utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - A félelem és a hazugság politikai intézménye


A FÉLELEM ÉS A HAZUGSÁG POLITIKAI INTÉZMÉNYE. Ahhoz a nemzedékhez tartozom, amely a gyermek- és fiatalkorát teljes egészében a szocializmus, majd a világméretű győzelemmel kecsegtető kommunizmus évei alatt élte, amely számára nem adatott meg az összehasonlítás lehetősége sem — hogy tehát valahol valami másképpen van. Tapasztalati valósága teljes mértékben egybe kellett hogy essen azzal, amit lát, hall és él. Ha pedig ezt nem akarta elfogadni — mert a józan ész hogyan is akarhatta volna elfogadni —, szükségszerűen fenn kellett tartania egy észt a mindennapi élet számára, egyet pedig a személyisége számára, annak tehát, amit az én központi magvának tartanak. Nem nevezném ezt hasadt énnek vagy skizofréniának, mivel — ezekkel szemben — morális gyötrelemmel jár és annak a tudatával, hogy az önvédelem vagy a túlélés kényszere miatt az ember folyamatosan „töredezik”, egyre inkább elveszíti lelki és morális középpontját és tartalékait — hacsak el nem pusztul, avagy el nem menekül.

Gyakran bukkan fel egyik meghatározó gyermekkori látványélményem: kolozsvári belvárosi ablakunkból nézzük, amint 1960. május elsején megindulnak az első felvirágzott piros színű trolibuszok. A szocializmus mosolygó arca. Ekkoriban — néhány nyomorgó képviselőjét leszámítva — már nyoma sincs az erdélyi magyar arisztokráciának, a városi — történelmi-patrícius — polgárság, de a vállalkozó-tisztviselő polgárság utolsó képviselői is elvándoroltak, avagy menekülőben vannak. Nemcsak történelmi osztályok tűntek el, hanem velük együtt egy teljes civilizáció, tudás- és tapasztalatrendszer. Következik a birtokos parasztság megsemmisítése — 1962-ben befejeződvén a kollektivizálás —, az egyházak közjogi és ezzel nyilvános etikai szerepének a háttérbe szorítása. Mindezt betetőzi — ne feledjük, hogy kisebbségi körülmények között vagyunk — a nyelv és a kultúra intézményei elleni totális támadás — a romániai magyar értelmiség egy részének tragikus iránytévesztésből származó szerepvállalásával. Ám nem lehet fiktív szabadságértékekért feláldozni semmilyen jelenvaló szabadság-tényt, hiszen — amint a klasszikus szabadság-felfogások hangsúlyozzák — az egyéni és kollektív jogokat illető evilági értékek valóságos egzisztenciája a szabadság, és mindenféle elméleti megfontolás hiányában a reflexek szintjén is működik a szabadságfokok tudata. Az egzisztencia-mód megmutatja, hogy ki mennyire szabad. (Ebben a kérdésben olyan eltérő filozófiai álláspontok, mint a pragmatizmusé vagy a fenomenológiáé — itt John Deweyre és Martin Heideggerre gondolok — is azonos véleményen vannak.)

A szabadságot fenntartó jogi intézmények megsemmisültek, a totalizáló politikai rendszer győzelme visszafordíthatatlannak látszott, úgy tűnt, hogy a mindenoldalú politikai cenzúráé is. A reform-marxizmus rövid időre feledtetni látszott ugyan a totális ideológia uralmát, de a nyolcvanas évekre már egyetlenegy szövegtípusba sem lehetett menekülni, az írók velencei tőr plaszticitású mondatai sem jelenthették már a remény szikráját sem. A hetvenes évek közepétől elkezdődött az értelmiség menekülése, és az erdélyi kivándorlás mai méretei sejtetik, hogy — mivel állandó kontingensről van szó — történelmi nagyságrendű migrációs folyamat részesei vagyunk.

