A világrend védője

Temesvári Pelbárt

Temesvári Pelbárt (született Paulus), Ferenc-rendi szerzetesként Pelbartus, Ladislai de Temeswar – amint egy 1458-ból származó krakkói adatban találjuk –, későbbi lejegyzésekben Pelivartus, Pilibart, Willibrod, a 15. század Pázmánya, az európai latinitás nagy alkotója, szent férfiú, kiváló egyházi ember – a méltatásokat sorolhatjuk, ámde az, ami miatt én például életem meghatározó alakjai közé illesztem e ködbe vesző arcvonású szerzetest, mindaz a szent attribútumokba belefoglalhatatlan (ezért megpróbáltam két novellámban is alakját megjeleníteni). Ugyanis számomra Pelbárt Mester valóban, akár Eckhart Mester, a nagy skolasztikus, nevető arcú szent ember, a Teremtés isteni örömét sugallja, mondván, akár Platón, hogy az örökkévaló isten, aki a szép, jó és igaz szerint alkot, a gondviselő isten képmásában boldog létként vesz részt a világban (Timaiosz 34. b.), és ördögeivel csak inti és zaklatja a boldogtalankodó emberiséget, amely, akár a Dekameronban – és Pelbárt kapcsán indokolt a Dekameron képzeletvilágát felemlíteni –, állandóan kísérteti magát a testi örömökkel, hússal, bujálkodással, háborúskodik. Valamely oknál fogva semmiképpen sem lehet végképp a Törvény alá kényszeríteni, csak kerülgeti azt minden eszközzel, s emiatt az emberiség Üdvtörténete megengedhetetlenül elhúzódik. Valahogy háborgatja az istenséget állandó időhúzásával és világméretű rendetlenkedésével.

Az emberiség, mint egy elviselhetetlen időhúzás.

Temesvári Pelbárt – ámbár általában nem erről az oldaláról szokták megközelíteni – számomra filozófus, pszichológus, nagy skolasztikus, csak éppen idevalósi – bánsági, krakkói, budai – módon. Szent László magyar király előmeneteléről írja (lelőhelye: Pomerium de Sanctis. Pars aestivalis. 17. beszéd – a Gyümölcsöskert példatárát megközelítőleg húsz évig komponálta) a Krónika I. 11. 9 alapján, Dávid királytól véve példázatát, miszerint „Ő is minden dolgában előrehaladt, növekedett, vele volt az Úr és vezette”. Figyeljük meg, miként elemzi Pelbárt lelki, morális és filozófiai érvekkel a dolgot, és hogyan teremt példázatot: „Ezek három dolgot vésnek a szívünkbe és állítanak elénk példaképpen, hogy kövessük. Először is lelki előmenetelét, amikor azt mondja, hogy a király haladt. Másodszor folyamatosan haladt: ezt fejezi ki a szó, hogy ment és növekedett. Harmadszor arról szólunk, hogy Isten vezette őt: a Seregek Ura volt vele”. Figyeljük meg mármost, hogy miként értelmezi a fentieket Pelbárt, ez a nagyszerű hermeneuta: „Ami az elsőt, a keresztények lelki előmenetelét illeti, Ágoston nyomán Bernát mondja: Az egész keresztény élet az igazságosság vágyakozása, hogy mindig a jobb felé törekedjék. Kétségtelenül csak alig-alig mondható jónak, aki nem akar jobbá lenni. Ha nem akarsz jobbá lenni, megszűntél jó lenni. Ezt hármas módon bizonyíthatjuk. Először is tekintélyekre hivatkozással. Másodszor a józan észből. Harmadszor példákkal és hasonlatokkal.” Fel kell figyelnünk arra, hogy Pelbárt, akár később a skót morálfilozófus, Thomas Reid, akinek a józan ész filozófiai fegyverét tulajdonítják, avagy az amerikai Thomas Paine, aki Isten, kenyér és józan ész felkiáltással tüzelte Washington csapatait – milyen érvet használ: józan ész. E nélkül sincs haladás és erény, értelem és világrend, mondja.

