MILYEN ÁLLAMFORMÁHOZ VEZET A NACIONALISTA OPCIÓ? Nacionalizmus és demokratikus állam összefüggéseiről teoretikusan beszélni manapság regionális és gyakorlati, kevésbé akadémikus kérdés. Az alábbiakban egy fenomenológiai-logikai gondolatsorral igyekszem rámutatni arra, hogy a nacionalizmus szempontjából továbbra is zárt, önerősítő folyamatok politikai veszélyzónájában vagyunk.

Ami az elmélettörténeti vonatkozását illeti, nagyjából tisztázottnak tűnik, hogy a nacionalizmus politikai hagyománya a térségben a XIX. század közepétől datálható, méghozzá olyan állami, politikai tény- és értékminta-sztereotípia és ösztönös cselekvési késztetési örökséget jelent ez, amely kulturális, közösségi elv hangsúlyozásával, az egységes állami oktatási normatív intézmények megteremtésével és annak érdekképviseletével kialakított, a nemzethez tartozásra vonatkozó, mindenki számára értéket hordozó képzetrendszerre épül (Benedict Anderson).¹ Aki valamilyen módon ebben a régióban „kívül kerül a nemzeten”, az szinte közbűntényesnek számít. Létezik a nemzeti hagyomány, a „nemzeti” erkölcse, amely a tudat sajátos összefüggésrendszereiben működik, és ehhez kapcsolódva a társadalmi rétegek vagy társadalmi osztályok különböző formákban és különböző mértékben, szimbolikusan és gyakorlatilag is kifejezik, ki kívánják fejezni érdekközösségüket, együvé tartozásukat. Alkalmasint állami felszólításra is, rituálisan és kötelességszerűen teszik ezt akkor is, ha mint például a nemzeti kisebbségek esetében, ebből politikai hátrányaik származnak, hiszen a többségi nacionalizmus más és más állami, kulturális és politikai érdekrendszereket, értékrendszereket hordoz és mozgósít. (A Ceauşescu-féle népünnepélyek a hatalmi legitimációra használták a nemzeti szimbolikát, a kultikus részvétel — „színvallás” — alól csak az uralkodó elit vonhatta ki magát, egyébként életkérdésnek számított, az emberek belekalkulálták túlélési stratégiáikba.) Ami tehát a XIX. század közepétől a nemzetek kulturális egységesedése következtében megvalósult, az manapság egy folyamatos, állandóan életben tartott és működtetett kulturális értékhordozó rendszer; mindenki ebben az intézményi struktúrában nő fel, a hozzá való viszonya szinte immanens. A problémát a kisebbségek jelentik — valamint ezzel szerves összefüggésben az államnemzeti iskolarendszer. Az anyanyelvi oktatás normatív volta politikai Erisz almájának bizonyul, módszertani tökéllyel exponálva az államnemzeti opciók erejét,² ugyanakkor az ezzel ellentétes demokratikus értékrendszer érvényesülésének fokát. Az anyanyelvhasználat szabadságfoka minősíti a nemzeti állam, nota bene, az uralkodó politikai nacionalizmus erejét, vehemenciáját.³ Ha a magyar politikai örökséget vizsgáljuk e szempontból, jelesül a történelmi pártok programjait, kiderül, hogy a magyar uralkodó elit nem tudta a helyes, a régió adottságainak megfelelő opciót megtalálni, ezzel saját történelmi bukását is előkészítvén.⁴ Nagyon nehéz kívül kerülni azokon az érték- és érdekképzeteken, amelyeket a nemzeti kulturális intézmények vagy a nemzeti kulturális intézményekben hozzáférhető kulturális tartalom jelent, amíg az állami iskolarendszer kizárólagos, nem is lehet. Nyilván, ez valamilyen merev indoktrinációval, szemléleti ítélet- és tételrendszerrel jár, amelyet felerősít a család, felerősítenek a nagyobb kulturális közösségek, és amelyek szinte fatálisan egy bizonyos röppályán mozgatják az egyént.

Ennek a röppályának a természete, hangsúlyozom, szinte örökletes; kizár bizonyos, a tolerancia, a más elismerése, a kompromisszum viselkedéskörébe tartozó cselekvési mechanizmusokat, cselekvési stratagémákat. A nacionalizmus ezért örökletesen intoleráns, alkatilag konzervatív és autoriter viselkedést produkál, amennyiben immanensen fogad el olyan értékeket és transzcendens képzeteket, amelyek kizáró mechanizmusokat működtetnek. Rendkívül fontosak, módszertani értékűek Schöpflin Györgynek a kelet-európai politikai hagyományokról, jelesül a nacionalizmusról szóló megállapításai.⁵ Ez a továbbiakban beépül a politikai cselekvésekbe, egészen az állami élet elképzelését uraló autoriter, monolit képzetekig. Tudjuk, hosszú út vezet az egyén, a közösségek kizáró mechanizmusaitól a nagyobb politikai struktúrák, politikai szervezetek és államok kizárásos rendszereinek működtetéséig. A kettő között azonban szerves és sajátos átviteli, közvetítő mechanizmusokon alapuló összefüggés van.

