MINDENBEN AZ EGY — EGYBEN A MINDEN. A filozófia híres és kevésbé elhíresült pszeudologizmusainak, paradoxonainak és szofizmáinak, misztikus állításoknak jeles ismerője és tudósa, rejtélyek, titkok és csapdák fejtője, állítója és követője, Jorge Luis Borges már legkorábbi írásaiban is tudatosan (végeredményben pedig sikerrel) kerülte el az európai gondolat szükségszerű newtoni csapdáját, az idő mechanikai képzetét, gőzmozdonyát, az óra metaforáját. (Szerette volna az idővel való szembenézést is kijátszani, ez azonban nem sikerülhetett, s innen az a páratlan nosztalgia, amelybe mintegy beburkolja ezt a filozófiai kategóriát.) Ha valami tanulság mégis van az európai történelemben, állítja, az sokkal inkább az, hogy a tér két kitüntetett pontja között nem vektor van, sebesség és gyorsulás, hanem emberi lelemény, a világrend egyetlen szellemi elve. A kitüntetett pontokat, legyen az akár néhány jel közötti labirintus, avagy egy enciklopédia két találomra kiválasztott betűje közötti távolság, a leleményen kívül semmi sem közelíti. Lehetséges, hogy a végső cél, az egyetlen igaz könyv (vagy ennek mintegy szinonimájaként: az egyetlen metafora) megtalálása végül is a szellem bábeli széthullásának bizonyítéka lesz (mert azon az áron jön létre), az abszolút könyvtárban pedig Azázél gúnykacaja visszhangzik, mégis az egyetlen lehetséges, létében megalapozott szellemi magatartás iránya a tudás egységének irányába mutat. Borges mindétig hangsúlyozza, hogy éppen úgy nem lehet kizárni a racionalizmus előtti tudást, mint ahogy dőreség annak nevezni az aljas célok tudományát, a becstelenségre vonatkozó egyetemes tapasztalatot. (Tagadjuk el, hogy van?) Erőteljesen platonizáló álláspont: a Phaidroszban Platón rámutat az eksztatikus tudásformák erejére és fontosságára. Ezek: az isteni megszállottságban létrejövő jóslás — mantiké; a sejtés számára belátást és ismeretet szerző jelfejtés — oionoisztiké; valamint a múzsák általi megszállottságban létrejövő költészet. A Prótagorász kulcskategóriája az alkalmasság, a tudásként tanítható erény.

Az argentin író nem győzi hangsúlyozni, hogy a szellemi világbirodalom közös alkotás: „Úgy gondolják, hogy ez a brave new world olyan emberek, csillagászok, biológusok, mérnökök, metafizikusok, költők, kémikusok, számtantudósok, moralisták, festők, földmérők titkos társaságának a műve, akiket egy ismeretlen zseni irányít. Sokan vannak, akik értenek ezekhez a különféle ismeretekhez, de csak kevesen, akikben lelemény is van, és még kevesebben, akik képesek szigorú és rendszeres tervnek alárendelni ezt a leleményt. Ilyen óriási tervben minden írónak csak parányi része lehet (Tlön, Uqbar, Orbis Tertius). Schopenhauer őszinte híve nem személyes zsenire gondol, legalábbis az elképzelés egyre finomodik és szellemi formát ölt: a zseni lehet egy ellobbanó rózsa az alkonyi pillanatban, a késről lecsöppenő tiszta vér, vagy az elforduló tükrökben maszkok végtelen sorozatára felbomló arc. Egy nagy élmény pillanata világrend-teremtő erő, s ebben is egy az emberiség: lehet, hogy az én temetésem mindannyiunk temetése, állítja. Pillanatig sem tagadja, hogy a leleményesek fentebbi módon megnevezett közösségét tartja világrendet teremtő erőnek, a másikkal szemben, amely az aljasság kultúrtörténetét írja, úgymint: a fehér csürhe, halászok, vadászgató vagányok, lókötők (Lazarus Morell, a szörnyűséges megváltó), rabszolgák, kéregetők, lókupecek, tevetolvajok és mészárosok (A Mervi Hákim, az álarcos kelmefestő), valamint hajtók, mészárosok, lókupecek, sipisták (A betolakodó). Borges szerint ez az a társaság, amelyik az ellentörténetet írja, lépten-nyomon fenntartván a piszkos pénz útját, az aljasság és gonoszság világát; Káin népe mintegy körbeveszi, beárnyékolja a könyvtár és a tudás labirintusainak környékét, a kétosztatú világ szenvtelen, néma tusáját csak az ismerheti, aki néha a sötét folyó kockázatát vállalva átloccsan az egyik partról a másikra. Ugyan soha nem lehet tudni, fölbukkan-e, aki elindult, avagy az bukkan-e fel, aki elindult, de a legkevésbé kárhoztatható az, aki a megismerés tiszta szándékával indul útnak, akár azt is vállalva, hogy egy valahol, valamikor feladatát el nem végzett gyilok objektíve eltalálja. Amint A találkozás című novellájában oly tanulságosan megfogalmazza: „Maneco Uriarte nem ölte meg Duncant: a fegyverek vívtak ott, nem az emberek. Sokáig egymás mellett aludtak egy vitrinben, míg két kéz fel nem ébresztette őket. Talán izgalom fogta el őket, amint felébredtek; ezért remegett Uriarte ökle, és ezért remegett a Duncané is. A két tőr jól tudott vívni — nem úgy, mint az eszközük, az ember —, és akkor éjjel meg is vívtak egymással. Sokáig üldözték egymást, a vidék végtelen útjain, és amikor végül találkoztak, gaucho gazdáikból már csak por maradt. A vasban ott szunnyadt, leselkedett az emberi gyűlölet. A dolgok túlélik az embert. Ki tudja, itt végződik-e ez a történet, ki tudja, nem találkozik-e még az a két fegyver.”

