utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - A demokrácia megközelítése


A DEMOKRÁCIA MEGKÖZELÍTÉSE. Már 1989 decemberében is igyekezett nem egy gondolkodó honfitársunk a változásokon kívüli szempontokból megközelíteni azt a jelenséget, amelynek alanya avagy tárgya volt. (A legösztönösebb tájékozódási-megismerési reflex, mintegy a fenomenologikus gondolkodás ősformája lép működésbe: alany vagyok-e avagy tárgy? Ennek a fenomenologikus körültekintésnek elemi jelzést kell adnia, benne elemi szabadságreflex nyilvánul meg, hiszen ha valaki feltételezi önmagáról, hogy tárgy, akkor már szinte azt is tudja, hogy eszközként lesz használható. Egy valódi politikai forradalomban a közhatalmat megragadó nép pillanatokra szuverén kollektívum, cselekvése autonóm, akarata szabad, maga tehát alany. Megfigyelhető, hogy demokratikus szervezetet milyen nehéz felépíteni, voltaképpen contradictio in adiecto, mihelyst a vezetők akaratuk érvényesítésére használják a tagságot, függetlenül attól, hogy mi a tartalma ennek a politikai akaratnak, szándéknak, egy kollektívum vezetőkre és vezetettekre, alanyokra és tárgyakra hasad, és ez így van még akkor is, ha különböző választási eljárásokkal és ellenőrzési szabályokkal valamiféle horizontális elvet kívánnak érvényesíteni vezetők és vezetettek viszonylatában. Ennek a dilemmának a kikerülésére mű ködnek az amerikai választási pártok laza, szakaszos célszervezetekként, a teljes alanyiságot megvalósító európai szélsőséges szervezetek is részben ezért lehetnek kislétszámúak. A hierarchia antidemokratikus.)

A társadalmi megismerés elméletének egyik paradoxona szerint legkevésbé a jelenség avagy a folyamat cselekvő részese tudja, hogy mi a változás maga. (Most azért ne egészen arra gondoljunk, amit a méltán elhíresült elv fogalmaz meg: „Nem tudják, de teszik.” Átalakult viszonyok között, tömegkommunikációs helyzetben és a manipuláció századában igenis nagyon is tudhatják, és nagyon is megtehetik.) Amióta Max Weber elkülönítette a célracionális és értékracionális cselekvés típusait, e kérdéskörnek szétágazó irodalma alakult ki. Mást jelent megfigyelő és megfigyelt viszonya a társadalmi cselekvések különböző típusaiban. A különböző megközelítési módokat témánk szempontjából relevánsan rendező és összefoglaló tanulmány Alfred Schütztől származik (Common-Sense and Scientific Interpretation of Human Action. 1953).

Mármost ha kiváltképpen a politikai mezőben zajló cselekvésekre figyelünk, amelyeknek mai legfontosabb jellemzője az információ redisztribúciója, ennek irányítói és haszonélvezői pedig természetesen a hatalmi mechanizmus urai és részben igazgatói, lehetetlen fel nem figyelnünk arra a döntő fontosságú tényre, hogy e hatalmi tényezők megnevezési monopóliummal bírnak. Társadalmi folyamatokról, valamint az igazságról in situ beszélnek, nevet adnak nekik. Nyilván, a megnevezés nem azonos az igazsággal, és különösképpen nem egy elfogadott konszenzussal (kivéve a konszenzuális igazság esetét), s a gondolat nyomatékosítása érdekében érdemes megismételni, hogy rafinált megnevezési stratégiákkal már a kibontakozás iniciális perceiben, és ez már a tömegkommunikáció korának szemiózisához tartozik, hosszú ideig (félelmetes kimondani, de talán akár végletesen is) el lehet téríteni az igazságot. Az érdekek nyilván itt is megütköznek: vannak erők, amelyek egy saját sugalmazást vagy interpretációt akarnak az igazságként feltüntetni, mások viszont az igazságot akarják megnevezni. A politikai küzdelem mindig a szavak síkján is zajlik, a megismerés, történelmi dimenziókban, e szó-stratagémáktól függetlenedik. Van ennek egy megkerülhetetlen hagyománya, a kútfőké: Prokopiosz Titkos története a példa.

