utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - A nyelvész küzdelme a szó életéért


A NYELVÉSZ KÜZDELME A SZÓ ÉLETÉÉRT. Szilágyi N. Sándor könyvének1 mottójául talán azt a megállapítását lehetne választani, amely szerint minden nyelv egy óriási műalkotás. Amennyiben pedig műalkotás, természetesen esztétikus is, de ennél több is: az ember-volt, az ember evilágiságának alapja és fenntartója — és ha a nyelvet mint mindezen értékek foglalatát tiszteli —, emberségének pozitív (etikai) próbája is. A nyelv szépsége nemcsak a kellemes hangzásból (lásd a magyar fülemüle vagy a maori peepepe!), a nyelvi kifejezés pontosságából és szabatosságából származik, hanem — vallja Szilágyi — fő ként a nyelvi rendszer (és a nyelvek rendszerének) sokoldalúságából, változatosságából, saját „matematikájából”. Ennélfogva a nyelv szeretete nemcsak a létünk egyik alapjának kijáró humanista típusú morális szeretet, hanem a nyelv esztétikai értékeiből fakadó értelmi szeretet is.

Ezeknek a mozzanatoknak szentel Szilágyi N. Sándor egy olyan esszésorozatot, amely tudós sokoldalúsága, szemléleti bátorsága és felvilágosító pátosza révén méltán igényelheti figyelmünket. Annál is inkább, mivel az 1978as esztendő amúgy is fontos volt a romániai magyar nyelvtudomány számára: az Erdélyi Magyar Szótörténeti Tár II. kötetének megjelenése, a Korunk nyelvészeti panorámája egyaránt jelzik ezt, de nem utolsósorban éppen az a kritikai szemlélet is, amellyel ez utóbbit éppen Szilágyi N. Sándor vette szemügyre egy, A Hét oldalain megjelent lényeges írásában.

Korunk tudományosságának jellegzetes törekvése, hogy legalább formailag axiomatikusan építse fel a tudomány szerkezeti és kijelentésrendszerét, ezúttal is ilyen kísérletnek vagyunk tanúi. Szilágyi elsősorban az axiomatikus építkezés lehetséges kiindulópontjait és vázát igyekszik megadni. Természetesen ez a tudomány jellege és tényextenzivitása miatt nagyon nehéz feladat, tehát a könyvben is szinte esszéről esszére keverednek egy lehetséges axiomatikus felépítés és a hagyományos (tankönyv-sorrendűi tárgyalásmód elemei, és ezek az esszék ott igazán bölcsek, ahol a rendteremtő auktor egy-egy oldal erejéig félelmetesen egyszerű és mély igazságokat mond. Illusztrációi végig fáradhatatlanul szellemesek, könyvének felépítésében azonban — a kötet vége felé — kifárad és egyre inkább enged a hagyományos tárgyalásmódnak.

Melyek tehát e szemlélet alapelemei? Elsősorban a fenomenológiailag felfogott jelentéstani axióma, mely eleget tesz a saussure-i követelménynek: „önmagában és önmagáért vizsgálni a nyelvet”. Ekkor a legelső tény, amelyre felfigyelünk, az, hogy „a dolgoknak nevük van”, és a nyelvnek az a tulajdonsága, hogy benne minden dolognak neve van. Ezért a nyelv nem más — ebből a szempontból —, mint a rámutatások rendszere. A névszói rendszer tulajdonképpen a világra való rámutatás gesztusainak rendszere is, benne a nyelv a legtárgyközvetlenebb. A kiindulópont tehát a valósághoz viszonyított legközvetlenebb (indexikus) jel, illetve a valóságmozzanat nyelvi minősítésének tárgyi eredménye. (Kiindulópontjában Szilágyi a Hegel által is megbecsült „okos empirizmus” talaján áll.) A nyelvi minősítés a beszélő közösség nyelvi gyakorlatában zajlik le — állítja, és ez az egész modern nyelvtudományos gondolkodást megtermékenyítő tétel nála valóságos és közvetlenül érvényesített módszertani elvet jelent. A nyelvi minősítés ebben a gondolatmenetben az emberi értelem egyik legcsodálatosabb vívmányaként szerepel, ugyanis a nyelv nyelvileg minősít olyan tárgyakat is, amelyekkel tulajdonképpen soha nem kerül nyelvi (névráruházási) viszonyba. Nyelvünk tehát már szerkezetében hordozza a tárgy tapasztalativá tételének lehetőségét, mégpedig a szintaxis révén, amely a különböző toldalékolási müveletek és mondattani viszonyok segítségével egy soha nem tapasztalt, ám nyelvileg (és ezáltal létbelileg is virtuálisan) létező tárgyat hoz létre. A nyelv ezért egy Mengyelejevtáblázathoz hasonlítható (és minden nyelv más-más táblázat), amelyben minden tárgynak megvan a virtuális-nyelvi helye; ennélfogva minden tárgynak lesz egy adott nyelvi értéke is.