Szembe kell tehát néznem azzal, hogy — mivel az én nemzedéktársaim, barátaim is többnyire emigráltak, nem egy közülük immár halott is — teljesen egyedül maradtam Kolozsváron és tragikus generációs tapasztalat hordozója vagyok. Kötelességem emlékezni. Legszívesebben soha nem írnék arról vagy gondolkoznék azon, amit megértem, nem fogalmaznék ennek a tapasztalatnak a nyelvén — mert hát egészséges, szabadságszerető elme egyszerűen visszariad tőle. Vissza a pokolba mindazzal, ami a földre költözött belőle. Ámde sajnos a kérdés jóval bonyolultabb és leginkább az 1990-es esztendő romániai eseményei mutatják meg, hogy mennyire léteznek még a szabadságot és a demokratikus kibontakozást organikusan fenyegető erők, és hogy e publicisztikusnak tűnő szóhasználatot mindjárt le is bontsuk: legfőképpen léteznek azok az intézmények, amelyek képesek a társadalom nagy tömegeinek antidemokratikus reflexeit kiváltani — persze politikai érdekei ellenére. Létezik a félelem és a hazugság intézménye, amelyet egy professzionálisan működő politikai akarat — persze a megfelelő erőszakszervezetek segítségével — totális módon használhat a maga céljainak megfelelően. Szerintem ugyanis a társadalom félelmi reflexei a szó biológiai értelmében alapreflexek, különösképpen ha évtizedeken át politikai magatartásformák voltak, és amikor a demokrácia iskolájáról beszélünk, pontosan arról értekezünk, hogy egy egzisztenciálisan primer, a biológiai túlélést szolgáló magatartás- és viselkedésmodell helyébe a jogi tények tudatát, valamint a jogi kényszernek megfelelő cselekvési modelleket kell léptetni. Méghozzá immár nem a primitív többségi demokrácia politikai képzetének megfelelően — és ennek a ténynek a tudata például a román mass mediában egyáltalán nem világos —, hanem a fejlett, a kisebbségi vélemény intézményi képviseletére képes demokratikus formák megteremtése alapján. Jelzem, hogy a többségi elvet mint legitimációs szólamot például Magyarországon is alaposan túlhangsúlyozzák, ezzel a választó optativ képességét, politikai tudatosságát vonják nevetségesen kétségbe. Csak emlékeztetni szeretnék arra, hogy mennyire nem így járt el 1990-ben a tory párt, amikor búcsúzott az utóbbi fél évszázad legsikeresebb angol politikusától, Margaret Thatchertől. A választó változó politikai akaratának a be nem építése a pártpolitikai gondolkodásba olyan antidemokratikus és végeredményben apolitikus felfogás, amely döntési sorok alapvetően elhibázott kiindulópontja lehet, s mint ilyen, még sok nagy meglepetést okozhat a térség politikai erőviszonyaiban. A demokratikus viszonyok stabilitása talán az egyetlen, a hatalomra is kényszerítő erejű realitás.

Mindenki a demokráciáról beszól, a régióban történelmi mértékű jogalkotási folyamat zajlik. Azonban ez a jog, amint éppen a romániai tapasztalat is bizonyítja, nagyon is a meglevő — tehát az öröklött állapotokat és azok nemzeti ideológiai bázisát kodifikálja; hogy csak néhány példára hivatkozzam: a magánjogi törvény és a földtörvény — mint az állami beavatkozás további eszköze a tulajdonban való többségi részesedés, illetve a termelési formába való beavatkozás alapján. Nem is beszélve az alaptörvényről, az alkotmányról, amely nem vesz tudomást a kisebbségekről;1 továbbá a biztonsági törvény szándékoltan kétértelmű megfogalmazásait is említhetném. Szembetűnő, a modern jogi megoldásokkal ellenkező tartalmú törvények a továbbiakban: a reális folyamatokat ösztönözni képtelen privatizációs törvény (az ellenzék teljes távolmaradása a megszavazásakor már jelezte alkalmatlan voltát), a diákok és katonák választójogát ignoráló, a központi beavatkozás eszközéül szolgáló választási törvény, újabban pedig az európai integrációt teljességgel figyelmen kívül hagyó, az egyetemi autonómiával nem számoló oktatási törvény tervezete... A következmények között ez alkalommal csak a leálló mezőgazdasági termelést említeném.

Nyilvánvaló, hogy a társadalom jelentős csoportjainak érdekeivel teljesen ellentétesek ezek a jogszabályok, félelemmel és rezignációval tekintenek tehát rájuk. Fennmarad tehát a mi körülményeink közötti legantidemokratikusabb informális politikai intézmény, a félelemé.2 És itt nyilván nem a jogi kényszerből származó mechanizmusra gondolok, hanem a politikailag színezett egzisztenciális félelemre, amelynek alapján az ember gyakran arra gondol — mint eddig, úgy továbbra is —, hogy bármi történhetik vele. Alapos okunk van azt feltételezni — és erre utalnak a marosvásárhelyi események, a bukaresti diákmegmozdulás leverése, a bányászok politikai terrorszerepe —, hogy Romániában jelentős politikai erők szándéka ennek a politikai intézménynek a fenntartása, és ismételten hangsúlyozni kívánom, hogy nemzedékek antidemokratikus politikai reflexmagatartása aktivizálódhat ezáltal újra. Ez olyan közvetlen veszélyforrás, amellyel minden demokratikusan gondolkodó embernek szembe kell néznie.

Az a közeg, amelyben ez a fajta félelem működik, elsősorban a hazugságé, a tudatos manipulációé, a rossz értelemben vett titkos társadalom információs — helyesebben dezinformációs — mechanizmusáé. Ez a kérdésnek a másik oldala, azonban a kettő egymástól elválaszthatatlan; ezért az elemzésben óhatatlanul összefonódnak, és ezért nem tartom helyesnek szétválasztani őket.