Mit tehet az, aki mégis meg kell hogy nevezzen szeme előtt zajló folyamatokat, amelyeknek részese, s amelyekről tudván tudja, hogy nemcsak személyes, hanem közösségi életét, jövőjét is meghatározzák? A legkevesebb, hogy ne írja meg vagy le azt, amit — képletesen szólva — nem ő írt bele a történelmi mozgásba, azt, ami számára ellenőrizhetetlen forrásból származó megírás, valamilyen titkos agentura előírása, hogy ismeretlen forgatókönyvekről ne is beszéljünk. A némaságig szankcionáljuk mondatainkat, hogy igazságunk ne essen egybe megnevezésekkel.

Amikor a két népnyúzót végre letették (és ez alkalommal ne a plebejusi mondatformára, hanem annak nagyon is konkrét politikai tartalmára gondoljunk), sokan feltették azt a kérdést, hogy a változások vajon meddig fognak tartani, hogy valóban forradalom volt-e, puccs, palotaforradalom, népi megmozdulás, népfölkelés, avagy milyen, a politológia kategóriáival megnevezhető, a társadalmat, államot, történelmi folyamatokat érintő változási forma. Egy hónappal a változások után a politikai eredők lemérhetetlenek, és még azt sem mondhatjuk, hogy a forradalmak történetében elégséges ismérvet találunk annak eldöntésére, hogy milyen kategóriákat használhatunk, akárcsak optatív eredménnyel. Még hosszú ideig nem tudhatjuk, hogy a decemberi átmenet milyen irányba tart, milyen szakaszokon fog majd átmenni, de azt biztonsággal állíthatjuk, hogy olyan forradalmat, amely egy szakasszal mindent megoldott volna, még nem látott a világtörténelem. Mert eleddig minden forradalom esetében szakaszokról, típusos menetrendről volt szó: társadalmi többségről, reprezentatív osztályról (amely semmi esetre sem lehetett a régi), új főhatalomról és hatalmi formákról, végül pedig a közhatalom elidegenedéséről. Ha mi a bennünket leginkább érdeklő demokrácia kérdéskörét módszeresen kívánjuk megközelíteni, semmi esetre sem kerülhetjük meg a fenti kérdéseket. Mert a demokratikus berendezkedés elsősorban annak a következménye, hogy milyen volt a változás természete. Ez tehát nem elvont-teoretikus probléma, hanem bizony a jövőnket és benne legjobb szándékaink szerint elképzelt magunkat meghatározó tény. Ezen túl: a végeredmény tekintetében reményeink lehetnek, bízhatunk abban, hogy cselekvéseinkkel, felelős elképzeléseinkkel valamennyire beleszólhatunk az események menetébe. Abból kell kiindulni, hogy az állami-politikai struktúrák változatlanok maradtak. Ilyen feltételek mellett — és beleszámítva, hogy a családi-nemzetbiztonsági diktatúra egyik tényezője, az első, nyilván, megtört — fokozott mértékben kell a demokratikus államberendezkedésre törekednünk. Megkockáztatnám, hogy ez egyedüli egyéni és kollektív esélyünk e pillanatban. Az európai demokráciák utóbbi félszázados története azt mutatja, hogy elfogadható állammodell ezen kívül nincs. Viszont ezek az államok annyira erősek is, hogy kizárnak minden egyéb típusú, más jellegű változtatási törekvést. Számunkra a demokráciával való foglalkozásnak nem doktriner fontossága van, a politikai cselekvés eleven formáit keressük, és egy célrendszernek megfelelően hasznosítani is kívánjuk azokat.

A demokrácia kérdéskörének megközelítésekor néhány alapvető elválasztást meg kell tennünk: nem a liberalizmusról beszélünk és nem az egalitarizmusról (avagy, amint ma nem divat néven nevezni: szocialisztikus elképzelésekről). Holott a modern demokrácia, valamint a korszerű demokratikus államberendezkedés e két utóbbit állandóan közelíti az előbbihez: szociális állam, szociális piacgazdaság — hogy csak kettőt említsünk a közkeletű politikai törekvésekből.