A humanista történetírótól, Istvánffy Miklóstól származik az a feljegyzés, mely szerint „idomtalan, görbe orrú és rút ábrázatú volt” – ámde, gondolom, e mögött az arculat mögött hallatlanul élénk és lovagias szellem csillantotta ki szemének sugarait.

Munkássága középponti helyén áll az Istenanya mivoltának, valamint mibenlétének kutatása. Az európai Mária-ikonográfia érdeklődésére tarthat számot, mint ahogy a mi megmaradt templomi freskóink megfejtői számára sem lehet közömbös, ahogyan a Madonnáról ír: a Boldogságos Szűz nem volt sem túl kövér, sem túl sovány; és amint Galenus és Constantinus érveit Albert nyomán összefoglalja: bőrszíne a fehér és a vörös helyes arányából állt össze. Harmadsorban, a Boldogságos hajának mérsékelten feketének kellett lennie – a tekintélyérvek mellé fűzi Pelbárt a maga megfontolásait: „Először is bizonyára az ékesség miatt illett, hogy a Boldogságos Szűznek feketébe hajló haja legyen, továbbá azért is, mivel jobban kitündökölnek a körülötte levő ellentétes színek, és ha feltételezzük, hogy a Szűznek fehér és rózsás bőre volt, szépségesebb a sötét haj – amint az tapasztalatból nyilvánvaló.” Az előzőekben Pelbárt evidenciának tekinti, hogy a Boldogságos Szűz haja nem lehet sem vékony, sem durva, sem fehéresszőke, mert ezek „a természettől fogva tompa elméjű és tanulatlan emberekre utalnak”. A szimbolikus viszonyok alapján – melyek át- meg átszövik a pelbárti gondolkodásmódot: „a feketés haj, ha mérsékelten vékony, jó erkölcsöket és az ember jó összeszedettségét jelenti.” (Mária szépsége. Stellarium V. Könyv III rész) Figyeljük meg, hogy Pelbárt ikonja egy dologban, a haj színében tér el csupán a lovagi ideáltól: „kis lábfej, magas rüszt, hófehér láb, fehér selyem ruha arannyal és drágakővel díszítve; középmagas, karcsú, törékeny test, fehér kéz, hosszú ujjak, kerek nyak és dekoltázs, arcon gödröcske, izzó ajkak, elefánt-csontfehér fogak, fehér-piros harca az orcán (a piros szín győz), nem hosszú, enyhén hajlott orr, barna sólyomszem, fehér homlok, arany haj, rajta aranyos, drágaköves-gyöngyös szalag. Vagyis: színek, kincsek, törékeny finomság: mindaz, amire a középkori lovag vágyik, és ami életformája keménységét voltaképp oldaná”. (Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1988. 173.)

A Pomerium quadragesionnale gyönyörűséges címlapján Pelbartus három fácska között felállított kis írópultja előtt üldögél és lapoz, ír és olvas, előtte kis tülök-kalamárisban ott a pennája. Ebből is meg kell értenünk, hogy mint a nagyskolasztikusok, az igazi szerzetes-alkotók, az írópultnál végezvén napi munkájukat, nos így Pelbárt is – mai ésszel felfoghatatlan terjedelmű írásművet alkotott. A munkáról szóló elmélkedésben olvassuk: „Mert azt írja az Ecclesiastes: »A tétlenkedés sok gazságra tanít«”. Ezt később John Locke úgy módosította, hogy emberre nézve semmi sem veszélyesebb a magányos tétlenkedésnél, ezt még Lord Byron is célszerűnek látta feljegyezni Naplójába. A munka másrészt védelmet biztosít a legveszedelmesebb ellen: „Példa az oly igen szent Dávid esete, aki Saultól üldöztetve nem vétkezett annyit, mint a semmittevés nyugalmában, amikor Betsabét megkívánta. Azért mondja Johannes Cassianus (a híres Kódexet alighanem Mátyás királyunk is forgatta), hogy a naplopót több ördög is ostromolja, de a derekasan munkálkodót csak egy, s azt könnyű legyőzni. Az Atyák életrajzában olvasható, hogy egy szent látta az ördögöt, amint ott állt egy remete ajtajában, s mihelyt az megpihent, rögtön bement hozzá, ha viszont munkálkodott, kijött. Ebből nyilvánvaló mindaz, amit a testi munkáról elmondtunk.” Gondolom, ezek után a mi számunkra is nyilvánvaló lehet, hogy melyik az az egy ördög.