A fonológia és fonetika, a szófajtan és mondattan korolláriumszerűen kapcsolódik e jelentéstani kiindulóponthoz, ugyanis (a leírás révén) ezek a nyelvi gyakorlat magyará zatának formái. Ugyanekkor e nyelvi rendszerben szépen kimódolt és szükségszerű helye van nyelv és kultúra kapcsolatának is (erre utal például a nyelvi relativitás elve), az európai nyelvészeti iskolák absztrakt formalizmusát Szilágyi a nyelvi szemléletek (és az ezzel kapcsolatos világképek) különbözőségeinek állandó összehasonlításával küzdi le. Az összehasonlítás ezáltal sokkal több lesz, mint egyszerű módszer, sőt: a nyelvi tények tendenciáinak kitüntetésén is túl egyfajta kulturális antropológiaként működik. (A nyelvi jelenség már kezdetben kiemelt egyetemességét a szerző így szervesen tudta szemléltetni. Ezt a példaanyagot a történeti jelentéstan iránt érdeklődők is ugyancsak hasznosíthatják.) Bizony, e bemutatásból messzemenően az tűnik ki, hogy a nyelvi elemeknek nemcsak topikus, hanem szemlélethordozó tendenciájuk is van. Újabb — ez esetben argumentált — szempont az ideológiakritikusoknak.

Még ha nincs is szándékunkban a nyelvészet technikai kereteihez tartozó tények elemzésébe bocsátkozni, akkor is meg kell állanunk Szilágyi jelentésfelfogásának újszerűségénél. Ismeretes, hogy ez a kérdés minden nyelvi felfogás neuralgikus pontja, az irodalomban pedig szörnyű darázsfészek; vigasztalhatatlanul elszaporodtak a már csak hipotetikus érvényre sem törekvő jelentéselméletek. (Áttekintésüknek, rendszerezésüknek legutóbb Antal László szentelt egy kis könyvet.) A szerző e kérdésben is a nyelvi gyakorlatból indul ki, és egyrészt meghatározza a jelentés társadalmi-kulturális eredetét és helyét: „A beszélő nem lát a szó mögé, nem érzi, hogy a szó jelentését valójában azok a viszonyok tartják fenn, amelyek a nyelvi közösséget mint olyat összetartják, vagyis embereknek emberekkel való viszonyai.” Másrészt azonban — Saussure már idézett elvének megfelelően — a jelentést anyagában szigorúan nyelvi természetűnek tekinti. Jelentésmeghatározása eredetében szintén Saussure-re nyúlik vissza („A jelentés az a viszony, amely a hangalakot a jelentéstartalommal kapcsolja össze.”): „...a jelentéstartalom pedig a kimondandó világ mindazon dolgainak általánosan és kötelezően meglevő meghatározásait közvetíti, amelyek nyelvi minősítésük során ugyanazzal a névvel kapcsolódnak össze. Vagyis a jelentéstartalom a nyelvi minősítés ismérveinek rendszere és a nyelv tartozéka.” Miért olyan fontos ez a meghatározás? Azért, mert tényleg nyelvi természetűként határozza meg a jelentéstartalmat. Itt érdemes emlékeztetni arra a nagy port kavart vitára, amelynek eredményeként újra kiadták az eredeti Saussure-szövegeket. Benveniste egy 1939-es híres cikkében ugyanis őt amiatt bírálta, hogy a nyelvi jel egészének posztulálása érdekében maga a Mester is önellentmondásba keveredik, mivel kénytelen a vezérelvvel ellentétben a jelentés meghatározásába nemnyelvi elemet is fölvenni. Szilágyi álláspontját formájában és logikájában leginkább Saussure késői „nyelvi rendszer”felfogását más iskolák eredményeivel továbbfejlesztő francia szemiológusok koncepciójához lehet hasonlítani, azzal a különbséggel, hogy amazokénál sokkal általánosabb kritériumokat tekint mérvadónak.

E könyv 120–130. oldalán a szerző rendet teremt a terminológiában: véleménye szerint a nyelv (langue) kutatása, mint az általános — a lehetőség mozzanata, a közösség nyelvi gyakorlatának szinkronikus vizsgálata kell hogy legyen, és itt merülnek fel a tulajdonképpeni jelentéstani problémák. A beszéd (parole) vizsgálata a genetikus mozzanatok jellemzését, a jelentés szubsztanciája kérdésének tárgyalását teszi lehetővé, ugyanakkor itt merülnek fel a fogalmi megismerés problémái. A két szempont egyesítése a kulcsmozzanatban, a nyelvhasználatban valósul meg, az általános különös megnyilvánulásában.