Két nagyszerű novella elemzése kapcsán (Az újságíró és a halál; Utolsó szivar az Arabs Szürkében) Papp Tibor felhívja a figyelmet arra, hogy Krúdynál miként működik a tárgyak mint az emberek közötti lét-kommunikáció szimbolikus egyenértékűségi viszonya. Ámbár nem vesszük észre, a tárgyak hozzátartoznak az emberi szubzisztenciához és néha személycserét hajtanak végre. A késben leginkább ragadható meg két ember halálos egyenértékűsége.

Előszeretettel használja a fausti metaforát: mivel az ismeretlen végtelen, mindenáron és minden alakban el kell menni, a végig. Az irodalmi példákhoz viszonyítva van azonban egy jelentős különbség: a megismerés vágyában elkárhozó ember nála nem hoz további kárhozatot, mert nem kíván a természet rendjébe beavatkozni. Ha pedig mégis így történne, Borges azonnal kiosztja neki a negatív örökkévalóságot, a minden pillanatunkat beárnyékoló képzetet a pokolbüntetés időtartamáról, a spanyol barokk szellemében. Van, akinek kétségtelenül le kell hullania a 999-szeres pokolba, máskülönben időnk értékesség-képzetét nem tudnánk megalapozni, mindazonáltal a többiek viszonylag nyugodtan létezhetnek tovább. Mintegy irodalmi preferencia is kifejeződik ebben a képletben: Ambrose Bierce igen, Hans Heinz Ewers már kevésbé, másképpen: a meghökkentő stílus határai egybeesnek a jó szándék határaival, azontúl valami tisztázatlan státusú és meglehetősen kétes mondanivaló kezd el kóvályogni a sorok között.