Mindjárt az elején le kell szögeznünk, hogy bár a diktatórikus formában megvalósult történelmi cenzúra a régióban mintegy tagadni látszott a transzcendens képzetekre alapuló hiedelemrendszereket, jelesül a vallásnak és az egyháznak a működését, mégis nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a vallás és az egyház bizonyos mertekben túlélte a történelmi cenzúrát, hogy tehát valamilyen folytonosság köt össze bennünket a vallási tolerancia eszméjén át a XIX. századdal, jelesül annak liberális örökségével. A vallási tolerancia eszméjét azonban szintén fenntartásokkal kell kezelnünk, hiszen a vallási képzetrendszer maga is egy erős tekintélyelvűséget valósít meg; tehát a tekintélyelvűségnek egy olyan modelljét hordozza, amely transzcendens középponti tekintély formájában nagyon is előképe lehet egy nacionalista, abszolút középponti értékelvet megvalósító tekintélystruktúrának. Azonban a kettő mint egymástól organikusan különböző képzetrendszer mégis — és ez a helyzet egy sajátos paradoxona — kizáró viszonyban van: a nacionalista hiedelem belső parancsrendszere — más népesség és fajok kizárása a területért ós erőforrásokért, szemben a ne ölj mózesi tilalma és a felebaráti szeretet krisztusi felszólítása. Egyfelől a teljes intolerancia, másfelől azonban a toleranciának bizonyos késztetése, bizonyos motívumai jelentkeznek. Most természetesen kizárom a vallási ortodoxiának, a fundamentalizmusnak azokat az irányulásait, amelyek egybekapcsolódhatnak a nacionalista fundamentalizmussal, és amelyek nyilván kölcsönösen erősíthetik egymás hatását, éppenséggel a kiválasztott nép fogalmának és képzetének az összekeverése által.

Módszertanilag kérdésünk tehát egy abszolút tekintélyelven alapuló gondolkodásnak és viselkedésnek a kérdése. A politikai viselkedés területén pedig ez a monista viselkedés, a monista értékrend, valamint a monista államszemlélet formájában fejeződik ki.⁶ Civitas Dei — Civitas Nationum. A nacionalista ideológia, a politikai nacionalizmus minden esetben monista államképzettel párosul. És ebben van a régió fejlődésének ama óriási veszélye, amellyel erkölcsi, tudományos és politikai kötelességünk szembenézni. Ugyanis hogyha a monisztikus viselkedés túlsúlyos vagy túlsúlyossá válik a közösségek, a politikai szervezetek és az államberendezkedés szintjén — és tegyük zárójelbe: egy tulajdonképpeni állami szemlélet mindig monisztikus, amelyben az abszolút érték az az állam —, akkor tehát itt a monista viselkedési stratagémák lesznek a túlsúlyosak, szemben nyilván a pluralista berendezkedés elképzeléseivel, a politikai pluralizmussal, valamint az ehhez kapcsolható demokratikus struktúrákkal. Ez tehát a nagy veszély.

Hogyan lehet pluralista államformát, pluralista politikai-szervezeti felépítési formákat kialakítani akkor, amikor a hagyományos politikai ideológia szintjén, a politikai örökség szintjén a monisztikus elv és a monisztikus elképzelések az uralkodóak? Itt az első és legnagyobb segély-segítőtárs maga a társadalom, a társadalom, amelyben érvényesülhetnek egy plurális berendezkedés erővonalai, tekintve, hogy a főleg gazdasági tagoló érdekek többfélesége, az érdekek sokoldalúsága nyilvánulhat meg benne. Amennyiben ehhez egy erősen autoriter államberendezkedés társul, nyilván a társadalmi érdekképviselet megint bekerül a tradicionális félelmi képzeteknek, a tradicionális passzivitásnak, elfordulásnak abba a hálójába, amely a régió politikai fejlődésében a II. világháború óta létrejött. Itt a félelem organikus politikai erő. Ezzel úgy kell szembenézni, ahogy még a politikai irodalomban nem néztek vele szembe.⁷ Hiszen a félelem a másiknak az elutasítása formájában mint politikai erő maga is az intoleráns viselkedésmódokat — elsősorban az ellenségességet és annak nyílt kifejezésformáját, az agressziót jelenti.

Ez nyílván összefügg azzal a kommunikációs helyzettel, amely elsősorban Romániára jellemző, hogy a társadalmi hazugság olyan mértékű, hogy megszünteti az egységes és abszolút referenciális viszonyokat. Márpedig ahol többféle értékmérce működik, ahol az igazságnak csak relatív képzetei vannak, ott nehéz nyilvánosan és mindenki által kötelező módon elfogadható politikai szándékot artikulálni. Még csak érinteni sem tudjuk azt a problémakört, amely az igazságszolgáltatás szintjén létező igazságreferencia nemlétéből származik. Továbbmenően: ha a törvényhozás és jogszolgáltatás ismét és folyamatosan egy állampárt és a vele kvázi-azonos állami-hatalmi bürokrácia műve? Az igazságot vagy akár igazságokat szinte lehetetlen megfogalmazni, a nacionalista erőtérben valamely társadalmi csoport mindig létében érzi magát fenyegetettnek általa. Márpedig — a liberális államberendezkedés szerint legalábbis — valamely konszenzuális igazságnak ki kell alakulnia a társadalomban, amelyet a jog- és igazságszolgáltatásban, a társadalmi értékviselkedésben el kell fogadnia. Hiába létezik névlegesen szabad sajtó, hogyha nem jön létre az igazságra vonatkozó társadalmi szerződés.