Mindannyian tapasztaljuk, hogy a leghatékonyabban működő félelmi mechanizmus a nemzeti félelem, és ezt — közvetlen hatással a nemzeti érzés vigurozitására, valamint a nacionalista ideológiának a térségben játszott mindig is kiemelkedő szerepére3 — elsősorban a nemzeti dezinformációval lehet fenntartani. A romániai tömegkommunikációban fellelhető ez a vélemény, azt azonban sajnos nem mondhatjuk, hogy uralkodó. Ezzel kapcsolatban hadd idézzünk néhány mérvadó állásfoglalást.

Íme, hogyan fogalmaz a vezető ellenzéki napilap, a România Liberă kolumnistája:

„...1989. dec. 16–21-én abszolúte egyedül lázadtak fel a hazugság diktatúrája ellen, várván az ország és főleg a főváros ébredését a nemzeti dezinformációból.”4

A kérdés finomszerkezeti elemzése az emigrációban élő neves kulturológustól, Matei Călinescutól származik:

„...Gheorghe Gheorghiu-Dej nagy félelem- és terrortőkét halmozott fel. Ceauşescu ki tudta használni ezt az örökséget. A totalitarizmusból való kilábalás öröksége abból a hagyományból származik, amely Ceauşescu és a négy évtizedes román kommunizmus testamentuma. Ez: a hazugság, a félelem, a boldogság szimulálása nyomorban (annyi fényességes év), cinizmus, gyűlölet, értelmiségellenesség és xenofóbia, megalománia, türelmetlenség, abszurd szenvedélyek.”

Gondolom, minden kommentár felesleges annak elképzelésében, hogy milyen elképesztő enharmonikus, destabilizáló erők ezek. Amint beépülnek a társadalmi pszichébe — és szerintem nem kell különösebb fantázia ennek elképzeléséhez —, az irracionalizmusnak azt a birodalmát tartják fenn és erősítik, amely a konfliktusoknak és a konflagrációnak a melegágya, és amely — amennyiben nyilvános formára jut — az agresszivitásnak soha nem látott módozatait választja. A társadalompszichológiából a biológia területére jutunk, oda, amelyet a hivatalos tudományosság ideologikusan felfogott opcióinak megfelelően kizárt, de amely most annál nagyobb figyelmet követel. Annál is inkább, mert nemsokára szembe kell néznünk azzal a kérdéssel is, hogy vajon az agresszív késztetések csak a félelmi mechanizmusok meglétéből származnak, avagy mögöttük a területre, az erőforrásokra, az idegenekre vonatkozó rejtett tények vannak.

Elemzésének további részében Călinesu fenntartja a racionális szempontot, és számunkra is mérvadóan a társadalom morális alapjainak a kérdéséhez jut el, elemzésében axiológiai szempontokat érvényesít:

„A mindennapi társadalmi és személyes életben vannak teátrális elemek: bizonyos körülmények között szerepeket játszunk, azt kívánjuk, hogy egy bizonyos színben lássanak stb. Csakhogy az a kettősség, amelyre Ceauşescu rendszere kényszerített, teljes kettősség volt, amelyben — a legnagyobb boldogtalanság és nélkülözés pillanataiban — boldogságot kellett szimulálni. Olyan kettősséget vártak el tőled, amely voltaképpen megalázott, amely lerombolta önbizalmadat. Mi is szerepet játszunk, megtörténhet az is, hogy hazudunk, alakoskodunk, de nem veszítjük el az önbizalmunkat, mert létezik egy olyan sáv, amelyben sikerül konzisztenseknek lennünk. És az az érzésünk is, hogy konzisztensek vagyunk. Lehet, hogy csalódunk, lehet, hogy ez egy illúzió — de egy értékes illúzió. Valószínű, hogy az a szükségszerűség, amely szerint végig hazudni kellett, biológiailag is nehezen volt elviselhető. Én azt hiszem, hogy az ember olyan állat, amelyet igazmondásra álítottak be. Nyugaton léteznek azok a bizonyos hazugságdetektorok, amelyekkel megállapítják, hogy bizonyos gyilkosok igazat mondanak-e vagy sem. Kérdéseket kapsz, és a műszer a feszültségi értékeket méri. Amikor hazudsz, a szervezet olyan feszültségi állapotba kerül, amelyet a berendezés jelez. Mit bizonyít mindez? Hogy az ember sokszor hazudhat, de arra kényszeríteni, hogy végig hazudjon, azt jelenti, hogy szervezetét elképesztő stresszhatásnak teszed ki. Véleményem szerint ez egy kínzási forma. Az igazság biológiai értéke a morális élet egyik tengelye... Tehát átéreztem a hazugság eme kötelező érvényét, és néha azt is láttam: az emberek nem tudták elviselni a hamis feszültségét és a hazugság bizonyíthatóságában kezdtek hinni. Vagy azt mondották: bizonyos összetevők megléte indokolja a hazugságot.”5