A keserű Bierce nevét nem hiába említettük, Borges novelláiban is igen fontos, ám nem középponti szerepet játszik a halál. Többféleképpen: ha valaki nem etikusan, elegánsan és leleményesen (tehát a megismerés vágyával) vesz részt az evilági életben, előbb-utóbb a leggyorsabb és legközvetlenebb epikus megoldás lesz a része. A halál mint novellaforma. Másrészt, s ez talán a leglényegesebb és a legfontosabb, a fizikai halál jelenléte és közvetlen tudata, jószerivel az egyetlen lehetséges eszközünk lehet az idő reális átélésére, valóságos transzcendens élményként csak így létezhetik az örökkévalóság. Legkoncentráltabb megfogalmazásban: Sein zum Tode. Ilyen szempontból értelmezhetjük az életmű egészéhez kulcsként szolgáló novellát, A titkos csoda címűt. (Más fordításban: A titokban végbement csoda.) A prágai Jaromír Hladik a halál árnyékában és álmában (ez sem mellékes, Borgesnél létállapotként ugyanolyan eredeti egzisztenciamodus, mint az ébrenlét) a Clementinum könyvtárában sikerrel bök rá egy, az alkotót jelentő betűre, és természetesen véletlenül. Kérése csupán egy év, ez az időtartam semmi a puszta, kisemmizett életidőben, a terméketlen, felesleges időfolyamban, ámde hatalmas adomány, ha a lelemény érdekében működik, márpedig Jaromír Hladiknak be kell fejeznie Az ellenség című tragédiáját. És be is fogja fejezni, a fegyverek előtti álldogálás pillanatai maga az egy év, a kitágult idő. És mivel az utolsó jelzőt is megtalálja, a négyszeres lövés pillanatában boldog. Mi más lenne az örökkévalóság, mint ez a boldog pillanat, az ő egyéni leleményéhez méretezett teremtőerő beolvadása a teremtő rendbe??! Emlékeztetőül: nevezetes novellájában (Bagolyfolyó) Ambrose Bierce is ezt a jól bevált epikai szerkezetet alkalmazza. Abban a pillanatban, amikor Peytan Farquhar, ez a jómódú alabamai ültetvényes meghal a jenkik kötelén, megmenekül, bár ágyúval lövöldöznek utána, sikerül hazaérnie. „Otthona előtt áll, a kertkapuban. Minden olyan, mint amikor elhagyta, csupa csoda és ragyogás a reggel fényözönében.” (A mondat: az imádott dél metaforája.) Örökkévalóan emlékezetes és szép pillanat. Bierce e jelennel oldja meg, a fantáziával a transzcenzust, mintegy kárpótolván hősét a kimúlás méltatlanságáért. Egy minden szempontból csodálatos esszéjében (Az örökkévalóság története) Borges nagy erudícióval mutatja be azt a folyamatot, amelynek során a szakállas atyák, mintegy de consolatione homini,  az örökkévalóságot kitalálták. Befejezésképpen leírja a maga egyik élményét, melynek egyik egy- és többértelműen meghatározható jellemzője az elragadtatás volt — túl szerény következtetésében: „túl szegény ahhoz az élet, hogy ne legyen halhatatlan is”, végeredményben a személyes képességre, a pillanat átélésének adományára figyelmeztet. Az időhöz való viszonyunkban tehát igen fontos az önismeret — egy fogalmazási csellel átfordítva szavait, a személyesen ellenőrzötten (tehát szabadon) átélt pillanatok egymásutánisága kétségtelenül idő. Ezek után persze parancsoló szükségszerűséggel merül fel az a kérdés is, hogy ki a személy. Az író életművén arisztotelészi következetességgel (hogy ne mondjuk, kategorikusan) vonul végig ez a dilemma rangjára emelt kérdés. Borges vajon Borges? Nemcsak írói, hanem emberi nagyságáról is tanúskodnak erőfeszítései; minden irodalmi műfajban választ kíván adni, nyilván egyre finomítva, ámde a kezdetektől a végig követve a lehetőségeket. Matematikusként jár el, hipotézisektől halad a tételeken át a bizonyításig: „Mindig minden a másikkal, Borgessel történik. [...] Máskülönben az én sorsom az, hogy visszavonhatatlanul eltűnjek innen, és csak néhány pillanatomnak adatik meg tovább élnie, őbenne, a másikban. Lassan, de biztosan mindenem átengedem neki, bár jól ismerem perverz rögeszméjét, amivel mindent meghamisít és eltúloz. Spinoza megértette, hogy minden a világon önnön létében akar tovább élni, a kő örökkétig kő akar maradni, és a tigris tigris.” (Borges meg én) Sorsszerű, hogy ő mint a Buenos Aires-i Nemzeti Könyvtár igazgatója megvakult, a homéroszi fátum még inkább elmélyítette a kérdés dimenzióit (amellett, hogy a bárdok és a skaldok hagyományának még mélyebb értőjévé tette), mondjuk azt, hogy felvetette a teljes pillanat felfogásának esélyeit? Borges még Borges? „Elismétlem, hogy csak minon tanácsa, s ki tudna jobbat, / de betűk és rózsák jutnak eszembe. / Meg az, hogy ha most arcom megleshetném, / megtudnám, ki vagyok, e ritka estén.” (Vak ember) Egy novellájában végül egy másik Borges cselekedeteinek rugóira kezdett kíváncsi lenni, avagy inkább arra, hogy miként tudná az egyik kijátszani a másikat... de hát az író önismerete valóban olyan jellegű és minőségű, hogy a novella (valamint a nagy stílű játék is) megmarad a (logikailag egyébként végig koherens) hipotézis szintjén, egy ritka eredeti Doppelgänger-változatként. Ahány jelentésesen használt név — akár az idézetekben, akár a jegyzetekben —, az mind és nagyon is nyilvánvalóan a szerző, maszkokba és citátumokba rejtett kulturális utalás és választás: Averroës, Carlos Fuentes, Lönnrot, Miklosich... a névsor könyvtárnyi. A megfelelőkről van szó, szellemi korrespondenciáiban Borges roppant szigorú, következetes, mintegy hangsúlyozza: labirintusának őrei és elemei őt valóban vezetik, ezért le- és kicserélhetetlenek.