A demokrácia történetében alapvető irányokhoz nyúlunk vissza, valamint egy időben más-más formákban és alakzatokban megújuló európai hagyományhoz. (Amely parttalannak tűnhet, de nem az, bizonyos jegyek mindenképpen hozzátartoznak.) Ezek egyike a dialógus, a maga szókratészi formájában, amelyet a görög hagyománynak nevezhetünk, s amelyből a kölcsönösség és a racionalitás elve származik. Ésszerűségem és autonómiám alapja ezek szerint a másik ésszerűségének és autonómiájának elismerésén alapszik. Magunkból indulunk ki, de magunkból mint alanyokból, a beszédkészség és -képesség fenntartásának az igényével és -ből, politikai gesztusunk pedig az, hogy városlakókként figyelembe vesszük: a másik miként kíván, a mások miként kívánnak beszélni. Ebben a városlakó-politisz beszédrendszerben alkalom nyílik egy értékmozzanat érvényesítésére, nevezetesen ama mozzanatról van szó, amely különbséget tesz az agorát és a piacot fenntartó beszéd és az e kettőt elsöprő monológ (parancs) között. Az Evangélium dialógusok példatárának is felfogható, a vallásháborúk pedig a dialóguselv újraérvényesítési kísérleteinek: a rossz tekintélyek és hatalmi autonómiák megtörésére vonatkozó „közvetlen fordulatoknak.” Minden közösség, amely a tekintélyek, a közvetlenül dialógusképes alanyok létét állította életműködéseinek középpontjába, közösségi autonómiát (önrendelkezést) is követett. Ez alkalommal hadd ne konkretizáljuk a történelmi alakzatokat, csupán utalni kívánunk rá: Európában mindig helyi értéke is volt a közvetlen és közvetett demokratikus formáknak. Persze vannak régiók, ahol a közvetlen — hadd használjuk most már a hegeliánus pontosítást: hatalmi formációk által nem közvetített — formák csak természeti katasztrófa (tűz, árvíz, földrengés) esetén működhettek, ott szinte nem is léteznek. Természeti közvetlenségből soha nem lesznek civil formák. A magukba és maguktól elzárt egyének őstörténeti magányát még így, ezen az áron sem zavarhatja meg a kasztok — hatalmi harmonia praestabilita — magánya.

Másként közelít a demokrácia kérdésköréhez az, aki a görög bölcselet filozofikus, különösen elmélyült, gyakorlatilag a mindennapokban követhető demokrácia-képéhez nyúl vissza, másként az, aki a nagy francia forradalom köztársasági eszméihez, államközpontú, intézményközpontú elméleteihez viszonyít, és másként az, aki az angolszász politikai gondolkodásban — részben az angol polgári forradalom, részben az amerikai polgárháború, valamint államalkotás időpontjában az amerikai gondolkodók, az alapító atyák gondolataiban keresi a választ. A mi szűkebb történelmünk és társadalmi környezetünk bizonyos hagyományai, bizonyos elemei is ezekhez a választásokhoz kapcsolódnak.

Elsősorban arra gondolok, hogy az angol, de különösképpen az amerikai demokrácia kialakulásának a kezdeti periódusában ezek a demokratikus intézmények az önszervező közösségek alapjain jöttek létre. A politológia külön hangsúlyozza, hogy az amerikai demokrácia az úgynevezett self government, tehát az önigazgató társaságok alapján alakult ki és fejlődött. Ezt azért szeretném kiemelni, mert az ilyen önszervező közösségekben — amelyek földművelő-farmer, később iparosközösségek voltak — vált lehetővé az, hogy modern termelési keretek között, de saját termelési szféráikon túllépve, az emberek közös feladatokat és közös felelősséget vállaljanak, pl. egy-egy iskola létrehozása vagy patronálása, egy-egy templom építése, egyegy pap vagy misszionárius meghívása kapcsán. Ezek a közösségi elemek nyilván a mi társadalmunkban, társadalomtörténetünkben, a mi szűkebb történelmünkben is megvannak. Mindezek a demokrácia bölcsői, kezdeményei, ugyanakkor ama nagy európai hagyomány konkrét formái is, amelyre a bevezetőben utaltunk. A modern társadalmi munkamegosztás messze túlnőtt az alapokon, és lehetetlenné tette azt, hogy ezeknek az önszerveződő közösségeknek a tagjai a nagy állami funkciók bármelyikébe is beleszólhassanak a választásokon kívül. Tudniillik a tömeg — egyelőre nevezzük így — nem nyilváníthatja politikai akaratát a társadalom nagy szintjein csak a választásokkor. És ezzel kapcsolatosan ne legyen semmiféle illúziónk. Bizonyos különlegesen szervezett nyomásgyakorló csoportok kivételével egyetlen nagy közösség, politikai szervezet, testület, intézmény sem befolyásolhatja egy állam külpolitikáját — ha nem azon az áron, hogy megdönti a kormányt vagy újabb választásokat kér. De hol vagyunk mi még attól?

