GÖRÖG SISAKOK. Ámult a világ, amikor ezelőtt tizenhárom évvel a kalábriai partoknál egy szerencsés búvár rábukkant az azóta riacei Apollónnak elnevezett bronzszoborra. Ez a harcosnak is nevezett alak és mellette a (bizonyára szerényebb társadalmi rangú) társa ismét arra irányította a figyelmünket, hogy a klasszikus kor leginkább periklészi bőséggel és nemkevésbé a pheidiászi kánonokkai jellemezhető művészetét megelőzően is születtek teljes értékű alkotások. Az aranykor művészei nemcsak folytatnak és kiteljesítenek valamit, hanem építenek is a mindközönségesen archaikus korinak nevezett elődök (és többnyire névtelenek) formáira. Úgy, hogy megváltoztatják azokat, természetesen, hiszen a riacei harcos csupa tettvágy és izmos méltóság, fürtös-szakállas kihívás — s e jellemzők aligha szolgálhatnának az isteni fenség kifejezésére. Abban ugyanis immár nem az idegek és izmok játéka, mozdulata a fontos, hanem a tiszta arányokká alakult nyugalom.

Ez a meglepetés a tengerből származott, de a föld is adakozó, habár nagyon „kiszámítottan” adogatja elő az archaikus kor kincseit. Ma már a legtöbb esélye annak a kutatónak van, aki a kritikai és összehasonlító forráselemzés nyomán a számítógépes statisztikai-valószínűségi vizsgálat útmutatásait követi. Persze a szerencsét továbbra sem lehet kihagyni, nem akárki találhatja meg II. Fülöp sírját vagy Miltiadész sisakját.

Én, bevallom, újra meg újra átérzem annak a szerencsés kutatónak az örömét, aki Miltiadész sisakját megtalálta, de annál többet is. Furcsa, alig elmondható hatása van ennek a sisaknak, amint egy csodálatos könyvben, Alan Johnston Az archaikus Görögországában nézegetem „Alighanem a marathóni győző ajánlotta fel ezt a korinthoszi sisakot az olümpiai Zeusznak” — valószínűsíti a hipotézist az ókortudós Alan Johnston. A zöldes patinájú orr- és arcvédős sisaknak tönkrement a teteje, és az alja is megrongálódott, de még így is jól kibetűzhető a felirat. Odaképzelhetjük ezt a kránoszt a szigorú tekintetű szoborportré födetlen fejére.

Ilyen sisakja van Periklésznek is, aki klasszikus szépségű arcához kissé méltatlannak találta boltozatos homlokát, s ábrázolói ezért takarták el azt a hadvezéri sisakkal. Mert a kránosz nemcsak a védőfegyverzet része, hanem kiváló fegyverkovácsok munkájaként művészi alkotás is, jelzi a görög harcost, a hoplitát, például a ronggyal burkolt fejű barbár perzsával szemben. A fegyverzet a panoplia része, de szimbolikus tárgy is, a görög élet számos eseménye kapcsolódik hozzá.

Emlékezzünk csak vissza a homéroszi sisakokra:

Párisz és Menelaosz párharcakor „réz-sisak öblében ráztak sorsot” a rendezők afelől, hogy ki röpítse dárdáját először. Hektór és Aiász párviadalakor Agamemnón sisakjába kerül a jel, s azt is megtudjuk, milyen volt: négygombos, kétormú, lóforgós, „fönt a sörény félelmesen ingott”. Részben a sisaknak köszönheti Párisz is megmenekedését, ez is kitűnően vert lóforgós alkotmány, olyannyira az, hogy amikor Menelaosz a sisak gombjára csap a karddal, fegyvere három- és négyfele törik. Kétségbeesett hősünk ekkor megragadja a sisaktarajat és „Gyönge nyakán fojtotta Páriszt a sokhímzetű szíja, / mely tartotta, az álla alatt kifeszülve, sisakját.” Ámde Aphrodité sem rest, a bikabőr szíjat eltépi a szorongatott állán, s Páriszunkat egyenest a szerelmi nyoszolyára pottyantja. Menelaosz izmos karja így csak a sisakot hajíthatja az akhájok közé. Sovány eredmény, de mégsem akármi, jobb lett volna ugyan a bajkeverő lovagot panopliástól a harci szekérre fektetni, ám így is a győztest jutalmazza a trófea.

