Egy rossz ötlet egyszer „bekattant”, lendkerék forgatja magát... (Petri György: Jövőkép)

A TÚLÉLÉS FILOZÓFIÁJA. Az emberiség történetében a kommunizmus avagy a létező szocializmus ezidáig nagyon rövid fejezet — és nem állíthatjuk teljes biztonsággal, hogy volt. Igyekezett létrehozni és részben létre is hozott egy embertípust, amelyet részben sikerrel működtetett, és amelyről szintén nem mondhatjuk, hogy eltűnt volna egészen. Véleményünk szerint most egy átmeneti állapotban vagyunk, tehát ez az ember — mi magunk — van is meg nincs is, ámde maga az átmenet is igencsak problematikus fogalom, hiszen a másik terminusról alig lehet elképzelésünk. Ha ezt a fajta időfelfogást választjuk, ami ellen Heidegger oly vehemensen tiltakozik Henri Bergson kapcsán, azt kellene mondanunk, hogy egyszerre kell vissza, valamint előre haladnunk az időben. Vissza egy olyan politikai-jogi konstrukció felé, amely a szerves történelmi fejlődés eredményeként már a sajátunk volt, s amely egy, az egyén jogait garantáló politikai-jogi konstrukcióban fejeződött ki, végeredménye pedig az egyéni szabadság és a cselekvés szabadsága volt. (Csak felsorolom ennek legfontosabb elemeit: függetlenség és kényszermentesség filozófiai alapként, egyén és egyén, egyén és társadalom, egyén és állam, állam és társadalom viszonyainak tudatos, szerkezetében világos áttekintése. Az egyéni akarat és a szükségszerű korlátozás elmélete, a racionalitásról, illetve előítélet- és szenvedélymentességről, a szellemről és méltóságról, az okszerű cselekvésről alkotott felfogás. Végezetül a polgári szabadságnak mint jognak a felfogása, melynek értelmében az egyén választóként és önkormányzati testületek tagjaként részt vehet és részesedhet a hatalomban, az állami felségjogokban.)

A klasszikus liberális hagyományt értékelve John Dewey A szabadság filozófiái című tanulmányában megfogalmazza: „A szabadság a választásnak megfelelő cselekvés hatalma, az a tényleges képesség, hogy a vágyakat és a célokat működésbe hozzuk, hogy végre is hajtsuk a megtörtént választást. A tapasztalat azt mutatja — folytatja Dewey —, hogy bizonyos törvények és intézmények meghiúsítják az ilyen műveletet és végrehajtást.”¹ Ezt az akadályozást és beavatkozást nevezzük elnyomásnak, rabságba döntésnek. Következésképpen, a cselekvésre vonatkozó elképzeléseinkben vissza kell mennünk arra a hobbesi-spinozai kérdésre, hogy a valóságban mekkora hatalommal rendelkezik az egyén.

Ez a hatalom a liberális állami-társadalmi berendezkedésben egy politikai-jogi építményt jelentett, és annak a feltételrendszerében működött. E megállapításban a két összetevő egyaránt fontos, és ezért külön-külön kell szólanunk róla.

A politikai-jogi konstrukció legfontosabb elemei a következők: a szabadság általában a függetlenséget, a kényszertől való mentességet jelenti; az egyén és az egyén, az egyén és a társadalom, valamint az egyén és az állam öszszefüggésében határozható meg. A politikai szabadság korlátait az egyén integritása vonja meg, az egyéni akaratnak az egész szab határt, de ezeket a határokat maga a társadalom állapítja meg valamilyen formában, a jogegyenlőség alapján. Az egyén mint olyan szabad, ha nem másnak vagy másoknak az eszköze, csak emberi méltósága határain belül engedelmeskedhetik a mások akaratának. A szellemi szabadság az előítélet-mentességet jelenti, ami nélkül nincs meg az igazság fölismerhetőségének, következésképpen a helyes cselekvésnek a képessége. Nem szabad a szenvedélyek hatása alatt cselekedni, mert hiányzik az okok mérlegelésének racionális képessége. A racionális megfontolás nem elégséges, ehhez a külső kényszertől való mentesség is szükséges. A politikai szabadság a polgári vagy társadalmi szabadság (political, civil, social liberty) az a szabadság, amelyet az egyén a társadalomban, illetve az államban élvez. Ez a szabadság, szemben a természetes szabadsággal, amelyben az ember mindent tehet, amire képes, korlátolt szabadság, amit mások hasonló szabadságára tekintettel lehet csak gyakorolni. Viszont a polgári szabadság által az egyén jogot nyer arra, hogy a társadalmi összesség tagjaként a társadalmi közakarat, az államakarat kialakulásában mint a törvényhozó testület választója, mint önkormányzati testületek tagja részt vegyen és így hatalomhoz juthasson. Jogot nyer arra, hogy az állami felségjogokban közvetlenül is részesedhessen. A vélemények megoszlanak a tekintetben, hogy ez a jog kollektívumokra is kiterjed-e. Végezetül a jogi szabadság kiterjed mindarra, amit a fentebbiek értelmében a jog szerint tenni lehet. A jog szerint kifejezés ez esetben nem korlátozódik az írott jogra. A polgári demokráciák, különösen az angolszász típusúak, igen nagy szerepet biztosítanak az íratlan jogi forrásoknak, a szokásjognak, a közmegegyezésen alapuló uralkodó magatartási normáknak.