Ne legyenek különös illúzióink abban a tekintetben sem, hogy a „tökéletes parlamentarizmus”, tehát pártok demokratikus játékán alapuló parlamenti rendszer biztosítja a teljes demokratikus berendezkedést. Nem lehetnek ilyen illúzióink már csak azért sem, mert a jól működő demokratikus parlamenti rendszerek szintjén az államelnöknek olyan funkciója, olyan hatalma van, hogy feloszlathatja a parlamentet, új választásokat kérhet, tehát valamilyen formában a nép, a szuverén nép akarata fölött van. A legjobb esetben azt testesíti meg.

Itt vissza kellene térnünk ahhoz, hogy valahogy önmagunkban-önmagunkkal fogadtassuk el azt a hiedelmet vagy azt a bizonyosságot, hogy végül is a demokrácia a maga primer meghatározásában az önmagát irányító nép. A nép önmagát úgy irányíthatja, hogyha szuverén, hogyha a döntéshozatalba egyénenként és közösségenként belefolyhat. És nemcsak a tételes jogba, hanem a mindennapi élő jogba, tehát azoknak a társadalmi konvencióknak és rendszabályoknak a szintjén, amelyek között az életünk mindennap zajlik. Ezt pedig úgy tudjuk elérni, hogyha elfogadjuk magunkban és elfogadtatjuk másokkal azt, hogy mindannyian emberi értéket testesítünk meg, hogy önmagunkért lehetünk, hogy egyének lehetünk, mert csak így lehetünk egy közösségért. A demokratikus gondolkodásnak ezek olyan alapfeltételei, amelyeket nagyon át kell gondolnunk. Mert ezeknek a függvényében számos olyan személyes, egyéni tulajdonságunkról, amelyekről eddig azt hittük, hogy az emberek javára valók, kiderül, hogy csak a mi javunkra valók voltak. Különösképpen a francia forradalom teoretikusai, Robespierre és Marat emelték ki azokat a politikai, erkölcsi tulajdonságokat, amelyek az egyénekben, azok mindennapi tevékenységében kell hogy megtestesüljenek — és ezek a tulajdonságok minden esetben a „közjót” szolgálják, azzal a pontosítással, hogy mi döntünk a közjó felől, nem pedig valamilyen állami szervezet.

Emlékszünk arra, hogy a Nagy Francia Forradalom vezetői-teoretikusai intézményes formát is találnak minden „köz”-funkció képviseletének — gondolok a hírhedt Közjóléti Bizottságra, amely aztán a forradalmi terror letéteményese lett. Mert — s ezt hozzá lehet tennünk — a híres republikánus jelmondat értelmében: „Halál a Szabadság ellenségeire!” — a szabad emberek közössége nem élhet együtt a szabadság ellenségeivel. Az erény mellett, a köztársasági erény mellett mindig létrejön a terror intézménye, amennyiben nem sikerül biztosítani a politikai forradalom maradéktalanul demokratikus jellegét. A demokratikus jelleg biztosításának a módja különösképpen a polgári-demokratikus forradalmak gyakorlatában, azok teoretikusainak a gondolataiban és tevékenységében kristályosodik ki. Itt elsősorban a nyilvánosság szerepéről van szó.

