BEVEZÉNYLÉS A DEMOKRÁCIÁBA. Ugyanők — kinek nevezzük őket? — a forradalmi (avagy már ellenforradalmi?) öröm pillanataiban egymásra néznek, pillogtatnak, csodálkozva elmosolyodnak, azután pedig halkan megkérdezik: Ejnye, hát mi mit csinálunk? Aztán veszik sötét nagykabátjaikat (most nagy — nem bőr!), és határozottan az események, egy-két mozgalom, valamint és főleg az intézmények élére állanak. Ismét csak körülnézve lehet kimenni az utcára, nem lehet bemenni sehová, az útkereszteződéseknél és a kapukban az untig fárasztó arcok, akik zavartan, majd tétova irányító mozdulatokkal, azután egyre felszabadultabban ismétlik — eleinte, mert utóbb ugyanazzal az összetéveszthetetlen hangsúllyal —, határozottan széttárják karjukat, majd összefonják: nem ismered a jelszót, forradalom van, ugyebár?!

Nos, kinek a forradalma?

A nép forradalma? Avagy az apparátus forradalmi cselei hatalmának teljes átmentésére? Aztán majd csak akad egy erőskezű ember (még ne nevezzük tábornoknak), aki majd véget vet a zűrzavarnak, és lehet, akad amit végrehajtani, tovább.

Hiszen a végrehajtásnál, ugyebár, semmi sem áttekinthetőbb, egyszerűbb és kényelmesebb.

Még nem azokról beszéltünk, akik a csillagok fölé vették a sötét nagykabátot és elindultak, határozott léptekkel az eseményeken át, mozgalmasan az intézmények felé. Vagy már róluk? Éppen? És persze a régi helyükön mosolyogva tündöklő kapusokról, akik szűzies pillantással, ártatlanul hárítják a nép közeledő, késő, egyszerű fiait. A népet ugyanis nem ismerik a kapusok.

A nagykabátosokat viszont igen.

(Kolozsvár, 1989. december 25-én)