Mindezek mellett a régió országainak szembe kell nézniük a centripetális világtörténelmi mozgásból származó kihívásokkal is. Annak idején ezt Karl Popper a nyílt társadalom és a nemzeti gondolat szembeállításának formájában fogalmazta meg⁸ — ami azt jelenti az én értelmezésemben és ma, hogy nehéz a racionalizmust, a racionalizmusnak a nyílt társadalommal kapcsolatos követelményeit artikulálni és képviselni olyan társadalmakban, amelyek irracionális tekintélyelvűségükkel legitimizálják önmagukat. Nehéz a racionalizmust képviselni az egyéni viselkedés, a társadalmi megnyilatkozások, a politikai kifejeződési formák szintjén, hogyha kizárólag a történelmi örökségre és a történelmi örökség tekintélyi formáira történik hivatkozás. Valamiképpen a racionalitásnak az eszméje minálunk és belátható időn belül — úgy tűnik — a nemzeti gondolati tradícióban kell hogy érvényesüljön, méghozzá egy olyan módszertani formában, ami önmaga paradoxon. Hogyan lehet ebből mégis valamilyen pragmatikus viselkedéshez eljutni? Hogyan lehet a nacionalista ideológiák tekintélyelvű formáját egy kötelező érvényű racionalizmus, ne mondjam úgy — egyeztető mechanizmus követelményeivel korrelálni?

Itt a kérdés olyan újabb dimenziójához jutunk, amely szinte újabb megoldhatatlan akadályt jelent, hiszen a nacionalizmus éppen úgy definiálja önmagát, hogy a történelmi tradíció egészéhez viszonyul. Ez az iszlám gondolkodásban, jelesül a síita gondolkodásban odáig megy, hogy amint ugye Ryszard Kapuscinsky megírja: egy síita számára Ali Kalifa halála egyéni tragédia. A mai történelmi képzetek, a tömegkommunikáció által Romániában hordozott képzetek szintjén a román történelem egésze egy egyéni tragédiát sugalmazó cselekvéssor. Tehát szinte késztetik, szinte kihívják a mass media fogyasztóját egy újabb és újabb pszichodrámára. Ennek a hatása nyilvánvaló. Elsősorban az, hogy egy olyan érzelmi attitűdöt gerjeszt és egy olyan érzelmi magatartásformát tart fenn, tesz folyamatossá, amely ismét a nacionalista ideológia egyik meghatározó jegye. Tehát a történelem egyéni tragikumként — vagy beteljesítendő késztetésként — való felfogása nagyon erős érzelmi viszony, és ami mindezt összekapcsolja, összefogja, az a rendkívül konzisztens hiedelmi forma.”⁹

A hiedelmi forma szintén nem preferenciális, hanem sokkal inkább ösztönös késztetésekben élő érzelmi, gondolati, viselkedési modell. A hiedelmi forma — a nem politikai társadalmak életét és viselkedését írja le. Amennyiben politikai hiedelmekről beszélünk, ott nyilván a toleranciának, a nyitásnak, a nyílt viselkedésnek a követelményei alig vagy csak nagyon kis mértékben érvényesülhetnek, hiszen a hiedelem éppolyan támadhatatlan, mint bizonyos vallási-képzeleti rendszerek. Hiedelem mellett alig vagy csak nagyon kis mértékben van kritika, különösen nemzeti (ön)kritika, a szabályozó mechanizmusok legfontosabbika. Hiedelmek mellett nehéz a történelmi tudatban más képzeteket, más rendszereket kimutatni, érvényesíteni. Megszűnik a kritikai gondolkodásnak a lehetősége, megszűnik az alternativikus történelmi elképzeléseknek a létjogosultsága. A nacionalista hívő számára egyéni sorsa egy fatálisan meghatározott röppályán mozog, és amennyiben ezt teljes mértékben a sajátjának tekinti, olyasminek tekinti, ami az énjét kifejezi — ez a nacionalista ember fel fog lépni mindazok ellen, ki fogja küszöbölni mindazokat a környezetéből, akik nem ezt a fajta gondolati és viselkedési mechanizmust választják, hanem egy kritikai, racionális, nyílt gondolati és viselkedési eljárást. De ennél továbbmenően: minden más értékrendszerben kifejeződő stratégiát, beleértve a modernizációs kísérleteket is.¹⁰ A nacionalista opció a szélsőségesedés útján mindenféle más cselekvési — akár életviteli — sémát elutasít, amint ezt a nemzeti autarchia ideológiai hagyományai bizonyítják Romániában.¹¹