E konstrukció középponti elemét az egyéni szabadságjogok képezik. Hagyományos megfogalmazásban: azok az emberi jogok, amelyek az ember testi, gazdasági és lelki szabadságát biztosítják. Ezek: a létjog, a személyes szabadság joga, a becsület joga, a házjog, a távközlés titkosságának joga, a vagyonbiztonság joga, a vallás- és lelkiismereti szabadság, a vélemény- és sajtószabadság, az iparforgalom szabadságának joga, a nemzetiségi jog. Az állampolgárok megkövetelhetik, hogy e jogaikat az állam meg ne sértse, sőt élvezetükben harmadik személyekkel szemben hathatósan megvédje.

A létjog megvédése egyfelől az élet s a testi épség ellen elkövetett tettek büntetésében, a jogvédelmet célzó megelőző intézkedésekben nyilvánul meg. A létjog mellett abszolút módon érvelni egyet jelent a halálbüntetés eltörlésének, valamint a magzati élet védelmének a parancsával. Ide tartozik a statáriális eljárások legszigorúbb törvényi korlátozása.

A személyes szabadság joga manapság a költözködés, letelepedés, kivándorlás, a foglalkozásnem szabad választását jelenti. A hatóság ennek megfelelően csak a törvény által meghatározott esetekben foganatosíthat letartóztatást. Minden mozgáskorlátozás jogellenes. A kivándorlási jog azonban nem csupán a helyváltoztatást, hanem a tulajdon védelmét és az ezekre vonatkozó állami garanciát is jelenti.

A becsület joga elsősorban a becstelenítő büntetések, az emberi életet és méltóságot sértő büntetés-végrehajtási eljárások megszüntetését jelenti. A házjog, a távközlés, valamint a személyre vonatkozó információk titkosságának joga kimondja, hogy ezek felfüggesztése csak rendkívüli esetekben a törvényben szorosan körvonalazandó módon és csakis bírói határozat alapján eszközölhető.

A vagyon és tulajdonbiztonság joga kimondja, hogy tulajdona és vagyona felett az egyén rendelkezik. Csak törvény alapján és a törvényes rendelkezések és formák alapján lehet a polgárok vagyonát állami szükségletekre igénybe venni, megadóztatni, kisajátítani s a felsőbbségi tulajdonjogot érvényesíteni, feltétlen kártérítési kötelezettség mellett. Minderre büntetőjogi védelmi előírások vonatkoznak. Meg kell jegyeznünk, hogy már Edmund Burke is megállapította (és nyomában számosan mások), hogy a tulajdonjog szférája alapja az egyén jogainak. Ennek rendezése nélkül nem létezik demokratikus állam.

A vallás- és lelkiismereti szabadság biztosítja a vallás megválasztásának, kinyilvánításának és felekezeti gyakorlásának jogát. Ugyanez vonatkozik a világnézeti véleményre, annak nyilvánosságbani képviseletére is. A teljesség elve alapján tehát a hatóság csak a büntetőjogban meghatározott cselekedetek ellen léphet fel. A vallásfelekezetek teljesen egyenlőek az állammal való viszonyukban, közöttük nem tehető politikai különbség.

