AZ ELSŐ MAGÁNEMBER. Shakespeare komor tragédiájában, az Athéni Timonban a kényszerűségből embergyűlölővé lett bankár mellett és vele párhuzamosan fel-felcsillan egy másik hős, Alkibiadész (i. e. 450–404), a nevezetes athéni sztratégosz, akinél több ellentmondásos jelzőt alig kapott még valaki az erkölcsi gondolkodás törtenetében. A tábornok több egyszerű mellékszereplőnél, a sorsvonalak felől is: ő a kettes számú főszereplő — Timon önkéntes száműzetésbe vonul, Alkibiadészt száműzik. A pénzember végzete beteljesedik a halálban, ámde a tábornokot kétszer is visszahívják erkölcsi halálából, törlik a rá és vagyonára vonatkozó ítéletet, a jogrend biztosítójaként pedig ismét átszabja az értékeket. Nem először: manővereinek sorából négy alapvető árulást-köpenyegfordítást tudunk kiszűrni, s a Nagy Nélkülözhetetlen nyilván egy ötödiket is képes lett volna felmutatni, ha az Athén–Spárta– Perzsa Nagykirályság hatalmi háromszögben megéri a makedónok felemelkedését.

De ne vágjunk nyomozásunk elébe.

Shakespeare maga is Plutarkhosz alapján dolgozott, aki a nevezetes Timon-epizódban e szavakat adja az embergyűlölő szájába: „Helyesen teszed, ha nagyra törsz, fiam, mert így ezeknek készítesz elő minél nagyobb bajt.” A történetíró szerint a szavak rejtett értelmére igen fogékony athéniakra mély benyomást tettek a hallottak. Náluk a végzet nemcsak a tettek és a cselekedetek, valamint az azzal összefüggő nyilvános beszéd erőterében alakult, hanem még inkább a megszentelt nyelvi többértelműségek birodalmában is, melyet az államilag fenntartott jóshelyek rendszere képviselt. A nyilvános beszéd a függetlenség, a demokrácia megnyilvánulási helye volt — ott alakulhattak az ésszerű döntések —, a jóshelyek és a híres jósnők pedig a nyelvi alávetettségeké, a függelmeké; azokon és ez utóbbiakon érkezett az archaikus Görögország üzenete az elbizakodott és felvilágosult városlakókhoz. Feljegyezték, hogy Alkibiadész, a népakaratot mindig meghajlítani képes zseniális szónok mestere volt a kettős jelentésű szavaknak, szétosztotta a lehetséges jelentéseket hallgatóinak, hogy aztán magához ragadja az egyetlen értelmet. Szofista tudományát Shakespeare a még gazdag nagyúr és a kegyet nem kereső, de azt el sem utasító hadvezér párbeszédében láttatja, messze túlmutatván a kifejezéseken. A két főszereplő immár a politikai nyelvezet csak apró gesztusokkal és hangsúlyokkal markírozott nyelvi rendszerében szólal, amelyben testet ölt a még meg nem határozott eszmei közösség is: TIMON „Alcibiades vezér, most is a harctérre gondolsz?” ALCIBIADES „Mindig a te szolgálatodra gondolok, uram.” TIMON „Jobb szeretnél ellenséget reggelizni, mint barátaiddal ebédelni.” ALCIBIADES „Ha vére csurog, nincs jobb csemege nála, uram: legjobb barátomnak kívánok ilyen lakomát.” (Timon tragédiája ebben az összefüggésben voltaképpen az, hogy Alkibiadész dúsgazdag, neki a pénz sem politikában, sem hadviselésben, sem más szolgálatokban nem szempont.)

Alkmeonidák — mítoszi — sarja, Periklész unokaöccse, Szókratész tanítványa; Platón sem mer róla bár egy rossz szót szólni. Alkibiadész valamire született, hogy mire, maga sem tudja, talán csak sejti, hogy ő egy csel, hab, kitüremkedés az időből, amely megváltoztathatja a történelmet, a földrajzot. Ebben a sejtetésben görög jósnő már meg nem erősítheti, mert ekkor az a hölgy (kinek kilétét végig nyomozzuk) már csak egy a többi között, jelenléte csak Alkibiadész szavaiban érhető tetten. A görög fénykorhoz tartozik az is, hogy van egy személyiség, aki az alaptervet maga alakítja. Ez az ember senkinek nem eszköze és senkinek nem célja, senki másnak és semmilyen más tervnek, és elég korán ráébred arra, hogy egy adott társadalmi környezetben ez így van. Nagyon sok minden járult hozzá: a születés, a vagyon, a testi és lelki erő, az okosság és a férfiszépség, a nyelvi és a szerelmi képességek. Az a szó, amelyben mindezeknek az alakulását a történészek és az életrajzírók össze kívánják foglalni, a jellem.