Amennyiben az állam által fenntartott oktatási intézmények a továbbiakban is ilyen erősen érzelmi viszonyrendszerben ábrázolják a nemzeti történelmet, ilyen erős érzelmi térben működik a tömegkommunikáció, fel kell tételeznünk és el kell fogadnunk, hogy a nacionalista politikai tudat nagyon hatásosan és folyamatosan tovább él. Amenynyiben pedig az egyes nacionalizmusok egymásra tekintenek és felismerik a politikai veszélyt, újabb s elsősorban a kisebbségeket sújtó elhárító mechanizmusokat fognak létrehozni, amelyeket egy állami struktúrában működtetnek. Létrejön tehát a régiónak az az elkülönböződési tendenciája, amely végső soron az egységes, liberális piacgazdaság megvalósulását kizárhatja. Mert itt véleményem szerint ez a tét. Feltételezni szeretnénk, hogy olyan világgazdasági folyamat részesei vagyunk, amely immanensen megvalósítja, vagy az egyes államok politikai opciójában kifejeződően az érdekeltségek révén megvalósítani képes egy regionális piacgazdaságot, a perifériáét. Létrejöhet egy Keletet a Közép-Európával összekötni képes, kétoldalúvá váló gazdasági kommunikáció. Azonban érzékeljük, olyan folyamatok is lezajlanak, amelyek a politikai nacionalizmus erősödésével, a politikai nacionalizmust vállaló szervezetek, érdekcsoportok és társadalmi rétegek egységesedésével és megerősödésével ezzel ellentétes mozgást képviselnek. Romániában a fejlődés tendenciáját erősen meghatározta az az autokratikus és diktatórikus államforma-hagyomány, amelyet a nemzeti történetírás oly előszeretettel hallgat el, a liberalizmus és parlamentarizmus politikai hagyományelemeit állítva előtérbe. Ehhez egy erősen konzervatív¹² politikai viselkedési forma, tradíció társul. Márpedig a mi társadalmainkban a minták és viselkedési mechanizmusok örökletes ereje óriási, és az evolúció irányát sokkal inkább ez szabja meg, mint a külső koercitív erők. Egy példa: 1989 decemberében politikai vákuumban nem egy székely faluban az utca-tizedrendszer alapján szerveződött meg pillanatok alatt a helyi hatalom és közigazgatás.

A régió nacionalizmusai szemben a világgazdasággal? Lehetséges, erről van szó. A nacionalista politikai viselkedés és ideológia versenyellenes. Léteznek olyan történelmi képzetek, megrögzöttségek, megszokások, amelyek a hagyományoknak egyfajta konzervatív értelmezésével a versenyt nemzetidegennek, nemzetellenesnek tekintik, és a liberális elképzeléseknek ezt a szemérmesen ugyan nem kifejezett és manapság annyira ugyan nem hangsúlyozott formáját elutasítva, a maguk történelmileg konzisztensnek tűnő létmódja mellett optálnak. Kelet-Európában ezt az opciót fejezik ki elsősorban a paraszti társadalom benső értékeire, a paraszti társadalom értékteremtő képességeire vonatkozó régebbi és újabb keletű elképzelések. Mi az, amit tehát a nacionalizmus elutasít és kizár? A nem integrálható racionalizmust, kritikai gondolkodást, toleranciát és a versenyt. Voltaképpen tehát a klasszikus liberális alapelveket. A legfontosabb azonban, hogy a nacionalista ideológia globálisan, a maga szerkezetével (kizárásos modell) utasítja el ezeket az elveket, értékeket, gazdasági és politikai viselkedési mechanizmusokat és stratagémákat.

Fel lehet tenni azt a kérdést, hogy vajon egy archaikus elemeket tartalmazó tradicionális közösségi modell továbbéltetésének valamilyen reflexéről is szó van? Hogy tulajdonképpen a gazdasági szervezeti formák, a politikai viselkedésmód alatt itt hagyományos közösségek is élnek és kívánnak élni — tovább? —, amelyek gazdasági viselkedésmódjukat talán nem is változtatták meg? Amennyiben szociológiai megfontolásokat alkalmazunk ennek a kérdésnek a tárgyalásakor, lehetséges, hogy erre igenlő választ kell adnunk. Mindenféle kozmetikázott román statisztika szerint is a romániai dolgozó népesség fele vagy annál több még mindig falusi népesség.¹³ Az új politikai-gazdasági-társadalmi helyzetben a városokon jelentős munkaerőfelesleg szabadul fel, és bizonyos politikai elképzelések szerint ezt a munkaerő-felesleget vissza kell irányítani falura. És a közvetlen környezetben sem lényegesen eltérő a helyzet. Gondolok Bulgáriára, illetve egyes szomszédos köztársaságokra, Moldáviára, Ukrajnára elsősorban. De az ipar szerkezete és ezzel összefüggésben az urbanizáció is olyan, hogy a terceier szektorok — kereskedelem és turizmus — legalábbis belátható időn belül képtelenek felvenni ezt a felszabaduló munkaerő-felesleget. Ilyen értelemben akár legitimnek is tartható az a nacionalista opció, amely — mivel a nacionalizmus mindig optimista — nagy őstermelői — idézőjelben mondom — közösségek számára kíván valamilyen politikai jövőt ideologizálni. Tehát a nacionalizmus nem pusztán a történelmi tradícióknak, hanem a jelen helyzet artikulációinak is — a hagyományos patternekben megvalósított — ideológiai terméke. Ennek a nacionalizmusnak a terminológiája lehet kozmetikázott és lehet nagyon türelmetlen és agresszív: előbbi formája, legalábbis Romániában, a hagyományos politikai pártprogramok¹⁴ és az azokhoz kapcsolódó viselkedésmodellek felélesztésének a formájában fejeződik ki. Agresszívebb formájában viszont a minden más értékelvet vagy jelenlétet képviselő politikai nézetek nyílt, ellenséges elutasításában. És létrejön a román politikai életnek az a mindenkor különös, hagyományos rendje, koncertje, amelyben egy erős többségi nacionalizmus mellé kötelező érvénnyel fel kell zárkózniuk az egyéb nemzeti értékrendszereknek. Ne feledjük el, hogy a román nemzeti liberalizmus, az államteremtő liberalizmus is egészen más, mint késő liberális európai kortársai. John Stuart Millnek ugyan kortársa a nagy Brătianu, de hát nyilván az a liberalizmus teljesen más.