A nemzetiségi jog biztosítja az adott államkeretekben élő nemzetiségek nemzetiségének tiszteletben tartását, nyelvüknek az állami egység keretei közötti szabad használatát, nemzetiségi azonosságukat kifejező kultúrájuk megtartásának és ápolásának jogát, az egyéni, a nyilvános-társadalmi és az állami intézményekkel létesülő kapcsolataikban. Ez mindenképpen a nemzetiségnek mint kollektívumnak az elismerését jelenti, akkor is, ha nem tételes államjogi viszony az alapja.

Az egyén szabadsága a fenti jogi garanciákat jelenti, azonban ez nem elégséges. A szabad cselekvés elválaszthatatlan bizonyos társadalomban létező értékektől, magatartástól, politikai kultúrától. Amint Raymond D. Gastil megfogalmazza: „a liberalizmus... olyan szociális és politikai nézetek, magatartások és értékek összessége, amelyek föltételezik a törvények egyetemes és egyenlő alkalmazását és olyan alapvető emberi jogok létezését, amelyek előbbre valók az állam vagy a közösség érdekeinél.”² Hasonlóképpen vélekedik a Nobel-díjas közgazdász, James Tobin is: „A liberalizmus egy halom különféle dolgot jelent. Nem koherens ideológia, nem is elvi irányvonalak összessége, hanem inkább politikai meg társadalmi értékek és attitűdök halmaza. [...] némi bátorságra van szüksége azoknak a részéről, akik osztoznak ezekben az értékekben és attitűdökben, és bizonyos mértékben alkalmazkodnia kell a kor politikai, gazdasági és szociológiai körülményeihez...”³

Amikor visszamegyünk, előre is kell mennünk a történelmi időben, e politikai-jogi konstrukció ma létező érvényes formáiig. Olyan fajta kettős irányt és sebességet, gyorsulást feltételezne ez, a szerves evolúció elképzelésének megfelelően, amelyre nincs példa az emberiség történelmében. De még csak el sem képzelhetjük, ha nem rendelkezünk igen alapos ismeretekkel azt az embert illetően, aki e változások szubjektuma lenne, aki túlélte a kommunizmust, és aki az átmenet beláthatatlan idejében él. Filozófiai eszközeink alig vannak. Az egyetlen nagyobb szabású kísérlet a posztmodernizmus lenne, a korban lezajló egyidejű és együtt létező folyamatok leírásában talán el is fogadható, ámde egy kritikai társadalomtudomány vagy filozófia szempontjából túlzottan sok benne a rekurzió nélkül maradt adottság, hogy csak egyetlen lehetséges problémát említsek. Emiatt aztán arra kényszerülünk, hogy a politikai, szociológiai, társadalomlélektani elemzések eredményeihez fokozottan folyamodjunk, de ez egyáltalán nem amiatt van, hogy olyan számosak s színvonalasak lennének.

Véleményem szerint az egzisztenciális analitika fogalmi lehetőségei és szemléletrendszere a legalkalmasabb a túlélő ember alapvető dimenzióinak a megragadására, annak heideggeri formájában, ám nem minden elemében. Akik tudatosan éltünk a kommunizmusban (nehogy valaki akaratlagosságra is gondoljon), mind túlélők vagyunk, ámde a szónak nem abban az értelmében, hogy fizikailag túléltünk valamit, hanem főleg amiatt, hogy tovább él valami bennünk és ennek következtében jelenvalóságunk kérdésessé válik.

Az elemzések kellő mélységben mutatták meg, hogy a kommunizmus szubjektumának alapvető létdimenziója a félelem. A félelmi komplexus analízisének erős hagyományai vannak a filozófiában. Előzd gondolatmeneteimhez⁴ ezúttal Montaigne szempontjait csatlakoztatnám: szerinte a félelmi állapotban élő vagy élők legfontosabb jellemvonása a rendezetlenség, az összeomlásra, a kollapszusra való hajlam. ⁵ Bibó István kisnemzeti összefüggésben figyelmeztet az állandó egyensúlyhiányra mint létállapotra, a deformált politikai lelkiség legjellemzőbb vonásának a félelmi állapotot tartja: „...ebből a helyzetből ered az egyensúlytalan közép- és kelet-európai politikai lelkiség legjellemzőbb vonása: a közösségért való egzisztenciális félelem, mely főleg a kelet-európai kis nemzetek közös élménye.”⁶

Végeredményben tehát ez az egyéni diszpozicionális összefüggés az egyén, a társadalom és az állam rendszerviszonyaiban egységesen érvényesül és elsősorban az egyéni cselekvésbe épül be, rendkívüli jelentőségét felismerve a totalitárius hatalom egyik legfontosabb informális politikai intézményeként működteti. Két tanulmányomban megkíséreltem ezt részleteiben elemezni.