„Alkibiadész jelleme később sok változáson ment át, és sok következetlenséget árult el; ez érthető is, mert élete során nagy tetteket hajtott végre, és változó szerencse kísérte. A természet sok erős szenvedélyt oltott belé, de semmi sem volt erősebb annál a vágynál, hogy legyőzzön másokat és vetélytársai között első legyen” (Plutarkhosz). „...Úgy tűnik, rajta próbálta ki a természet, hogy mire képes... senki sem volt nála kitűnőbb, akár bűneit, akár erényeit vizsgáljuk... bármely vállalkozásra alkalmas és tele tervekkel ...ékes beszédű... senki sem tudta kivonni magát hatása alól. Ha az alkalom megkívánta, dolgos volt és kitartó; bőkezű és fényűző; nyájas, szívélyes...” (C. Nepos) „A népet a nagy sikerek, mindenekfölött pedig azok, amelyekben neki is tekintélyes része volt, olyan gőggel töltik el, hogy többé nem lehet vezetni. Eleinte a közhivatalnokokat irigyli, majd magukra a hivatalokra vet szemet, eleinte csak azokkal áll szemben, akik kormányoznak, hamarosan a renddel magával is szembefordul. Így vitte romlásba a perzsák fölött aratott szalamiszi győzelem az athéni köztársaságot... Ugyanígy áll a dolog a mértékletességgel is. Ahhoz, hogy szeressük, az kell, hogy élvezzük. Semmi esetre sem azok fogják szeretni a mértékletes életet, akiket a gyönyörök megrontottak. Ha ez lett volna a természetes vagy az általános, Alkibiadész nem vívta volna ki a világ csodálatát.” (Montesquieu) A jósnő így vélekedett: „Amikor ók a demokrata színekben egy politikust választottak hadvezérnek, nem gondolták meg, hogy élet és halál urává tették azt, akit nem ők, hanem aki őket tartja kezében.” „Akkor kezd csak élesen látni a szellem szeme, mikor a testi szem már elhomályosul, és ettől te még igen messze vagy.” (Szókratész) A jósnő így emlékezik: „A poteidaiai csatában Szókratész, az egyetlen krétai¹ mezítláb vonult vissza a vágó vízben, a fehér álomban. Így mentette ki,  észrevevén, Alkibiadész, a sebesültet. Csodálta Délionnál a nehézfegyverzetűt a lovas.” Havazott Görögországban.

A források kiemelik — már Leon Battista Albertinek is ez a legfontosabb —, hogy Alkibiadész megszegte a szimbolisztikai kapcsolat törvényeit, Erószt emelte pajzsára, hovatartozását tehát mintegy feloldotta. Eltüntette az addig halálos figyelemmel kísért testvérviszonyban: ő kívánt lenni a görög. Ha pedig valaki nemcsak athéni, spártai avagy korinthoszi, hanem egyszerre mindegyik és egyik sem, az erkölcsi felszólítást, a parancsot sem Nikiásztól, sem Androklésztől vagy Ágisz királytól kapja, hanem saját görög daimonionától. Elsősorban a politikai sugallatokban és általában mindenben.

Alkibiadész, a huszonéves mindig talált valamit, amivel a város figyelmét magára terelje: lótenyésztőként, kocsiversenyzőként az elsők között volt, kiváló szónoki bizonyítványát Démoszthenész állította ki, szórta a pénzt, és minden alkalmat felhasznált arra, hogy az athéniak észjárását megzavarja, a közvéleményt megossza. Ügyelvén persze arra, hogy mindig az ő pártját fogja a többség. Lassan abba az életkorba került, amelyet a törvények a sztratégoszi hivatal viselőjétől megkívántak, s az i.e. 420. év tavaszán az athéni demokrácia színeiben, a hadipárt élén el is nyerte ezt a tisztséget. Vezetésével nyomban új szövetségi rendszert alakítottak ki, s ezzel annyit nyomban elértek, hogy felborult Periklész és Nikiász nagy nehezen megszerzett békéje. A békepárt még egyszer felülkerekedett, de a 418. év nyarán Ágisz spártai király húszezer hoplitájával stratégiai vereséget mért az athéni szövetségre.

A hatalom — Rabelais talán erre a mákonyra célzott az alcybiadion kifejezéssel — ezek után Nikiász és Alkibiadész között oszlott meg, és még mindig nem hősünk a primus inter pares. Ekkor fogamzik meg a már régóta kísértő terv, mely oly kedves lehetett az athéni oligarchiának: nem hadviselésre van szükség itt, nem a lebírhatatlan testvérrel kell hadakozni, hanem háborút kell viselni, hódítani kell. Az ígéret földje Szicília, legfőképpen pedig az ottani kő, fa, gabona. Csakhogy Szüraküszai bevehetetlen erődítménynek bizonyult. Hétezer hadifoglyot zártak a város mögötti kőfejtőbe, majd adtak el rabszolgának. Démoszthenészt és Nikiászt — aki végig ellenezte a hadjáratot — kivégezték.