A LABIRINTUS (és ez alkalommal nem szövegszerkesztési manírról van szó) valóban tétje az egész életműnek, a szellemi harc szinonimája. Az állandó éber létállapot figyelmeztetője. Élnünk kell a gyanúperrel, hangsúlyozza az író, hogy amennyiben valami a formalizált titok igen magas kvócienseinek szintjén jelentkezik, burkolhat zsarnoki terveket, aljas szándékot vagy igen pontosan kitervelt csalafintaságot. A tájékozódás ösztönének az elvesztése (és a szó elvont-szellemi jellegére is gondoljunk) egyensúly-érzékelésünk megzavarodásával áll összefüggésben: ha állandóan jobbra avagy balra tartunk, nem mint a szélsőséges világnézeteknél persze, és ismerjük, hogy milyen labirintustípusról van szó, kijuthatunk belőle, avagy a közepébe találhatunk. A bokharai Abenhakán, aki a maga labirintusában halt meg című novella matematikai egyenletrendszer pontosságával tesz hitet az erkölcsi törvény mellett, hogy tudniillik hiába épít valaki akár téglából, akár hazugságból labirintust, melyben bűnével együtt el akar rejtőzni, önmaga elől nem tud elbújni. Az emberi léthez hozzátartozik a világosság és áttekinthetőség, ez lenne akár épített közege is, ezzel szemben a labirintus homályával és áttekinthetetlenségével valamilyen szánalmas és bűnös állapothatározó. Egy példa az említett novellából: „Közben homokos buckákon a labirintushoz érkeztek. Közelről vakolatlan téglából épült, egyenes és véget nem érő falnak látták, alig volt magasabb egy embernél. Dunraven azt mondta, kör alakú, de oly nagy a kiterjedése, hogy észre sem veszi a hajlatát. Unwinnak eszébe jutott Nicolaus Cusanus, aki szerint minden egyenes vonal egy végtelen kör íve... Éjféltájban felfedeztek egy rozzant kaput, mely sötét és félelmetes folyosóba nyílt. Dunraven azt mondta, hogy sok az elágazás a ház belsejében, de ha mindig balra fordulnak, alig egy óra múlva a szövevény közepébe érnek. Unwin ráállt. Óvatos lépteik visszhangoztak a kőpadlón; a folyosó kétfelé ágazott, még keskenyebb folyosókra. A ház mintha meg akarná fojtani őket, olyan alacsony volt a mennyezet. Egymás mögött kellett lépkedniük a homályban. Unwin haladt elöl. Keze alatt lekopott kiszögellésekkel és szegletekkel véget nem érőn siklott a láthatatlan fal. Unwin, a sötétben, lassan haladva, barátja szájából hallhatta Abenhakán halálának történetét.” Nos, Unwin a matematikus és Dunraven a költő. Nem tudhatjuk, hogy milyen gyorsan haladtak — hiszen Abenhakán története egyéb terekben is zajlik és az utazók oda is eljutnak. Azt sem tudjuk, hogy mennyi ideig álltak, pihentek a történetet hallgatva. Ezért van igaza a matematikusnak (természetesen a halmazelméleti filozófia alapján): „Az események bizonyosan voltak vagy azok lehettek, de úgy elmesélve, ahogy te elmesélted, nyilvánvaló hazugsággá váltak. Valamennyi közt a legnagyobb hazugsággal, a hihetetlen labirintussal kezdem. Egy menekülő nem rejtőzik labirintusba. Nem emel labirintust a part kimagasló helyén, kárminszínű labirintust... Semmi szükség labirintust építeni, hiszen maga a világegyetem is az. Aki valóban el akar rejtőzni, annak London alkalmasabb labirintus, mint egy kilátó, amelyhez elvezet egy épület valamennyi folyosója.” (Persze Unwinnak csak úgy lehet igaza, ha pontosítja, hogy arkhimédészi /1/, avagy logaritmikus /2/ spirálra gondol — mindkettő segítségével felépíthető és leírható a labirintus, a bonyolultság más és más fokain.)