Éppen Homérosz korából származik az argoszi ügynevezett „Harcos sír”, az ebben talált bronzsisakon épen megmaradt a sisakforgót körülívelő taréj. Nincs orrvédője és szemrése, mint a korinthoszi típusúaknak, csak utólag illesztett arcvédő lemezei. E lemezek és a mellpáncél közötti résbe irányozta Akhilleusz a Hektórt elpusztító győztes dárdadöfést.

Komoly védőfegyver lehetett. Képzeljük magunkat a vitéz Aiász helyébe, s nem mindennapi hangélményben lesz részünk: „bongott a halántékán iszonyúan / fénylő harci sisakja; szilárt göbein szakadatlan / koppantak kelevézek”. Aiászhoz történetesen kegyesek az istenek, valóságos kolosszus az akhájok között, s bizony még sísakrázó Hektorunk is gyönge szívvel bocsátkozik véle — a végül is szerencsés kimenetelű — csatába. Lovagok, egymás közt, mindőjüknek a fején marad a kránosz. Nem így a szerencsétlen Kopreusznak: Hektor csapása nyomán „a sisakja rettentően bongott a halántékán, mikor eldőlt”. Ez a bongás azért „rettentő” hang, mert az utolsó, melyet a hős életében hall. Az elguruló sisak látványával Homérosz filmszerűen utal a végre, Patroklosz halálának szinte méltatlan, felfoghatatlan mivoltát szimbolikusan jeleníti meg a becses védőfegyver nyomasztó látványa: „S most Phoibosz leütötte fejéről harcisisakját: / messzegurult zajosan, paripák dobogása közébe / ott az a szemréses sisak: és forgója a vértől / s portól szennyes lett: azelőtt sose volt lehető az, / hogy lobogó lóforgóját por szennye borítsa.”

No de Agamemnón, Párisz és Patroklosz sisakjai után szemléljük meg a hősök hősének, Akhilleusznak a nem mindennapi remekét is: „mint csillag fénye, sugárzott/ ló-forgós dísszel: sok szép rojt szállt körülötte, / mit köribe sűrűn remekelt Héphaisztosz aranyból”. Ez az, ez az aranyos sugárzás, ami a görög lelket eltölti, a csatatéren vagy a szemlén sűrűn egymás mellett fénylő sok lófarkas csoda. S miért éppen a lófarok? — hát valószínűleg ez a legkézenfekvőbb utalás a diadalmas férfitársadalomra, a mén-ség szuperszimbóluma. Maga Homérosz is gyönyörködik a hadrend fényes látványában, még mielőtt elborítaná a csatateret a por és a vér, s minden bemocskolódik; mindig figyelmeztet a ragyogásra: „sok ragyogógombú forgós sisak összeverődött, / míg bólintottak: mivel ennyire sűrűen álltak”. Máskor meg „így gomolyogtak mint a sűrű sisakok, sugaras fényt / verve”.

Nem minden görög sisak fénylik; gyönyörű esszéjében Cs. Szabó László azt sejteti, hogy Odüsszeusz másfajta sisakja mintha fokozná a hős körül amúgy is terjengő talányt. „Mérionész Odüsszeusznak adott íjat s vele tegzét/ és kardot, s a fejére erős nagy bőrsisakot tett, / bévül erős szíjak fonadéka simult e sisakhoz / jó szorosan, külső díszül ragyogófogú vadkan / sűrű fehér foga, mindkétoldalt sok berakással, / jól s értőn, s közepébe fedőül gyapjú tömődött.” Megtudjuk, milyen úton került ez a sisak Mérionészhez, persze a homéroszi nyomozás után is fel lehet tenni a kérdést, hogy vajon hogyan jutott a lánc végén álló Amüntorhoz ez a vadkanagyaras bőrholmi, melynek párját egy mükénéi sírban találták meg. Ez mindenképpen egy régi sisak, s ezáltal is különbözik Odüsszeusz a többi görögtől. Ő maga is egy régi, talán mükénéi (mások szerint trák) az akhájok között, temperamentuma is másabb, távol áll tőle az újabb görögök urbánus idegessége, a gyakori lobogás és letörés. Ő vagy az ősei még láthatták a trószokénál sokkal nagyobb, valószínűtlen és irdatlan veszedelmet, a megmagyarázhatatlan messzeségekből előretörő és minden mediterrán népet alapjaiban megrendítő filiszteus vészt.