A nyilvánosság a klasszikus felfogásban a szólás- és sajtószabadságot jelenti, mint olyan tényezőt, amely jelentős mértékben képes korlátozni a politikai hatalmat, lévén társadalmi opciókat és alternatívákat megtestesítő erő. Ehhez azonban ma már hozzáadódnak a különböző kommunikációs médiák, hiszen az információk válogatása és szűrése olyan politikai tényező, amely a tudat, valamint a cselekvés alakításában, illetve irányításában döntő szerepet játszik. A kommunikációs stratégiák jelképzési és jelhasználati módok, nagy közösségek elképzeléseit, valamint elemi érzéseit képesek eltéríteni — akár alapvető érdekeikkel ellentétes irányba is. A médiáknak függetleneknek, autonómoknak kell lenniük, és nem sajtó-, valamint médiatörvényekkel, hanem szakmai, etikai és magánjogi alapon szabad csak ellenőrizni, a médiatörvény ugyanis nagymértékben a törvényhozó politikai érdekeit testesítheti meg.

De a legfontosabb szabályozási lehetőség maga a nyilvánosság axiológiai rendszere, értéktelítettség, fejlett demokratikus államberendezkedésben ez az értékrend nem lehet más, mint maga a demokratikus értékrend, amely — nyilván — fejlett jogérzékre, bizalomra, a nyilvánosság tiszteletére alapozódik — hogy csupán a legfontosabbakat említsük.

A mi nyilvánosságunknak is olyan szilárd elveken és meggyőződésen, alanyi értékkonszenzuson kellene alapulnia, amelyet egyik napról a másikra semmiféle média nem tud megváltoztatni, még ha agresszív érzelmeket kelt, még ha félelmet kelt, akkor sem. Igen rövid idő alatt napi élményünkké vált, hogy hatalmas tömegek hol egy, hol más álláspont mellett, alig artikulált politikai opciókkal, érzésekkel, akarattal tüntetnek, szegülnek szembe egymással. E látvány nem kell hogy különösebb zavart keltsen, noha kétségtelenül van valaminő csalóka jellege. A forradalmak teoretikusai mindig is fontosnak tartották hangsúlyozni, hogy a forradalmat, nota bene: a nagy társadalmi változásokat soha nem az utcán vonuló tömeg fogja eldönteni — mert ez nem tud kormányozni. Vannak közvetlen hatalmi, akarati elképzelései, ezek akár artikulálódhatnak is, de kormányozni nem fog, kormányozni a képviselői fognak. De amikor a képviseleti kormányzat kialakul — és erre figyelmeztet Rousseau —, akkor az lehet, hogy már nem annak a tömegnek a kormányzata lesz, amely őt hatalomra juttatta.

Azért fontos mindezeket a kérdéseket újra meg újra megfogalmaznunk, artikulálnunk a helyzetnek megfelelően, mert azok a változások, melyeknek szemtanúi vagyunk, újra meg újra felvetik őket. Ezért a tájékozódásban valószínű, hogy a modern liberalizmus, a demokratikus liberalizmus elképzeléseiből kellene kiindulnunk, amely szerint értékelvű társadalmat kell megteremtenünk. Ez azt jelenti, hogy minden megszólalónak biztosítanunk kell/kellene azt a jogot, hogy a dialógus keretei között kifejthesse elképzeléseit, és a dialógus keretei között eldönthesse, hogy a kisebbséghez vagy a többséghez tartozik. Mert csupán a demokratikus liberális társadalom képes elismerni a kisebbségek, a kisebbség jogát a sajátos képviseletre.

Olyan kérdéscsoporthoz érkeztünk ezzel, amely közvetlenül a jövőnkkel kapcsolatos, a kisebbségek társadalmi elismerése, az ennek megfelelő intézmények kialakítása ugyanis messze túlmutat a napi politikán. Vízválasztóról, élet-halál kérdéséről van szó. Egy olyan társadalomban, amely nem a tolerancia, hanem az intolerancia, valamint az agresszivitás értékeit preferálja, a kisebbségek nem fognak fennmaradni. Ezért az államjogi képviseletre, az állami intézményi formákra alapvető szükség van, ezek nem pótolhatják azonban a tolerancia értékének az elismerését, következésképpen szükség van olyan társadalmi csoportokra, szervezetekre, intézményekre, amelyek kizárólag ennek a társadalmi elismertetésével foglalkoznak, a mindennapi cselekvés, de a nyilvánosság különböző szintjein és állandóan.