A novella mesteri befejezésében azonban Dunraven (Borges) sem állít mást: a különbség az, hogy az ő függvényei erkölcsi függvények, aki a labirintus közepén végül is elpusztul, gyűlölet és rettegés hajtotta ember, és hiába változott át más egóvá, nem végezheti csak méltatlan, söpredékhez illő halállal. Abenhakán „csavargó volt, aki mielőtt senkivé vált volna a halálban, bizonyára arra gondolt, hogy valamikor király volt, vagy királynak tette magát”. A novellákban viszont tovább épül — a geometrikus játékszenvedély olthatatlan vágya a labirintus iránt újabb és újabb labirintusok, körkörös, kölcsönös egymásba és egymásra utalások és beépülések formájában. A Két király és két útvesztő című novella voltaképpen az Abenhakánba beépülő és ily módon amannak megoldásaként is szolgáló példázat. Ezek szerint — nem véletlen, hogy a királyok történetét egy tiszteletes meséli, a szószékről — Babilónia királya olyan bonyolult és ravasz labirintust építtetett, hogy a legeszesebb férfiak se merjenek oda belépni. Az alkotás azért oly megbotránkoztató, mert a zűrzavar és a csoda az isten sajátos kiváltsága (mondja Borges). Bevezettette oda a látogatóba érkezett arab királyt, „ahol az zavarodottan és megszégyenülten bolyongott az est leszálltáig. Akkor isteni segítségért imádkozott, és megtalálta a kaput”. Utalunk az előző novella filozofémájára: ha a világ labirintus, az ima kisegít a bonyolult és ravasz, nemtelen szövevényből. A novella epikus zárlata szerint az arab király a legyőzött és foglyul ejtett babiloni exuralkodót elviszi a maga labirintusába, a sivatagba, ahol nincsenek lépcsők, melyeken fel kellene menni, nincsenek ajtók, amelyeket be kellene törni, nincsenek fáradságos folyosók, amelyeket végig kellene járni, és nincsenek falak, amelyek elzárnák az utat. Ezzel szemben ugyanúgy éhen és szomjan lehet veszni, mint a labirintusban. Továbbmenően az is elgondolkoztathat bennünket, hogy vajon miért éppen a krétai görög kultúrkörből kinövő alakzat lesz a célszerű kegyetlenség egyik szinonimája, meghatározó érvényű az európai műveltségben?!

Borges írásain végigvonul egy szabályos szemiotikai elképzelés, mely szerint a világ betűk rendszere is, a betűk meghatározzák az elemeket, az ásványokban így tehát valóban benne vannak képleteik, és így tovább, a bonyolultság egyre növekvő fokozatain... életünk egy közösségben, sorsunk sem egyéb, mint idézet a már meglevő könyv lapjairól. A világ tehát nem csupán jelek rendezett sorozata, hanem összefüggő elképzelés is arról, tehát könyv. Ebben természetesen idő is létezik, hiszen amint Az Alef nevezetes helye mondja: „Minden nyelv csupán jelek ábécéje, melynek használata föltételezi a múltat, és ezt minden beszélgető átéli.” E pillanatban rettenetes dilemma jelentkezik, hiszen fel kell fognunk, hogy a nyelvek és jelábécék időbeni használata végtelen lehetőséget tartalmaz, minekünk pedig mégis ki kell választanunk azt, amelyet közleni kívánunk, döntenünk kell tehát afelől, hogy a véges mely csoportjai fontosabbak a véges más csoportjainál. Borges megteszi a választást, az egyetemes jel mellé (Alef) egy képsorozatot rendel, itt minden egyugyanazon pillanatban tűnik fel, minden ami jelenvaló (máshol azt mondja, hogy csak a jelen határozza meg életünket). „Egyébként megoldhatatlan a fő kérdés, a végtelennek akár csak részleges felsorolása. Ebben a mérhetetlen pillanatban sok-sok millió gyönyörű vagy borzasztó eseményt láttam [...] leírni csak sorjában tudom, mert ilyen a nyelv.” Az Alef természetesen a kifele és befele tükröző sokszögű misztikus gömb, amely a képi látványok sokaságát mintegy egybemontírozza. Nem az egyes látványokban lenne az Alef, hanem abban a képességünkben, amely azokat egybefogja: „...láttam lobogó sörényű lovakat hajnalban a Kaspi-tenger fövenyén, láttam egy kéz finom csontozatát, láttam csata után életben maradt katonákat, amint levelezőlapokat adnak postára, láttam néhány páfrány ferde árnyékát egy melegház padlóján, láttam tigriseket, dugatytyúkat, bölényeket, hullámverést és seregeket...”