Szerencsét hozó sisak volt a Miltiadészé, i.e. 490-ben a hadvezér sikeres elképzelése nyomán győzhették le a görögök Dareiosz hatalmas perzsa seregét, s a győzelem nyomán a sisak is földbe került Olümpiánál, ahol olykor egész panopliákat is áldoztak az istenek tiszteletére. De kár volt a sisakot feláldozni, mert Miltiadészt is elhagyta a szerencséje: Párosz szigetére vezetett katonai különítményt, nem is sikerült azt elfoglalni, ő maga is megsebesült. Pénzbírságra ítélték, de azt nem tudta kifizetni... börtönben, sebesülésébe halt bele. Ahhoz Miltiadésznek nem volt elég politikusi tehetsége, hogy mint később Alkibiadész, az ilyen bagatell ügyek — árulás vagy pálfordulás, katonai sikertelenség vádja — alól részben szónoki tehetségére hagyakozva mentesítse magát. Az athéni demokrácia akkor még nem nézett el semmit, Miltiadész nem lehetett elég nagy ahhoz, hogy a törvény alól kivonja magát. Az ilyen nagyságrendű győzelmek vették el aztán az athéniak eszét annyira, hogy Alkibiadész az orránál fogva vezethette az egész már csak volt demokráciát. Persze neki még az adósok börtönénél is rosszabb sors jutott: lenyilazták, amikor felgyújtott házából kimenekült. Nem is hiszem, hogy az ő sisakját valaha is megtalálják.

Odüsszeusz sisakjának igazán kalandos eredete volt, de tovább vándorolhattak a kránoszok gazdájuk halála után is, ha éppen földbe nem kerültek vagy hullámsírba. Végigvándorolták az anyaország és a gyarmatok nagy csatatereit, mígnem végképp be nem hasította őket (a gazdájuk koponyáját is, sajnos) valamilyen különlegesen erős csapás, Aiász-méretű csapás — mert, amint Homérosz bizony rettenetesen leírja, olyankor eggyé válik a vér a velővel, a sisak pedig roncs. Már rég a cumae-i hullámsírban fekhetett az a szerencsétlen sorsú etruszk fiatal, akinek a sisakja — görög felirattal — Olümpia vagy Delphoi felé tartó hajó fedélzetére került, több más etruszk fegyverrel együtt. Ezt is áldozati ajándéknak szánta I. Hierón, a szürakuszai türannisz, Szicilia leghatalmasabb fejedelme, művészetpártoló és etruszkölő. Pindaroszt, Szimonidészt, Bakkhülidészt, Epikharmoszt, Aiszkhüloszt, Xenophanészt látta vendégül udvarában. I.e. 474-ben, Cumae-nál legyőzte az etruszk flottát, s a sisak így „kikerült a forgalomból”, mert hogy a szállító hajót ki küldte a tenger fenekére, arról nem tanúskodik egy másik sisak. Ez az etruszk típusú alkotmány történetesen nagyon rusnya, sima kerek fejfedő, alul bemélyedő résszel, hornyolással és eresszel, a kalap és a kucsma közötti átmenetet testesíti meg. De nem is vártam az etruszkoktól másra, jobban is szeretem őket annak, aminek ők is: boldog szerelmes városlakóknak.

Nem sokkal kecsesebb az a krétai bronzsisak sem, amely Az archaikus Görögország védőborítóját díszíti. Viszont teljesen ép, nyakvédőjén fésűs díszítés, s oldalán egy kezdetleges arányaiban is kecses, komoly tekintetű lovacska, a hippeuszok, a lovagok állata. (A szántóvetőé az ökör és az öszvér volt.) Vele szemben, az arcvédőn a jellegzetes krétai lángfúvó farkasszörny, a pusztítás jelképe. És mégis, a marciális formát mintegy feledteti a ló méltósága. szinte békés a hatás, a művészi munka elmélyültsége, derűje teszi azzá.

Amikor az európai múzeumok ókori részlegén a sok átalvert koponyát látom, mégis azokra az arcokra gondolok, akik az élet utolsó pillanatában, a túlerő gyűrűjében. végre levetvén az anonimátust, a tömeggel szembeszegezték a harcos magányos méltóságát. Az istenekéi a nyílt sisakok.