A fenti elemzés alapján feltevődik a kérdés, hogy mégis mi egy társadalmi rendszer működésének minimális információs és logikai rendszer-alapja. Hiszen tanúi voltunk annak, hogy működött, ehhez azonban — mintegy társadalmi szerződés, ámde negatív konvenció formájában — az volt szükséges, hogy az emberek jelentős része lemondjon az igazság és a moralitás dimenziójáról. És ez meg is történt: a rendkívül jelentős számú párttagság6 kötelezettségvállalása szentesítette az elhallgatás társadalmi nyilvánosságát, így tehát nemcsak hogy megszűnt a nyilvánosság civil társadalmi hatalma, hanem a nyelvezetre vonatkozó negatív társadalmi szerződés is megszületett: a nyelv és a szó szentsége senkit sem kellett hogy kötelezzen, sem az államot, sem a polgárait, sem egymással, sem az állammal való kapcsolatukban. De amint Karl Barth fogalmaz, a Szó lévén egyetlen eszközünk önmagunk autentikus közlésére, mintegy a másik szubjektumába hatolás egyedüli eredeti Módozata, a lemondás a szó szentségéről egyben az igazság, az eredetiség, a szubjektivitás, a kommunikáció elvesztését is jelenti. Végeredményben a morális kötelezettségnek és a szubjektivitásnak a hiánya miatt nem létezhetett a társadalomban az igazságnak a referencia-tengelye, abszolút morál és egyetemes értékmérő, a nagyjából egybeejthető belső és külső bíró.

Márpedig illúzió azt gondolni, hogy jogállamot lehet létrehozni ott, ahol a relatív igazságok és a normák nem vetíthetők egy abszolút igazság és moralitás referencia-tengelyére. Alain Besançon figyelmeztet arra, hogy milyen nagy veszéllyel nézünk szembe, ha a társadalom morális alapjainak összefüggésében az igazságot relativizáljuk. „Ha a keresztény vallás szerint — írja — a bűnök bocsánatát nem kíséri az igazságszolgáltatás, az eredmény igazságtalanság és magának a megbocsátásnak az elpusztítása. Ily módon az újjászületni kívánó társadalmak erkölcsi alapjába kerülnek be korrozív összetevők. Tulajdonképpen erről van szó, amikor jelszószerűen antikommunizmusról beszélünk.”7 (Sajnos pontosan ez a folyamat játszódott le a kilencvenes évek elejének Romániájában, amit szimbolikusan leginkább ama tény fejez ki, hogy a „forradalom hősei” állami kitüntetést kapnak — beleértve az ezer post mortem oklevelet —, ugyanakkor a sok esetben név szerint ismert gyilkos tisztek „közöttünk járnak” és előrelépnek a katonai ranglétrán.) Továbbmenően Besançon figyelmeztet arra, hogy Szolzsenyicin alapvető felismerése, mely szerint a kommunizmus lényege a hazugság, továbbra is konkrétan érvényes a „mi” és az „ők” megítélésében. Ugyanúgy azonban az igazságot nem elsősorban a politikai összefüggések miatt, hanem önmagában kell képviselni és szeretni.

A román társadalomnak összességében kell szembenéznie ezzel a kérdéssel. Láthattuk, hogy a törvényhozásban erőteljes ideológiai prekoncepciók érvényesülnek, a politikai pártok programjában — tehát a politikai célkitűzések szintjén — ez a kívánalom (tehát a teljes igazságé) nem jelentkezett kellő súllyal, a különböző parlamenti bizottságok jelentései pedig sokkal inkább egy politikai megegyezés félelem szülte produktumai, semmint a tényeket egyre nagyobb tangenciális fokkal tartalmazó információk. Mindezek miatt az országnak a súlyos nemzetközi politikai és jogi következményeket is viselnie kell, még ha vezető politikusai egy tévesen értelmezett nemzeti büszkeség nevében nem is tartották ezt a kérdést értelmesnek. Pedig a figyelmeztetések idejekorán megérkeztek és folyamatosak voltak. 1990 decemberében Bernard Poulet a következőket írta:

„Mindaz, ami nem változott Romániában, az a hazugság országának a képét rajzolja ki. Ez a dolog természetesen eléggé tűrhetetlen, annál is inkább, mert országotok határain kívül alakult ki, abban a pillanatban, amikor szavahihetőségre és segélyekre volt szükségetek. [...] Ha sikerül megszabadulnunk a hazugságtól, sokkal könnyebb lesz a helyzetünk. Romániában valóságos a hazugság. Ha egy román államférfi Franciaországba érkezik és azt mondja: Ezt és ezt tettük... senki sem lehet bizonyos abban, hogy igazat mond. Mindenki bizalmatlanul tekint rá. Ez, be kell ismernem, fájdalmas Romániára nézve, és hiszem, hogy nem tarthat sokáig. Valamit gyorsan változtatnotok kell ezen, mivel ez a drámai helyzet összeférhetetlen azzal a rokonszenvtőkével, melynek örvendtetek, és amelyet olyan hamar elveszítettetek. A politikai és a kormányzó struktúráknak nagyobb szavahihetősége kell hogy legyen a nép előtt. Ezt csak úgy lehet elérni, ha a jelen pillanat Romániáját jellemző tényekről abszolút korrekt tájékoztatást adnak. Az embereknek olyan referenciális alapjuk kell hogy legyen, amelyről valami újat építhetnek. Azonban semmi életképeset nem lehet a hazugságra építeni.”8