A toleranciáról tudnunk kell, hogy nagyon is ellentmondásos társadalmi érték, hiszen mindig bizonyos saját érdekekről való lemondást is jelent, mások érdekeinek tudatos előtérbe helyezését. Végeredményben etikai dominanciája politikai érték, márpedig a szociálpszichológia populációs törvényeinek értelmében az elemi érdekeiről lemondó csoport hátrányos helyzetbe kerül. S minél több érdekét látja vélten vagy valóban veszélyeztetettnek, annál inkább agresszív viselkedési stratagémát választ. A szociobiológia azt is megfogalmazza, hogy egy bizonyos fajta agresszivitás pozitív is lehet a csoport fennmaradása szempontjából,  s e viselkedési szabályok értelmében s az alkalmazkodás parancsa okán a csoport kezdi kiszelektálni és elpusztítani a toleráns egyedeket. A tolerancia az ember társadalmi és természeti dimenzióinak ellentmondását megtestesítő kettősség is.

A mi valóságunkat és történelmi környezetünket, hagyományos értékviszonyainkat szemügyre véve, meg kell állapítanunk, hogy a toleráns magatartás társadalmi elismertetése elképesztő nagyságrendű feladat, valószínűleg különleges pszichológiai és politikai stratégiát kíván. De az állandó tűzoltás és intervenció nem megoldás.

A következő eljárások egyike annak a ténynek a mély meggondolásán alapul, amely szerint az európai műveltség és a demokratikus társadalmi és államberendezkedés bizonyos kommunikációs mechanizmusok feltétlen előtérbe helyezését jelenti. A felvilágosodás értékrendszere, a civil társadalom eszménye — amely végeredményben a szokratikus világnézetből származik — különleges szerepet juttat a dialógusnak. Tehát annak a filozoféma rangjára emelt beszédelvnek, amely intézményesíti, hogy minden mondatra információértékkel rendelkező ésszerű mondattal kell válaszolni. A mértéket nem ismerő, hübriszalapú társadalmakról nem lehetett szó ebben a műveltségeszményben, amely szerint aki nem képes a dialógusra — majom. Emlékezzünk vissza arra, hogy az antik demokráciák külön funkciót tartottak fenn a nyilvános párbeszéd gyakorlására és hallgatására. Ezzel szemben mai politikai fórumokon vagy akár a mi egyszerű beszélgetéseinkben is hányszor nyilvánul meg az önösség, az intolerancia, az. hogy valaki csak a saját hangját szereti hallani és a beszélgetőtársa fele mondatánál már felugrik és belevág. A türelmetlenségnek mint antidemokratikus attitűdnek számtalan megnyilvánulási formája van, valamilyen lelki meg nem felelés, alanyi hasadás nyilvánul meg benne. Hogyan lehet olyan emberekkel demokratikus szervezetet létrehozni, akik akár a legegyszerűbb kérdéseket sem képesek megvitatni, nem beszélve bonyolult világnézeti kérdésekről.

Ha bízunk abban, hogy valamennyire helyünk és szerepünk lehet az átalakulásban, kiindulópontunk az kell hogy legyen, hogy a másik kifejezett álláspontja nélkül nincs felelős alanyi attitűd sem, lehetetlen a konszenzus. Csak a felelős álláspontok sokasága jelentheti azt az irányt, amely a politikai jövőnket jelenti. Hosszú menetelés az időben a fejlett demokrácia keretfeltételei felé: „a szervezkedés és gyülekezés szabadsága, a szólásszabadság, az általános választójog, a közhivatal viselésének joga, a független igazságszolgáltatás, a politikai vezetők joga választási kampányok szervezéséhez, alternatív információforrások megléte, szabad és korrekt választások, végül pedig olyan intézmények megléte, amelyek biztosítsák, hogy a kormány politikája a választópolgárok akaratának függvénye legyen” (Lijphart).