A Pomerium quadragesionnale címlapján levő kertecskéje kísértések és vadak ellen be van kerítve, tonzúrás feje fölött madár (olyan, mint a korai Giotto-freskók angyalai – bizonyára ez sem véletlen). Alant a völgyben templomtornyok. Nem tudom, járhatott-e Pelbárt a híres veronai kolostorban, Szent Ferenc barlangjának, sasainak és farkasának közelében. A hely szelleme rajta van a képen, amint a Pomerium fákról szóló példázata mondja: „Fa vagy, óh ember! Hogyha erdei, féljél; hogyha mezei, menekülj; hogyha kerti, örvendezz! Azaz: ebből válaszd ki te, aki bölcs akarsz lenni, melyik szeretnél lenni, ha megadatna neked a lehetőség! Bizonyára kerti, hogy gyümölcsözzél…” Más helyütt meg olyan fákról ír Pelbárt, amelyek gyümölcs helyett madarat teremnek, egyszóval: vegyük észre, hogy ebben a természetben a legfontosabb mozgáselv az, hogy mindenből egy hozzá valamennyire hasonlatos, de isteniségben magasabb rendű dolog lehet, de ehhez képesnek is kell lennünk szemléletileg annak meglátására.

A prédikátorról egyébként keveset tudunk: miután 1463-ban huszonnégy társa közül ötödikként megszerezte a borostyánkoszorúsi fokozatot Krakkóban, ferences szerzetesként végezte tovább a szolgálatot. Túlélte az 1479–81-es nagy pestisjárványt, a Napba öltözött asszony lévén felgyógyulásának látomása. Ennek szentelte Stellarium corone benedicte Mariae Virginis (A Boldogságos Szűz Mária csillagkoszorúja) című, tizenkét könyvben és harmincöt részben megírt munkáját.

Az 1480-as évek elején a budai ferences kolostorban teológiát adott elő. Ezután szinte húsz évig komponálta a Római Misekönyv mintájára a Pomeriumot. Hivatkozott szerzői között vannak Beda Venerabilis, Alcuin, Hra-banus Maurus, Haymo, Nicolaus de Lyra, közelebbről pedig Johannes Gritsch és Mefreth meisseni prédikátorok, továbbá Heinrich von Langenstein, a német misztikus Johann Nider, Paulus Wann, a bécsi egyetem hitszónoka. Az antik szerzőkre, az Apostoli Atyákra, a patrisztika és a skolasztika jeleseire való szinguláris és áttételes hivatkozásai lenyűgözőek.

1494-ben Esztergomban lett házfőnök, 1497-ben visszatért a budai zárdába, itt fejezte be Quadragesimale című művét (a Sermones utolsó darabját). 1503 tavaszán tett pontot a Rosarium II. és III. könyvének végére. 1504. január 22-én halt meg, a gótika és a reneszánsz között élt szent és józan latin-magyarként. Néha távolról bírálgatta Mátyás királyunk udvartartását, udvari intrikákba, komplottba azonban nem keveredett. Látnivalóan nem értette a reneszánsz filozófiájának azt a merész vonását, amely a művészi teremtésben az isteni teremtés jegyeit vindikálja, nem is békülhetett meg vele. Nem kellett megérnie viszont a nagy európai parasztháborúk és a vallási reform korát.

Ő a magyar középkor.

Szerette az emberiséget és a magyarságot, és azt a tudást hagyta ránk, hogy a teremtés fényében sütkérezni valóban jó dolog, ezért valamit tenni is kell. A létnek van valamilyen elkerülhetetlen, gótikus szigorúsága, ennélfogva mindenki csak magára vessen, ha még életében megszólal neki az utolsó ítélet harsonája.

vissza a tartalomjegyzékhez »