Ám ennél sokkal sarkalatosabb véleménnyel is találkozunk, amely tételesen is kimondja, hogy itt a teljes irracionalitásról van szó:

„Amikor a nyugatiak ezekről a kommunista országokról írnak, látják a hazugságot, azt is látják, hogy ez a kommunizmus semmi helyet nem hagyott az igazságnak. Azért, mert a hazugság a perverziónak azt a fokát érte el, amelyen igazsággá változott. Nem beszélhetsz a hazugságról, ha még fel kell találnod az igazság szót. Az a furcsa benyomásom alakult ki, hogy el kell veszítened az eszedet, ha meg akarod érteni azt, ami itt történik. Kötelességünk remélni, hogy megszabadulhatunk a hazugságtól.”9

Az irracionalizmus nyomban tetten érhető, amikor bizonyos társadalmi jelenségekre az emberek a józan ész követelte legegyszerűbb oksági magyarázatot keresik. Ámde hogyan is találhatnának oksági magyarázatot, ha a kormányzat negyven éven át zárolta és továbbra sem hozza nyilvánosságra a társadalmi önismerethez és énképhez tartozó alapvető adatokat? Például azokat, amelyek a társadalom etnikai, szakmai-foglalkoztatottsági struktúrájához tartoznak? Nem is beszélve a demográfiai és a nagy mobilitási összefüggésekről. Ilyen alapon nem is lehet semmilyen magyarázatot találni a nagy társadalmi konfliktusokra, ezen belül nyilván az etnikaiakra sem. A Marosvásárhelyre betelepített románságnak például fogalma sem volt az ottani magyarság történelméről, civilizációs, kulturális múltjáról és igényeiről. Ez utóbbiak jogtalanságának megnevezésével aztán a legegyszerűbben lehetett manipulálni. De a homogén társadalom mítoszával összeférhetetlen a számarányában és vagyoni státusában nagymértékben megerősödött cigányság jelenléte is, ezért aztán a rendkívül heves összecsapások rendre elégséges magyarázat nélkül maradnak, illetve az ellenségkép erősödése miatt a társadalmi agresszivitás fokát növelik.

A törvényhozás preformált hiányosságáról már szóltam. Emellett azonban beszélnünk kell az igazságszolgáltatás bizonyos tulajdonságairól is. A népesség foglalkoztatottsági mutatók szerinti megoszlása és a termelési struktúra miatt a román társadalmat bizonyos fokig tradicionális társadalomnak kell tekintenünk, amelyben az írott jog mellett bizonyos szerephez jut — és ez a jelenség pontosan a földtörvény alkalmazása során vált feltűnővé — a szokásjog is, márpedig ez utóbbi a hagyományban gyökerező igazságossági és méltányossági képzetekre épül. És eme képzetek érvényesülése nélkül nincs igazságszolgáltatás, nem lehetséges kötelező érvényű ítélet abszolút és társadalmilag konszenzuális igazság nélkül. (A földtulajdon az igazi erőpróbája a jogszolgáltatásnak.) Tehát ezért is fel kell tárni a tényeket, a nyilvánosság elemeivé kell tenni őket, és ezáltal lehet csak kötelező érvényű bírósági ítéleteket hozni. Ha az állampolgár folyamatosan és kétségbeesetten csak a hazugság állam- és közvéleményalkotó erejét tapasztalja, semmit sem fog elhinni, még az igazságot sem. Az intézményes rend és az igazság abszolút összefüggéséről idézzük ezúttal Széchenyi István megfogalmazását: „És ha egyszer az igazság előttünk nyíltan áll, a jó rend, mely mindennek lelke, akkor magátul foly.”10