Alkibiadész persze időben megérezte a kénkőszagot. Egy elegáns gályát, a Szalaminiát küldték utána Athénból — amint mondani szokás: „bizonyos ügyek tisztázása végett” —, mely hajóra ő természetesen nem szállt fel. Felszállt egy sokkal szerényebbre, a Peloponnészoszra menendő. Hiszen — gondolhatta — jobb lesz, ha egyelőre a kisebb vád alól tisztázza magát Spártában, megmagyarázza — ha ugyan szükség lesz rá —, miként is volt a lakedaimóni követek félrevezetésével. Ámde már az úton rájöhetett arra, hogy nagyon is értékes árut visz Ágisz királynak: tudja, hogy mit kell a spártai haderőnek elfoglalni ahhoz, hogy teljesen elvágja Athént erőforrásaitól, valamint vitte fejben annak az erődítménynek a tervrajzát, amelyet az ő hadvezérsége idején építettek. Nagy ajándék volt, csakugyan elfelejtették minden bűnét, álmélkodtak azon, hogy az athéni világfi ezúttal gyékényen alszik, fekete kenyeret eszik és vizet iszik hozzá. (Hiszen kárpótolhatta közben Timaiának, a király feleségének odaadó mosolya.)

A nagy kérdés, hogy volt-e joga Alkibiadésznak nem hazamenni?! A törvények szerint nyilván és normatíve: nem, de hát ő nem Ariszteidész, a makulátlan hadvezér, ő a politikus-hadvezér, aki a jog mögött azonnal az okot is szimatolta. Az ok pedig nem a hadjárat körülményeiben keresendő. Az ok: a Hermák megcsonkítása, merénylet a szentség ellen. Nem akadt még detektív, aki ebben az ügyben a teljes igazságot kiderítette volna, valószínű azonban, hogy ebben Alkibiadész az áldozat, méghozzá egy jól kitervelt koncepciós per áldozata. A háttérben pedig ott sejtjük a névtelen oligarchia pontosan és jól megszervezett politikai akaratát. Az önműködő, hatalmas vagyon nagyon is egyszerű reflexe az Alkibiadészt sújtó, fej- és jószágvesztést jelentő ítélet.

Meg sem melegedhetett a száműzött, máris kitelt az esztendő, a királynak és a spártai vezéreknek túl nagy volt az ajándék. Finoman jelezték hát a iónoknak, hogy szabad a gyilok útja a nevezetes athéni polgár felé. De az akkori peloponnészoszi alvilágban ennek a fejnek nem volt ára, ugyanis a Hermák megcsonkításával gyanúsított Androklész és egy másik értelmes férfiú, Timaiosz között nem a sztratégoszra, hanem csupán néhány alacsonyabb rendű tettes fejére vonatkozóan jött létre az egyezség. Alkibiadész pedig időben értesült arról, hogy valakik megint őfelőle gondolkoznak. Nem mondjuk, hogy megérezte — a körülményekből kivehette, hogy az ára nagyot emelkedett.

Továbbhajózott, Ágisz király vendégszeretetét felváltotta Tisszaphernészével, a perzsa helytartóéval, a gyékényt és a fekete kenyeret a satrapa udvartartásának fényűzésével. És mozgásba lendült az Alkibiadész-vagyon is, bőkezűségben, adományokban, élvezetekben a vendég túltett a vendéglátókon. A görögöket gyűlölő kényúrnak pedig volt ideje egy görög szavaiban és mákonyos gondolataiban gyönyörködni — és azt viszonozni —, ennek nyomán pedig meg is csappant a Spárta vezette peloponnészoszi hajóhad tisztjeinek és egyszerű tengerészeinek zsoldja — beleértve az abban szolgáló iónokét is. Mely utóbbiak persze nem késlekedtek a fejlemény miatt duzzogni uraiknál, akik — feltehetőleg — egyetlenegy egyszerű kis üzenetet küldtek Tisszaphernész vendégének és kitűnő barátjának. Az ő fülei nyitva voltak, meghallották, amit kellett, s az athéni tengerészek zsoldja ismét a régi volt, sőt, talán meg is emelkedett. Maga még elidőzött Tisszaphernész udvaránál, ezt kívánta a tempó. Aki kétszer volt fővezér és kétszer főtanácsos, nem távozhat oly hirtelen.