Következtetéseim arra mutatnak,¹⁵ hogy a nacionalista ideológia és a politikai nacionalizmus továbbélése KeletEurópában hozzátartozik a régió történetéhez. Politikai hagyományrendszerben, gazdasági és szociális összefüggésekben gyökerezik. Mentáltörténeti közvetlen hagyománya és közvetlen folyománya is van. Ne feledjük el, hogy ötven év alatt a régi legsajátosabbnak hitt értékeitől és kifejezésformáitól vágta el a kommunizmus a társadalmat, a nemzeti értékeitől. Tehát egyfajta restitutio jön létre, hogyha ez restitutio in integrum, akkor ebben benne foglaltatik a háború lehetősége is, hogyha restitutio in partium, akkor van némi esélyünk. Nehezen tudom elképzelni azt a fajta liberális tőkemozgást, amely ennek a berendezkedési formának a teljes lebontását rövid idő alatt el tudná végezni. És nem látom annak a populista ideológiának a megszüntetési lehetőségeit sem, amelynek az elvontabb és pontosabb értékképzetekben kifejezett nacionalista ideológiai szuperstruktúrája és az óriási felvevő közege, részben forrása is. Tehát mindezzel megerősödni látszik az az elképzelés, hogy Kelet-Európa valahogy visszazökken a saját történelmi medrébe, hogy egy metaforikus képzetet használjak. És a visszazökkenés egyben további kényszerpályát is jelent. Amennyiben mindehhez hozzáadjuk a mitologikus lehetőségeket is, az etnikai mítoszoknak a jelenlétét, amelyek egy nacionalista elképzelésben mindig fantasztikus hatóerőt jelentenek, úgy tűnik, hogy ezt a mentális képzet- és eszmerendszert a maga logikai erős konzisztenciájában megbontani alig lehet. És paradox módon, egyetlen praktikus erő szegülhet szembe a kényszerpálya folyamataival. Ez a praktikus erő — az állam. Az államnak alkalmaznia kell egy bizonyos terápiát, méghozzá olyan terápiát, amely a más opcióknak teret, lehetőséget biztosít, az állam hatalmi mechanizmusainak a segítségével is akár. Persze mindezt igen nehéz elképzelni abban az esetben, ha valamilyen formában fennmarad valamilyen állampárt s ezzel szinte izomorf pártállami hatalmi szervezeti forma. Fenn kell tartani a társadalom optativ lehetőségét. Amennyiben ugyanis a társadalom nacionalizmusa kizáró érvényűvé válik, az el fogja nyelni az államot, és egy nacionalista állam-eszközt hoz létre. A demokratikus folyamatot képviselő állami hegemóniáknak létérdeke fenntartani a másik alternatíva és következésképpen egy másik konszenzus lehetőségét. Ez nemcsak államérdek, hanem regionális érdek is, ennek következtében itt állami együttműködésre is szükség van. Ha valahol autoriter-konzervatív, akár diktatórikus államforma jön létre az ösztönös és politikai nacionalizmus nyomására, társadalmi-állami monizmus, az környezetében is erősíti a hasonló folyamatokat.

Minden akadémikus vita és a nacionalizmusnak minden módszertani, teoretikus elemzése, ismétlem, ebben a politikai helyzetben és politikai környezetben praktikus megfontolásokhoz és pragmatikus modellekhez is kell hogy vezessen. Nemzeti felelősségünk az, hogy ne legyünk nacionalisták.

JEGYZETEK

¹ „Ahogy Seton Watson azt a legcélratörőbben bemutatja, Európában és közvetlen perifériáján a 19. század volt az aranykora a lexikon-szerkesztők, nyelvtannal foglalkozók, filológusok és irodalmárok nemzeti nyelvért folytatott mozgalmainak. A szakértő entellektüelek ilyen energikus aktivitásának volt köszönhető a 19. századi európai nacionalizmus, amely tökéletesen ellentétes volt az 1770 és 1830 közötti amerikai helyzettel. [...] Hobsbawm szerint: az iskolák és az egyetemek a nacionalizmus legtudatosabb harcosaivá váltak. Ez a megállapítás kétségkívül érvényes a 19. századra, ha más helyre és időre nem is az.” Benedict Anderson: Képzelt közösségek: megjegyzések a nacionalizmus eredetéről és terjedelméről. London, Verso, 1983. Janus VI. 1. Pécs.