Mindezeket a jelenségeket azonban a modern társadalom szociológiájának a szemszögéből is meg kell közelítenünk, mert a román társadalom a fentiekben elemzett informális intézmények fenntartása kapcsán is szembesül a modernizáció problémájával. Tipológia — amint Georg Simmel rámutat — a hazugság strukturális jelenlétének alapján is készíthető, s ilyen szempontból a román társadalomszerkezet premodern jelenség. „Az igazmondásnak és a hazugságnak a legmesszebbmenő jelentősége van az emberek egymás közötti viszonya szempontjából. Az egyes szociológiai struktúrákat a legjellemzőbb módon annak alapján különböztethetjük meg egymástól, hogy mennyire érvényesül bennük a hazugság”11 — állapítja meg A titok és a titkos társadalom című munkájában. Kitér arra, hogy a modern társadalomban hitre és bizalomra („hitel”) építő kapcsolatok léteznek, amelyek alapvető döntési mechanizmusokat tesznek lehetővé. „Modern viszonyok között a hazugság sokkal pusztítóbb hatású, az élet alapjait sokkal inkább kétségbe vonó tényező, mint korábban” — írja. A hazugságok rendszere egy bizonyos személyiségi skála szerint működik, amelyben szimmetria- és arányossági törvények működnek a kapcsolatok intenzitási fokának megfelelően, tehát hozzánk távolabb álló személy — „a politikus” — hazugságát sokkal könnyebben elviseljük, mint a szubjektív szférában. A hazugság a primitív szerveződés szintjén a felsőbbség egyik megnyilvánulási módja, eszköze, szellemi ököljog. Másrészt: „Az igazmondásra épülő érintkezés annál megfelelőbb egy csoporton belül, minél inkább a sokak és nem a kevesek jóléte válik normává.” Ez lévén a modern demokrácia egyik alapértéke, érthetővé válik az emberek félelme az információ elrejtésétől, de az azzal való visszaéléstől is. Ha a tények, az igazság ismeretének hiányában nem tudjuk cselekvésünket a racionális kalkulus segítségével kiszámítani, tervezni, ha a következmények nem cselekvés-immanensek, hanem egy külső erő beláthatatlan megnyilvánulási formái — akkor szabadságunk korlátozottságának ténye abszolút felismerésként fogalmazódik meg. Simmel hangsúlyozza, hogy a hazugság etikailag negatív volta azonban nem esik egybe azonos módon a szociológiai megítéléssel, mivel bizonyos összefüggésekben, konkrét viszonyok között pozitív jelentősége lehet. A szilárd szervező formákkal szemben — amelyek fenntartják a társadalmat — szabálytalan, individualisztikus erőként hat és ezáltal bizonyos (nonkonformista) szükségszerűséget testesít meg.

Mindaz tehát, amit mindközönségesen tömegkommunikációs hazugságnak nevezünk, a simmeli elemzésben csupán külső, alaki formája a társadalomszervezet ontológiai tényének. Kellőképpen nem tisztázott az az összefüggésrendszer, amelyet a primitív társadalom rejtő mechanizmusaként működtet a hazugság eloszlatásában. A fel nem tárható tények jelenléte annak a bizonyítéka, hogy ez a társadalmi organizáció-típus intézményszerűen használja a hazugságot egyes döntési mechanizmusok elfedésére, elsősorban a hatalom konzerválását illető stratégiai lépésekben.

Amikor a hazugság külső alaki formájáról beszéltünk, megneveztük azt az archaikus modellt, amely a hazugságra vonatkozó megegyezést tartalmazza. Bizonyos anyagi előnyök ellenében folyamatosan lemondanak az igazságról, az elhallgatás és a hazugság lesz a társadalom információs működésének modellje és formája. Ennek a ténynek számos következménye van, amint Széchenyi István összefoglalja: 1. irracionalizmus a társadalomszervezésben, 2. lemondás a gondolat- és szólásszabadságról (tehát a rabság), 3. lemondás a kritikai gondolatról, ami egyenértékű a politikai ellenzékiség feladásával. Amely politikai ellenzék önmagát mindig ennek a „helynek”, negatív konvenciónak, valamint az erre építő hatalomnak az ellenében definiálja.12 A romániai radikális ellenzékiek ezért szinte napok alatt találták meg új helyüket a megváltozott politikai konstellációban; a kontinuitás a hazugságban tehát fölül, következésképpen alul megdöbbentő volt.

A hazugságban tehát konvencionális mozzanat található, társadalmi szerződés ez a társadalom nagy csoportjai (akár többsége), valamint a hatalom között. Politikai érdek tartja fönn, politikai szervezetek a megfelelő hatalmi intézmények segítségével szentesítik. A hazugság politikai institúciójának rendkívüli hatékonysága éppen informális voltában áll: minél kézzelfoghatatlanabb, annál inkább van.

Románia egyik vezető, legelfogulatlanabb történésze a következőképpen jellemzi másik nagy örökségünket:

„Az emberek félnek egymástól, félnek a saját országukbeli más nemzetiségektől, ellenségeskednek az idegenekkel és az elmenekült románokkal, irigylik és feljelentik embertársaikat.”13

Módszertani szempontból igen értékes az az elemzés, amely a mechanizmus magyarországi újraéledésének tényéből kiindulva, a félelem instrumentális jellegére helyezi a hangsúlyt, annak a hipotézisnek az alátámasztásaként, amely szerint itt egy, az autokratikus állami berendezkedéssel vagy az autokratikus tendenciákkal organikusan összefüggő jelenségről van szó. Az autokratikus berendezkedés alapvető mechanizmusaként működő félelem akár öntudatlan elfogadása is az erő-elvű államot építi — a demokratikus értékek és elvek visszaszorulását okozva. „...a nómenklatúra és a klientúra körén túl ott van a harmadik gyűrű: azoknak a köre, akiket nem hierarchikumfüggés, nem is a patronázs által kötnek a kormányhoz vagy a vezető kormánypárthoz, hanem a megfélemlítés eszközeivel. [...] Magyarországon újra terjedőben van a félelem a hatalomtól. Félnek a bankvezérek a vezető kormánypárttól, félnek a dolgozók a vállalatvezetőktől, félnek a kistelepülések lakosai a régi és új helyi hatalomtól, fél az értelmiség a keresztény-nemzeti ideológia képviselőinek agresszív előrenyomulásától.”14

Nem helyi jelenségről van tehát szó.