Egy hajóhad élén 409-ben visszahódította a Helleszpontosz városait, kinek? Gazdaságilag tiszta vállalkozás volt ez, hiszen mellette volt Peiszandrosz, a felszerelési biztos és legjobb barátja, Antiokhosz, a vezérgálya kormányosa. De az egykori kedvenc bíbor és a függőágy helyett kilőtt nyílként — Joseph Conradnak a szétfoszlott, szertelen fiatalságra utaló kifejezésével — az árnyéksáv kísérte a hajót.

Ki tudná nyomon követni a bárkák és az úszó üzenetvivők útját a vezérgályák között? Ütközet ütközetet követ, és hirtelen egyszerre mégis mindennek iránya van: Alkibiadész ismét Athénban, s a démosz és a tengerésztisztek akarata nyomán harmadszor is sztratégosz! Mindenki tőle várja a periklészi örökség újrafényezését.

Hiába, az unokaöcsnek, Szókratész megmentőjének mást suttog a kedves jósnő, avagy egyetlenegy terve van immár? Igen, az pedig olyan jellegű, amilyenről sem a görög, sem a perzsa politikusok nem mernek még csak álmodni sem. Ezért nem értik sem az athéni demokraták, sem a pénzemberek — és a későbbi történetírók meg magyarázók (az egy Herder kivételével) —, hogy miért nem ragadja magához a teljhatalmat 407 nyarán?! Hiszen mindenki arra vár, hogy a sok bizonytalankodás, tehetetlenkedés után beleájuljon egy zsarnokságba, amelynek ugyan megvannak a maga hátulütői (belül), de a külpolitikában az egyensúly biztosítottnak látszik; Alkibiadész személye, befolyása, elismertsége rá a garancia. (Az új perspektívák fénylenek: ki emlékszik már a szüraküszai kőfejtő foglyaira, Mélosz lemészárolt férfilakosságára?) Nem lett türannosz. Ugyanazon év őszén 100 hajóval, 1500 hoplitésszel és 150 lovassal Ióniába indult. A peloponnészoszi hajóhad az alvezér Antiokhosz hibájából vereséget szenvedett (Tisszaphernész keze?), és Alkibiadész nem várta meg, hogy a baklövést ismét az ő nyakába varrják, visszavonult helleszpontoszi erősségébe — jegyezzük meg jól, a sajátjába. Immár a maga ura, kivonult az államból és a fényetűnte birodalomból, ki a politikai időből.

Alkibiadész az első magánember.

Természetes, hogy megkezdődik a visszaszámolás, hiszen egy ilyen embernek még a puszta léte is nullifikálja az egész rendszert, szempontjából egy más kibontakozást lehetne elképzelni, Nagy Sándor birodalma és Róma nélkül. És már mint magánember követi el azt a hibát — meg kell érteni, hisz ő a profi a műkedvelők között —, hogy tanácsokat ad az athéni hajóhad tisztjeinek, amit azok (parancs!) természetesen nem fogadhatnak el. A peloponnészoszi hajóhad végső vereségét követően Lüszandrosz, a spártai hadvezér harminc zsarnokot állít Athén élére, s a demokrácia utolsó reménysége — amint Cs. Szabó László is nevezte — „a Balvégzet embere” marad. S Alkibiadész ellen most már az Ágisz királlyal egyetértő oligarchák (jelesül Kritiász) is megindítják a gyilkos parancsot.

Az utolsó felvonás színe következik.

Akit háromszor választottak sztratégosznak, majd magánember lett, feladja várát, területen kívüliségét az újabb dobás kedvéért. A perzsa nagykirályhoz, Artaxerxészhez indul, akihez egy másik satrapa, Pharnabazosz feleségén át vezet az út, kinek a tartományát ő már megsarcolta. A hatalmi háromszög N. Macchiavelli logikája szerint zár: Pharnabazosz nem kíván a másik nagyságának oka és saját romlásának oka is lenni. Egyetért a vendégbarátjára vonatkozó paranccsal. Amikor Alkibiadész abban a bizonyos frígiai falubeli házában felébred, már ég a tető. Első, könnyed álmában csavarja bal kezére köpenyét és fogja jobbjába kardját, már megfordulnak nyelvén a perzsa lovasosztag katonáinak szánt első mondatai. Ámde a parancs arra vonatkozott, hogy nem szabad vele közelharcba és hozzá hallótávolságba kerülni. A lángok már magasra csaptak, amikor Alkibiadész fölriadt és nekirontott a perzsáknak. Még mielőtt megszólalhatott volna, lenyilazták. Az athéni tábornoknak némán kellett meghalni: aki meghallja hangját, elgyengül, elátkozott tündérszavával képes még egyet fordítani a történelem kormányán — csak ő tudja, milyen irányba. A nyilak mindenesetre torkába zárták az utolsó mondatát.

JEGYZET

¹ Bizonyos források Szókratészban az archaikus kor Odüsszeuszát látják, vagy az Atlantisz pusztulását túlélő hagyományt.