² „A fokozatosság kritériumát szem előtt tartva első vagy legalacsonyabb szinten a diszkriminatív, hátrányosan megkülönböztető nemzetiségi politikáról lehet beszélni. Ebben az esetben a személyt, illetve a lakosság bizonyos csoportját azon a címen, hogy más nemzetiséghez, illetve más valláshoz tartozik, kizárják az állampolgári jogok gyakorlásából, és érvényesülését a mindennapi élet minden területén akadályozzák. [...] A második fokozat a restriktív, korlátozó nemzetiségi politika lehet. A korlátozás tárgya az emberi kommunikáció legfontosabb eszköze, az anyanyelv. Rendeletileg megtiltják az anyanyelven történő iskolai oktatást, a közigazgatásban és bíráskodásban kötelezővé teszik az államnyelv használatát, szankciókat hoznak az anyanyelv nyilvános használata ellen, és mindezekkel az anyanyelvet — ha egyáltalán túléli a korlátozásokat — a magánélet szférájába száműzik. [...] A nemzetiségi politika harmadik típusa a fokozatokon fölfelé haladva a koncesszió, másképpen megengedő vagy elismerő nemzetiségi politika. Az engedékenység főként arra irányul, amit a restriktív nemzetiségi politika tilalmaz: az anyanyelv használatára. Az alkotmány, törvény vagy rendelet előírja az anyanyelven történő iskoláztatást, úgyszintén az anyanyelv használatának a jogát a közélet különböző fórumain, és az előírásoknak többé-kevésbé érvényt is szereznek. (Az utóbbi jog a községi szintű nyelvhasználattól a törvényhozási kétnyelvűségig terjedhet.) [...] Végül a negyedik, a legmagasabb típus a disztributív vagy osztozó nemzetiségi politika. Ebben az esetben a vezető pozícióban levő nemzet az államiság legfontosabb attribútumán, a szuverenitáson osztozik, és más nemzet, illetve nemzetiség területi-politikai különállását is elismeri.” Diószegi István: Az államnemzet-koncepció belső problematikája a XIX. század utolsó harmadában és a századfordulón. Magyar Filozófiai Szemle 1984. 1–2. 17–18.

³ A magyar politikatörténeti irodalom standard munkája alapján közlöm a legfontosabb programatikus megfogalmazásokat: Deákpárt: „A magyar nemzetiség hegemóniájának biztosítása úgy állami intézmények, mint alkalmas kultúrpolitika és a gondos társadalmi politika által.” A balközép programjai: „A nemzetiségi kérdésben az egyenlőségi elvet »az állam egységének és területi épségének elutasíthatatlan követelményei« korlátozzák. Ez a rész Ghyczy Kálmán nézetének érvényesülését mutatja, aki már említett 1865-beli beszédében ugyanezt mondja, csakhogy az itt használt bizonytalan »államegység« fogalma helyett ott »Magyarország politikai nemzetiségei« szerepel és Deák Ferencnek az 1868: XLIV. t.c. -ben kifejezésre juttatott nézetével azonos állásponton van.” A szabadelvű párt: „A nemzetiségi politikában teljesen édesatyja [ti. Tisza István] elnéző irányát követi s a kölcsönös jóviszonyt fenn kívánja tartani, mindössze az izgatókkal szemben akar eljárni.” A jobboldali ellenzék nemzetiségi programja Dessewffy Aurél mindmáig az összes megoldások közül legliberálisabbnak számító elképzelésére megy vissza: „Meggyőződésünk szerint a magyar nyelv- és nemzetiség-terjesztés érdeke kívánja azt úgy adni elő s úgy űzni minden alkalommal, mint a közös nemzeti ügyet, mely minden honpolgárnak egyformán szükséges és üdvös. Nem valamely osztály érdekét, nem egy vagy más vallásos felekezet túlnyomóságát, nem bizonyos politikai eszmék győzelmét kell általa keresni. Csak míg ily színben jelennek meg törekvéseink, csak míg ily széles nemzeti alapon a vélemények különbözései felett trónol a nemzetiség ügye, követelhetjük méltán minden jó hazafi részvételét s a kormány őszinte pártolását; mihelyt a magyar nyelvet bizonyos politikai nézetek eszköze gyanánt, vagy egyes felekezetek érdekében űzzük és ajánljuk, lehúztuk azt a nemzeti dísz és nagyság fényköréből a pártérdekek szennyes mezejére és nincs többé jogunk felháborodni, ha törekvéseink ellenzőkre találnak, ha tagadtatik, hogy a közös jót akarjuk, s ha egyoldalú s szűkkeblű célzatokkal vádoltatunk.” Egyesült ellenzék: „a magyar állam megszilárdítása nem elnyomása a más ajkú honpolgároknak, de megtétele mindannak, ami nélkül egy határozott jelleggel bíró erős állam lehetetlen.” Nemzeti párt: „A magyar nemzeti egység alatt nem a nyelv szerinti erőszakos magyarosítást értjük, hanem a nemzet politikai egységét, mely sem jogokban, sem kötelezettségekben nem ismer különbséget a különböző nyelvű honpolgárok között és nemzetiségeket mint közjogi csoportokat el nem fogadhat.” Katolikus Néppárt: „a nemzetiségek iránt teljes előzékenységgel kíván viseltetni és igényeiket, amennyiben azok a magyar állami egységgel és nemzeti jelleggel megegyeztethetők, méltányosan ki akarja elégíteni.” Mérei Gyula: Magyar politikai pártprogramok (1876–1914). Budapest 1934. 15. 21. 31, 41, 45, 61, 163. A szerző értelmezésében a német teoretikusok államnemzeti elképzeléseivel a magyar programok szinkronban vannak.