Nagyon sok érv szól amellett, hogy a félelmet sajátos személyközi valóságként, kapcsolati rendszerként határozzuk meg, amely mintegy negatív egyensúlyi erőként, a taszítások, tiltások és tabuk rendszereként működik, egyén és egyén, egyén és csoport (intézmény, szervezet, állam) között. Csakhogy az információra, igazságra, „hitelre” vonatkozó, etikai késztetést jelentő kapcsolati mechanizmusokkal szemben ez primer biológiai késztetésként, koercitív erőként hat. Ha nincs meg a félelmek egyensúlya, veszélybe kerül a társadalmi rendszer, ezért a hatalom egyfelől állandóan újabb és újabb dezinformációs-manipulatív stratégiákkal, másfelől pedig a nyílt erőszakkal tartja fenn az egyensúlyt. (Persze a nyílt erőszaknak is van neve, például a párt mint a társadalom éltető ereje; a párt körüli acélos egységben, összeforrottságban stb.) A sajátos egyensúlyi állapot különössége a hatalom félelme. A többség félelme a kisebbségtől, valamint a kisebbség félelme a többségtől állandó, bár minőségi szempontból más és más egyenleg. Olyanfajta egyetemesség jellemzi, amely végzetszerűen tartja kényszerpályán az egyest és magát a mechanizmust is, amelyben az igazság, az érték, az etikai mozzanatok irracionálisaknak tűnnek, de végül is ezek az „irracionálék” bontják meg az egyensúlyt.

A félelemre vonatkozó filozófiai alapvetés Martin Heideggertől származik. A Lét és idő arisztotelészi helyre visszamenő elemzése a félelmet a diszpozíció modusaként nevezi meg és tárgyalja.

A heideggeri elemzésben a félelem fenoménje három aspektusban mutatkozik meg: a félelem mitől-je, a félés maga és a félelem tét-je. A mitől a félelmetes, a fenyegető. Összetevői: 1. az utunkba kerülő rendeltetésmódja, az ártalmasság; 2. az a hely, ahonnan az ártalmasság ered; 3. az ártalmasság eredő helye mint a rend tagadása; 4. a fenyegetően közeledő ártalmas; 5. az ártalmas állandó közelsége. A közeledés maga fokozás: valami leplezettből nyílt valóság lesz. Maga a félés tételező erő, azáltal, hogy észreveszi a félelmetest, mintegy kialakítja perceptív formáit, diszpozicionális lehetőségként működteti. „A tét az, amit a félelem félt, a magát féltő létező maga, a jelenvalólét. Csak az a létező félhet, amelynek létében önmaga a tót. A félés ezt a létezőt veszélyeztetettségében, önmagára hagyottságában tárja fel.” Heidegger elemzésének kulcsmozzanata a félelemnek mint jelenvalólétnek a minősítése: „a félelem a jelenvalólétet túlnyomóan privatív módon tárja fel. Összezavarja és fejetlenné teszi”.15 Igen fontos a communio mozzanata is: a féltés a másokkal való együttes diszpozíció egyik módja, így egzisztencia-modus, amely extrém esetben rémületté, majd elszörnyedéssé válhat.

E metafizikai modellt fenomenológiai érvénnyel használhatjuk: a romániai társadalom életében ez a fokozatiság megdöbbentő nyíltsággal érvényesült. A privatív mozzanatok során vezetett az összeomlásig — 1945–1989 —, de, és ez még fontosabb: folytatódott az 1990–1991-es nagy társadalmi konfliktusokban. A kommunizmusnak sikerült egyedüli jelenvalóként létrehoznia a félelemmel telítettséget.

A félelem informális intézményének fenntartó mechanizmusa az a bizonyos láthatatlan erő16, amely az elhallgattatott igazságszolgáltatástól amúgy is elszakadó közigazgatási-hatalmi gépezetként mint okkult tényező lép fel az állampolgárokkal szemben.