A kép, képzelet, elképzelés szerepe Jorge Luis Borges írásművészetében formaalkotó, lebilincselő erejű elv. Kétségkívül kapcsolatban van azzal, hogy az argentin író a kánonoktól nagy távolságban alkot, a nyugati irodalom egész univerzumát keveri szabadon a pampák szenvedélyes világával, vállaltan is egy nemzeti irodalom egyetemes érvényű alkotójának szánja magát.

A középkori, kanonikusan zárt alkotásrenddel szemben közismerten a reneszánsz szimbolisztikája vállalja a szabad emlékezés, az elképzelés konstruktív elveit. Híres tanulmányában (Symboles de la Renaissance) Daniel Arasse idézi A.F. Doni 1564-ben Padovában megjelent művét. E könyv az irodalmi leírások, a valóságos vagy elképzelt műalkotások leírásának tipikus példája, összefoglaló esztétikai terminussal: ekphrasis. Doni leírja azt a hegy tetején álló kis villát, amelyben még tizenkét képét elhelyezi: „A feljárat 42 fokból álló lépcső, kemény, eleven kőbe vésve. Négyen mehetnek fel egyszerre kényelmesen, egymástól jókora távolságban. Mindkét oldalról erős és hatalmas oszlopok tartják a félköríves boltozatot, amelyet hatszögletű és kör alakú kazetták díszítenek...” Az ekphrasis reneszánsz ikonológiai pompájában kel életre Borges műveiben, vakságától nyilván nem függetlenül.

A könyvkultuszról című esszéje összefoglalja mindazokat az elképzeléseket, tipológiai rendben, amelyeket végeredményben a novellaíró is használ. A Széfer Jeciráh (A keletkezés könyve) alapgondolata szerint: „Huszonkét alapbetű: Isten [...] velük alkotott meg mindent, ami létezik s ami létezni fog.” A keresztények szerint Isten valójában két könyvet írt, a második maga az Univerzum. Végezetül Borges egyetértőleg idézi Léon Bloy szavait, aki szerint a történelem maga egy hatalmas liturgikus szöveg, magunk pedig egy mágikus könyv szakaszai, szavai vagy betűi vagyunk.

Már érintettük bizonyos elképzeléseit az idővel kapcsolatban. Valójában nagyon nehéz a prózában folytonosan véges és végtelen, folyamatos (mulandó), valamint az állandó fogalompárjaiban mozogni. Az argentin írónak azért sikerülhet, mert a körforgáselméletnek egy plasztikus változatát választja; nincsenek a történelemben azonos, hanem csupán hasonló ciklusok. A lucretiusi megfelelés elméletének értelmében az embernek, aki csak a jelenben személyes, minden tapasztalata analóg, mert múlt és jövő embereivel nem tudunk kommunikálni. Ezért tényként kell elfogadnunk, ugyanakkor az érzelmi következmények, az emberi állapot szempontjából egyáltalán nem mellékes, hogy milyen egzisztenciamodusokat kitüntető következményekről van szó: „Az emberi lét mennyiségi állandósága és változtathatatlansága virágzó korokban bánkódásra vagy bosszankodásra adhat okot; hanyatló korokban ellenben (mint amilyen a miénk) azt a reményt hordozza magában, hogy semmilyen sértés, semmilyen sorscsapás, egyetlen diktátor sem rövidítheti meg az életünket.” (A körkörös idő)

Körkörösek a romok és körkörös az idő.