⁴ „A régi Magyarország a nemzetiségi kérdés megoldatlanságán vérzett el. Abba bukott bele, hogy nem tudott föderációvá átalakulni.” Péry Rezső: Requiem egy országrészért. München 1984. 40.

⁵ „social mobility was low to very low, with the consequence of a relative weakness in the structure of the state — analogous to ethnonational segmentation — of a higher reliance on cohercion or the threat of it than is compatible with political consensus, of low levels of loyalty and thus of legitimacy. At this point, ethnonational and social cleava es could coincide. It was an obvious choice for these weakly grounded semiau oritharian or fully dictatorial regimes of the interwar period to seek to build loyalty to the state by the promotion of nationalism. To some extent this was successful, but it raised two problems. In the first place, it left open or exacerbated the issue of the national cleavage. Reliance on the national ideology of the ethnonational community frequently brought that community into conflict with another, as national ideologies tended to be incompatible and concerned with mutally exclusive goals, defined in terms of territory of people. Second, nationalism as a political doctrine provided answers to very few questions of political organizations and the distribution of power. It created strong identities and a sense of belonging to the state — for members of the dominant group — but said next to nothing about political structures, the resolution of conflict of interests, the allocation of resources and values, participation and representation, i.e. the day-to-day problems of political, economic, and social life. If anything, by stressing a transcendental vision of politics, in which implicitly all the members of the nation shared a near identical view of political elements of nationhood, nationalism came close to denying the need for intermediate institutions between the state and the individual, and state and society. The comparative vagueness of the nationalist message, together with its emotional intensity produced a somewhat contradictory result. East European nations in the interwar period reached a fairly high state of national consciousness as to their political identities as members of a nation and as to who was to be excluded as nonmembers. At one and the same time, the implicit promise of equality and justice, incapsulated in the nationalist message, was left unfulfilled, with inevitable frustration and resentment at the social-political closures enforced against society by its rulers.” George Schöpflin: The Political Traditions of Eastern Europe. Daedalus, Winter, 1990. 75. Hivatkozással: Erdei Ferenc: A magyar társadalom a két háború között.

⁶ „Az állam legitimitás-igénye a törvényekben lefektetett egyetemes kompetencia és az összérdek kizárólagos képviselete alapján követelheti meg polgáraitól az engedelmeskedést, lojalitást — abszolutista és monista, mivel azon a hibás feltételezésen nyugszik, hogy a priori érvényes, iránya egybeesik az emberek elkötelezettségeinek irányával, s hogy az engedelmeskedők releváns döntéseiket az állam elsődleges, egyetemes kompetenciájához igazodva, azzal harmonizálva hozzák. Ezzel szemben a tapasztalati valóságban a társadalom pluralista szerkezetéből következően az emberek motívumrendszerei, elkötelezettségei is pluralista jellegűek, melyek értelemszerűen korlátozzák az állam hatalmát.” Cs. Kiss Lajos: A pluralizmusról. Filozófiai Figyelő 1987. 1. 63.

⁷ Ezzel a kérdéssel két tanulmányban próbáltam szembenézni. Vö. Tájkép csata közben. Korunk 1991. 2. 133–141.; valamint A félelem és a hazugság politikai intézménye. Lásd e kötetben.

⁸ Nyíri Kristóf: Nemzettudat és „nyílt társadalom”. Magyar Filozófiai Szemle 1979. 3–4. 477. passim.

⁹ „Azoknál a népeknél, amelyeknek állami léte, önállósága és függetlensége csak rövid múltra tekinthet vissza — ahol tehát a nacionalizmus még új hiedelem —, a gyermekbetegségek rendkívüli erővel és szinte állandóan felütik a fejüket. Különösen áll ez Közép-Európa és a Balkán kis népeire és új államalakulataira. [...] Mivel ezek a kis népek többnyire nemrégi korszakokban szabadultak fel és nacionalizmusuk gyermekkorát éli, hiedelmük gyermekbetegségei elsősorban a nemzetiségi türelmetlenségben jelentkeznek. Az érzelemtúltengés következtében nem tudnak megférni egymás mellett. Állandóan gyűlölködnek. Egymás nyelvét, kultúráját, civilizációját el akarják nyomni.” Makkai János: Politika-isten rabságában. Budapest 1943. 208. sk.

¹⁰ Kiss Endre: A jó középeurópaiság lehetőségéről. A Hét 1991. jan. 10. (XXII. évf. 2.) 11.