Ámde a félelem termelési-elosztási, újratermelési-újraelosztási mechanizmusának van egy gyengéje: példák statuálása, koncepciós perek stb. segítségével végül is mindig azt mutatja fel, aki nem fél, sajátos társadalmi cselekvésre készteti azt, aki kevésbé fél, akit nem a félelem diszpozíciója jellemez, így tehát mintegy önvédelmi funkcióként szabad megnyilvánulások sokaságát hozza létre. És tanúi lehetünk annak, hogy ez a mechanizmus mintegy párhuzamosan működik. A klasszikus szabadságfelfogások fogalomhasználatával: a jellemben megmutatkozó opció mindig arra mutat, hogy ahány félő és féltő ember van, annyival több a transzcendáló cselekvés is, valamint a konkrét képviselet.

Bibó István megfogalmazásában a félelem modusa nem a személyközi kapcsolatokban, hanem a társadalom nagy csoportjai között érvényesül. Az ő definíciójában a félelem elsősorban tárgy-alkotó tény, amely a legalkalmasabb arra, hogy a hatalom a társadalmi tényt, valamint az igazságosság képzetét elfedje. „A politikai élet végzetes félelmeinek azonban az a tulajdonságuk, hogy tárgyi előfeltételek híján is, pusztán a félelem erejével elő tudják hívni azt a veszedelmet, amitől félnek!”17

Elsősorban, amint Dusan Kovacevic írja, a terrort. „A terrort pedig félelemmel lehet fenntartani, a félelmet meg eme kevéske megmaradt értelem szüntelen facsarásával.”18

Továbbra is, napjainkban is rendkívüli kihívás éri az értelem és a hit lovagjait. Ámde ez a kihívás csak megerősíti annak a rezignációnak az elutasítását, amelyről Soren Kierkegaard ír Félelem és reszketés című munkájában. „Lebegő léptekkel” — sajnos — a lovagok errefelé továbbra sem járhatnak.

Személyes vallomással kezdtem ezt a tanulmányt, illő tehát, hogy személyes mondattal fejezzem be. Kolozsvári, Donát úti lakásomból, a kilencedik emeletről kitekintve, úgy vélem, ideje lenne beszélni a nyolcvanas évekről, a minket elsöpörni kész legsúlyosabb évtizedről, amelyben templomaink közelében — láttam — rejtve, vadonatúj bulldózerek és fáklyalángra váró olajtartályok vártak.

JEGYZETEK

1 A Romániai Magyar Demokrata Szövetség parlamenti képviselői nem szavazták meg. Testületi állásfoglalásukat az elnök elítélte.

2 Tanulmányom Tájkép csata közben című elemzésem néhány gondolatából indul ki.

3 Vö. Milyen államformához vezet a nacionalista opció? Megjelenés előtt.

4 Roxana Iordache: A televízió az igazság ellen. România Liberă 1991. jan. 8.

5Matei Călinescu: A kommunizmus foglyai. „22” 1990. dec. 14.

6A nyolcvanas évek Romániájában négy és fél millió párttag — amint Nicolae Ceauşescu ezt mindenre szolgáló legitimációként állandóan ismételgette.

7 Alain Besançon: La vraie face. Esprit 1990. VII. 63.

8 Bernard Poulet: Egy reményét vesztett rendszer a túlélésért lépett utolsó erejével. „22” 1990. dec. 14.

9 Samuel Brussel: „Mégsem szabad megengedni, hogy a románok azért szégyenkezzenek, mert reménykedtek.” România Libera 1991. jan. 10.

10 Széchenyi István: Hitel. Bp. 1979. 39.

11 Georg Símmel: Válogatott társadalomelméleti tanulmányok. Gondolat, Bp. 1973. 317. skk.

12 „Sok számos intézet mért szerkesztetett hiányosan, tökéletlenül s rosszul? Mert az alattvalók függésben lévén, szólásnál tanácsosabbnak tartották a hallgatást.” „Csak mindenoldalú vizsgálat által lelhetni fel az igazságot, s ez csak a gondolatok legszabadabb közlése által valósulhat. Hol a beszéd korlátos, ott rab a nyelv, s csak rabként szól.” „Sokan az ellenzéstül úgy félnek, mint a setétségtül, az pedig éppen oly szükséges az igazság tökéletesb kifejlődésére, mint a nap sugárinak szembetűnőbb tételére.” Széchenyi, i.m. 37.

13 Dinu C. Giurescu: Az ország és a történelem előtti felelősség. Románia Literară 1990. dec. 6.

14 Bauer Tamás — Kis János: Vakok legyünk vagy szabadok? Népszabadság 1991. okt. 10.

15 Martin Heidegger: Lét és idő. Gondolat, Bp. 1989. 279. skk.

16 Norberte Bobbio: Il futuro della democrazia. Torino, Einaudi, 1991. 108.

17 Bibó István: A magyar demokrácia válsága. Válogatott tanulmányok. Magvető Könyvkiadó, Bp. 1986. 15. A félelem hatalomkonstituens jellegének elemzése bővebben Az európai társadalomfejlődés értelme című tanulmányban.

18 Dusan Kovacevic: Megszállóváltás Szerbiában — 1945. Élet és Irodalom 1991. szept. 17.