Ezzel szemben a szenvedély nyílt és egyenes. Egy — nyilván képzeletbeli — olvasója megkérdi az írótól: „mondd, Borges, mi a csudát tudhatsz te a vagányokról?” És aztán elmeséli Juan Murana, Palermo kilencvenes évekbeli leghíresebb késelője történetét: „...olyan ember volt, aki tudta, amit a férfiak tudnak, aki megismerte a halál ízét, és akiből aztán kés lett; most pedig egy kés emléke, holnap meg már a feledés, a teljes feledés árnyalakja.” A szenvedély nyílt és egyenes, egyirányú, akár a kés pályaíve, bámulatos, amint Borges barokk gondolatfűzésnek engedelmeskedő mondatai olykor a külvárosok argójának közvetlen, egyértelmű, szinte szaggatott, röviden pattogó mondataiba simulnak át. (Mennyire nem szeretik ezt a nyelvet használni azok a széplelkek, akik nem tudják, hogy bizonyos esetekben és helyzetekben az igen és a nem árnyalataira életbevágóan pontos és halálosan biztos szavakkal kell válaszolni, lehetőleg azonnal, lehetőleg tömören. Lehetőleg úgy, hogy ne az legyen az utolsó mondat, ami részünkről és még életünkben elhangzott.) Több novellája követi a párbaj szerkezetét, a párbaj novellaforma, és Borges számtalan változatát ismeri, beleértve azt is, amelyet egy életen át vívunk önmagunkkal. Ha ennek a párbajnak a tétje morálisan érvényes, halálunk pillanatában én győztem és te győztél. Győztünk.

A párbaj című novellájában írja le az életmű egészére vonatkoztatható kulcsmondatát: „Kell valamilyen szenvedély az élethez.” Clara Glencairn és Marta Pizzaro festészeti versengéséről szól a nóta. Mindkettőjükre érvényes, hogy egymás ellen és valamiképpen egymásnak festettek, a versengésben kölcsönösen egymás műveinek bírálói ós magányos szemlélői voltak, ugyanakkor kikerülhetetlenül hatottak egymásra. Végül azonban a legfontosabb, hogy szerették egymást, s hogy ama baráti párbaj alatt mindvégig „makulátlan tisztességgel cselekedtek”.

Verseinek, esszéinek és prózájának értelmezői gyakran hangsúlyozzák, hogy látásmódja mértani és ez meghatározza mondatait is, amelyek a közlés abszolút célszerűségének vannak alárendelve. Ennek az írásnak néhány elve és alaptétele, egy sajátos képszerkesztői rendben, maga a tárgy, ezen kívül semmi más nem kerülhet be Borges látómezejébe; csak az a világ, ami ily módon megfogalmazható, de az maga a világ, mivel logikailag is koherens rendszer. A szenvedély teremtő ereje működteti. Gyakran juttatta eszembe Krúdy Gyulát, csakhogy mindazt, amire utaltam, Krúdynál egy mondatforma valósítja meg, amely zenélő óra állhatatosságával és ugyanolyan ellenállhatatlanul sodorja a hősöket egy időfolyamba, amely nem kíván jelen lenni és mégsem lehet más, mint csupán a jelen. Persze Borges logikája szerint van, hogy mindaz, amit ő megírt, voltaképpen Krúdy írta meg. Csak éppen összehasonlíthatatlan mondatokban: „Szállj el, emlékezet, azokra a nyírségi, alföldi udvarházakra, ahol a gazda vagy úrfija úgy el tudott keseredni a zsandár hozta pecsétes írástól vagy egy kislány kancsal mosolygásától, hogy habozás nélkül felrúgta eddigi nyugalmas életét, és elment búcsú nélkül a háztól, legfeljebb egy rozmaringszálat tépve a kis kertben: arrafelé, amerre az elkötött lovat viszik a sűrű éjszakában, amerre az alföldi vonatot állítják meg bekormozott arcú szegénylegények a kanyarodónál, amerre bokorban hasaló, fegyveres fiúk várják a vásárosok szekereit. Elmentek... Sokan visszakerültek loppal, csellel, mély hallgatással a betyáréletből egykori otthonukba, akik aztán késő vénségükig a bölcsességfogukon tartották a pipaszárat, hogy ki ne kottyantsanak valamit elmúlt életükből. De mások sohasem tértek vissza a cifra életből a fecskefészkes ereszek alá — odahagyják névtelenül ifjú életüket penészes tömlöcök setétjének, vagy még rosszabb helyen: vallomástevés nélkül azon a fán, amelyet cigányok szoktak elültetni a börtönök udvarára.”