¹¹ „Una din afirmaţiile des repetate de literatura legionară era necesitatea »să se păstreze nealterat sufletul poporului român«. Cum era înţeles acest comandament etnic? »În condiţiile actuale, ţara analfabetică, să ne fie un ideal« proclamă cu emfază un recunoscut şef de şcoală literară gardistă, prin gura unui erou dintr-un cunoscut roman al său. »Să vedem — spunea mai departe — dacă românul poate rămînea el însuşi, cînd va înţelege să se spele în fiecare zi«. Şi concluzia: »Cînd vom întroduce şcoli înalte, biblioteci, medii culturale, Dumnezeu ştie ce se va alege din fiinţa noastră română«. (Mircea Eliade: Huliganii.) Poporul român trebuia să rămînă în întuneric — analfabet şi ros de bolile mizeriei fiziologice — căci numai astfel putea fi el »însuşi« dar mai ales numai astfel mistica legionară găsea climatul favorabil propriei înfloriri. Între idealul conducătorilor gardişti, aşa cum îl doreau ei poporului român şi sumbra realitate în care acest popor trăieşte, există o perfectă identitate. Între mijloacele de propagandă întrebuinţate şi fondul însuşi al gîndirii legionare, nu există nici o deosebire. Propagandă şi ideologie se suprapun perfect. Acesta este a doua trăsătură specifică a mişcării fasciste din România.” Lucreţiu Pătrăşcanu: Sub trei dictaturi. Forum, Bucureşti 1946. 45.

¹² „Romániára politikai szempontból egyfajta konzervativizmus jellemző. Ez a konzervativizmus mindig létezett. Vagyis — több történelmi korszakáról elmondható: Románia egy fázissal lemaradt, lépéshátrányban volt. Miért? Talán azért, mert létezett egyfajta falusi struktúra, amely eredendően konzervatív, és azért is, mert a román politikai vezető osztály — konzervatív osztály. A konzervatív jegyek számosak ennél az osztálynál. Például: az állami funkciók — nem pedig az állam keretei között megvalósítható demokrácia iránti elsődleges érdekeltség; ez az attitűd jellemezte a román politikai vezetőosztályt a két világháború között. II. Károly alatt és még a kommunizmus időszakában is. Az államnak mint legfelső politikai formációnak a kényszerképzete. A legérdekesebb azonban az, hogy a kommunista politikai vezetőosztály, amely — mindegy, hogyan — szétzúzta a burzsoá államot, épp a konzervatív részt mentette át a maga számára — az állam mítoszát. Mit kellett megmenteni? Meg kellett menteni a román államot. Ezt mondta Ceauşescu — és az övé volt a népszerűség. Ugyanazt, amit II. Károly — megmentette az államot, feláldozva egy részét, elfogadván a Bécsi döntést stb. Amikor igen könnyen azt is mondhatta volna: »Nem, uram, én elfogadom a lemondást!« [...] Vannak hagyományaink a demokrácia terén. Hangsúlyozom, hogy ’38-ig, abban az időszakban, amikor a fasizmus uralta egész Kelet-Európát, csak Csehszlovákia és Románia maradt demokratikus, Magyarország és Lengyelország nem, Bulgária és Jugoszlávia még annyira sem. A két világháború között mindezek autoriter, katonai államok voltak. És most nagyon furcsának tűnik az, hogy minket tanítanak demokráciára, hiszen mi ismertük a demokráciát, csak nem tudtuk megvédem. És ez már más. Nem sikerült. Viszont, visszatérve a kommunizmusra, azt hiszem, hogy Romániának a kommunista korszak alatti devianciája azzal magyarázható — hogy maga a román kommunizmus volt deviáns. Egy populista — nem politikai, ideológiai — hagyományokra alapozó kommunizmus volt. Igen, egy baloldali populizmus volt, melyet áthatott a nacionalizmus is, amelyben magára ismerhet Iorga 1901-tól datálható »sămănătorizmusa«, a sovinizmus és mások. Nem politikai koncepció volt. Tehát a ceauşizmusról úgy beszélhetünk, mint egyfajta nemzeti kommunizmusról. Vagyis más, mint Hitler nemzeti szocializmusa. Vagyis nem beszélhetünk úgy a ceauşizmusról, mint baloldali doktrínáról. Egyfajta újfasizmus volt, szélsőséges nacionalizmushoz vezetett, amely természetesen átfogott bizonyos rétegeket, de hát hol nem fog át? Lásd Nyugat-Európában — Franciaországban Le Pennek, Németországban a republikánusoknak — sok hívük van. Miért? Mert minden társadalomban létezik az elégedetleneknek egy rétege, egy agresszív rétege, amely nem tudja kifejezni magát az ideológia terrénumán, csak agresszió révén, és amely kétségtelenül fasisztoid. És az első jeladásra fasiszta lesz. És — ez volt Ceauşescu úgynevezett népi bázisa. Másrészt viszont a hűséges kliensrétege, a nómenklatúra...” Normálisnak tartom az utca és a könyvtár közötti közlekedést. Stelian Tánase beszélget Sorin Alexandrescuval. „22” II., 2 (52) (1991. január 18.)

¹³ Vö. Változó Valóság. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest 1984. 5.

¹⁴ Vö. Románia 1944–1990. Budapest 1990. 22.

¹⁵ „Szelényi említette, hogy egy szociológus kollégája szerint KeletEurópának két opciója van, ha a kommunizmustól megszabadul: egy etnikai és egy polgári. — Azt hiszem, az etnikai opció van kibontakozásban.” Konrád György. Interjú. IMP 1991. január. 133.