A társadalom ideologikus megszerveződésének egyik legfontosabb következménye a nyilvánosság átalakulásával-átalakításával kapcsolatos. Ez elsősorban azzal jellemezhető, hogy az ideologikus premisszák miatt meg kell változtatni a nyilvánosság információs és értékszerkezetét, az információ szempontjából egy szelekciós kényszermechanizmus érvényesítésével, az értékek szempontjából pedig az ideologikus szűrés segítségével. Egyik sem érvényesíthető fizikai kényszermechanizmusok nélkül, az információhordozók, valamint személyek kiküszöbölése, megsemmisítése nélkül. A kényszernek persze vannak fokozatai: az állami cenzúra a legalitást jelenti még a kommunizmus feltételei között is, az informális cenzúra azonban sokkal súlyosabb, hiszen az információ és az érték kérdését az állambiztonsággal kapcsolja össze és a represszív szervek hatáskörébe utalja. Ez a kérdésnek azonban csupán egyik oldala, sokkal vészesebb következmények származnak abból, ha a nemzeti információs hálózat egész rendszerét alakítják át és így létrehozzák a nemzeti dezinformációnak az intézményét. Mindennek a legfontosabb következménye az igazság megfogalmazásának lehetetlensége, amely meggátolja a társadalmi konszenzust, hatásaiban pedig az igazságszolgáltatást is érinti. Lehetetlenné válik az igazságosság elvének képviselete, és ez — legalábbis az európai társadalmi gondolkodásnak a Platóntól John Rawlsig tartó hagyományában azt jelenti, hogy a jogszerűség, a legitimitás és a méltányosság nem képviselhető, az egyén tehát elszakad a moralitás legfontosabb forrásaitól és visszakényszerül a természetjog állapotába.

Ezektől a feltételektől nyilván nem független az előítéletes szerkezetű társadalmi és egyéni tudat, következésképpen az előítéletes cselekvés sem. Egy ilyen gondolkodás és cselekvés rendszerében nem a tényekre vonatkozó igazság-összefüggések, az okokra vonatkozó mérlegelés a döntő, a racionális és a kritikai szempont, hanem bizonyos észszokások és beidegződések, az ennek következtében kialakított cselekvés tehát a klasszikus felfogás értelmében nem is tekinthető szabadnak. Bár óvakodtam az ideologikus megfogalmazásoktól, itt talán mégsem nélkülözhető: mint a félelmi mechanizmusok eltömegesítésének esetében, itt az előítéletes cselekvés eltömegesítéséről van szó.  Ez a mechanizmus a nacionalizmus erős jelenlétének a kulcsa.

Azonban a nacionalizmus nem pusztán előítéletes cselekvési minta, hanem elsősorban monisztikus jellegű, kizárásos gondolkozási forma.⁷ Szerkezete számos rokon vonást mutat az egy értékre vonatkozó ideológiákéval, ezért is lehet automatikus helyettesítője. Van azonban egy lényeges következménye: egyebek mellett az alapvető emberi jogok tekintetében is kizáró jellegű, ha azokat egy kisebbségi fogalmazza meg. Ilyen alapon pedig csak a többségi uralom demokráciájáig lehet eljutni, a jogállamnak az igencsak korlátozott változatához.

A totalitárius — tehát az egyén minden életmegnyilvánulását ellenőrző — állam helyébe egyelőre, a tehetetlenségi erő következtében és részben az intézmények folyamatos működtetésének a kényszere következtében, egy autoritárius állam lép, nyilván az autoritás különböző fokozati szintjein és az áttekinthetőség különböző formáiban. Többnyire megmarad azonban az állami-hatalmi struktúra kettős jellege, a láthatatlan, illetve látható része. Az előbbit nevezi az irodalom okkult erőnek,⁸ hiszen cselekvései a társadalom szempontjából előre nem láthatók, ki nem számíthatók, és mint kiszámíthatatlan reflexek, bizonytalansági tényezőként épülnek be a társadalmi cselekvés rendszerébe, szintén a szabad cselekvés ellen ható tényezőkként.

Utoljára hagytam a hiányjelenségekkel kapcsolatos kérdéskört, hiszen talán ez az elméletileg legnehezebben megközelíthető problémarendszer. A hiánnyal kapcsolatos gazdasági elemzések egyrészt leszűkítették a gazdasági túlkereslet–kínálat, illetve az ellentmondásos gazdasági viszonyok vizsgálatára, másrészt meg is szakadtak, hiszen most egészen más problémák állanak a létezett szocializmus gazdasági analistáinak figyelmében. A javak és a szolgáltatások hiánya azonban messze nemcsak makroökonómiai összefüggések kérdése, hanem főleg a tulajdonés vagyonbiztonsággal áll alapvető összefüggésben, azt pedig már Edmund Burke megfogalmazta, hogy ez utóbbiak a törvényeknél erősebb összefüggések, valamilyen módon a társadalom egész működését szabályozzák.

Amikor a félelem, a dezinformáció, az előítélet és a hiány jelenségeit tekintem a túlélő ember alapmeghatározottságainak, nemcsak egy filozófiai eszközökkel több-kevesebb biztonsággal meghatározható privatív rendszert írok le, hanem meghatározom e tényezők összekapcsolódásának a módját is. Nyilvánvaló, hogy hatásukban egymást erősítő tényezőkről van szó: a félelem megváltoztatja a közel és a távol téri mechanizmusait, az appercepciónak olyan öröklétét hozza létre, amelyben a másik három: a dezinformáció, az előítélet és a hiány mindig adottságként szerepel és az ember ennek megfelelően viszonyul önmagához, önmagát mint nem-önmagát, mint reálisan meg nem ítélhetőt, mint tartalmatlanságot fogja fel. Nem igaz lesz, amit érez, amit tart és amivel rendelkezik, inadekvát viszonyba kerül a világgal. Vélekedésének talajáról bátorsága indokolatlan vakmerőségnek fog tűnni, és soha nem bizonyosságnak, az ismerethiány ismeretnek, a hiány maga pedig virtuális jelenlétnek. Negyedszer pedig: a hiány tárgyszerűsíti a félelmet, kitölti a képzeletet, az ítélet rangjára emeli az előítéletet. A rendszer maga nélkülözhetetlenné válik, és minden tagja — amennyiben eltűnik — újrateremtődik a többi által. Ezek együttes jelenléte válik gonddá, a negativitásból lesz a jelenvalóság, megértési forma. A nincs keresése a van lehetőségében, következésképpen a van folyamatos telítése a ninccsel.

Pontosan ez a túlélés filozófiája: az ember folyamatos késztetése és készenléte arra, hogy ne eredettől származó valósága, jelenszerűsége és értékei szerint éljen, hanem túl-éljen. Jelenvalósága pusztán itt-valósággá lesz az innen függvényében, és a túl lesz a transzcendencia, akár az isteni parancs formájában is. Minden evilági cselekedet azáltal és attól nyeri el értékét, hogy valami túlit szolgál. A túl lesz a jelenlét és annak csupán modusa az itten. Az evilági jelenlét az eszkatologikus fordulat lehetőségévé változik, és mint ilyen, már nem számol azzal, hogy amit maga képvisel, a semmi az emberben, a nem-idő, a semmi.

JEGYZETEK

¹ John Dewey: A szabadság filozófiái. = Pragmatizmus. Gondolat, Budapest 1981. 492.

² Raymond D. Gastil: Milyen legyen a demokrácia? USA 1991. 70. 11.

³ James Tobin: Vetélkedő gondolatok. USA 1991. 69. 27.

⁴ A félelem és a hazugság politikai intézménye. Lásd e kötetben.

⁵ Montaigne: Les Essais. Gallimard, 1965. 106.

⁶ Bibó István: Az európai egyensúlyról és békéről. = Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Budapest 1986. 332.

⁷ Milyen államformához vezet a nacionalista opció? Lásd e kötetben.

⁸ Norberto Bobbio: Il futuro della democrazia. Einaudi, Torino 1991. 85.