A jelentéstartalom változásának dialektikáját Szilágyi abból vezeti le, hogy ennek összetevői (a dolog tulajdonképpeni neve és a szerepre való utalás) sajátos reflexív viszonyban vannak. A tárgy új szerepeit a közösségi nyelvhasználat általánosítja és az újat intézményesíti a névben, mindebben a lexika társadalomtörténeti közvetítettsége valósul meg. A nyelvtörténet végső soron társadalomtörténetbe torkollik, és a szerző felteszi azt a kérdést, hogy „a gazdasági-termelői viszonyok közül konkrétan melyek azok az elemek, amelyeknek megváltozása szerves kapcsolatban van a nyelvhez, a szóhoz való viszonyulás megváltozásával. „Talán túl közvetlen itt a kapcsolatteremtés a nyelv és a gazdasági-társadalmi viszonyok elemei között, tény azonban (a beszéd „néprajzával” kapcsolatos nyelvszociológiai vizsgálatok bizonyítják ezt), hogy a nyelvi szokások formája közvetlen kapcsolatban van a nyelvi közösség társadalmi-történeti típusával.

A szerző egyik legérdekesebb hipotézise is nyelvszociológiai-történeti vétetésű: szerinte a név és a szerep különválása a polgárosodással függ össze; elsősorban a reformáció dokumentumai tükrözik ezt a folyamatot. Sőt, a társadalom fejlődését is nyelvi-kommunikációs tényezőktől teszi függővé, amennyiben, állítása szerint: „A demokratikus államforma felé való fejlődés egyben a nyelvi gyakorlat olyan változásait is jelentette, amelyek lehetővé, gyakorlatilag megvalósíthatóvá tették, hogy a nevet és szerepet következetesen megkülönböztethessék attól a személytől, aki ezeket viseli.” Érdemes ezzel kapcsolatban megemlíteni — Szilágyi megállapításainak igazságát kiemelendő —, hogy a feudális társadalmat elsősorban az intézményesség jellemzi, amely nevében és realitásában (szerepében) szigorúan egyként működik, úgyhogy középkori szövegek olvasatakor sokszor nem is lehet tudni, vajon most éppen a névről, az ideáról vagy a funkcióról, a reálisról van szó. Ebben előrelépést a valóságos és nyelvi leleplezés hozhatott, az a gyakorlati folyamat, amelynek során kiderült, hogy az intézmény mint eszmei objektiváció az eredeti transzcendens funkciótól eltérő tartalmúvá alakult (ezt a leleplezést hajtja végre a reformáció), illetve, hogy az intézmény mint tárgyi objektiváció (szerep), nem eszmeileg, hanem konkrétan-gyakorlatilag reálisan létező társadalmi erőviszonyok felől adott (s ezt a leleplezést teljesítették be és kodifikálták nagy dokumentumaikban a polgári forradalmak).

A nyelvnek mint társadalmi objektivációnak a működését szemléltetendő, Szilágyi egy klasszikus Marx-szöveg ökonómiai-filozófiai terminusait helyettesíti nyelvészetiekkel. Ebből a nyelvi gyakorlat kitűnő dialektikája (illetve ennek leírása) származik. Szilágyi jelzi, hogy e lefordítás a „társadalmi objektivitás elméletének” igényét fogalmazza meg elsősorban. (Az ötlet egyébként kezd gyökeret verni az európai gondolkodásban: Ferruccio Rossi-Landi kísérelte meg például a nyelvi tevékenység több vonatkozását, illetve fázisát a marxi politikai gazdaságtan terminusaival leírni.)

Tulajdonképpen arról van szó, hogy a társadalmi objektivációk olyan dialektikus rendszert alkotnak, amelyben az objektivációk felépülése bizonyos vonatkozásokban kölcsönösen modellszerű. (Például C. Lévi-Strauss ilyen kölcsönös modellszerűséget feltételezett az ősi társadalom áru, nő és nyelvi információcseréje között. Ilyen kapcsolatokat igyekeznek kimutatni a nyelv és műalkotás, a nyelv és a kultúra egésze között stb.) Ha sikerül megragadnunk és elemeznünk a társadalmi fejlődés adott periódusát uraló társadalmi objektiváció természetét (azon kevesek közül, akiknek ez teoretikusan vagy gyakorlatilag megadatott, említsük meg itt a modern korból Marx, Max Weber és Lenin nevét), akkor ezáltal a többi társadalmi objektiváció modelljével is rendelkezünk. Ebből a szempontból a marxi szöveg is (mint szöveg) a közösség történelmilegtársadalmilag adott típusához kapcsolódik, elsősorban annak gazdasági-társadalmi adottságain alapul. A tőke annak is dokumentuma, hogy az ember először tudja önmagát mint gazdaságilag is immanens, gyakorlati totalitást megragadni, mivel először adott a világtörténelemben a totális piac, a totális csere, amely mindent a kölcsönös lefordíthatóság viszonyába állít, ugyanis mindent mint elvont értéket tud kifejezni. A középkori gondolkodáshoz viszonyítva, amely mélységesen hierarchikus természetű és modellje az eszmei és reális mozzanatot egyesítő (és végül a totálisat az eszmei mintájára felfogó) intézmény, a modern gondolkodásnak ez az eljárása mélységesen hierarchiaellenes. Ami azt jelenti, hogy a dolgok értékét nem eleve elrendelt helyük határozza meg, helyük a lét és a gondolkodás hierarchiájában, hanem érzékük (használati vagy csereértékük), illetve elvont fizikai jelenlétüket tekintve: szerepük.

A modern funkcionalista gondolkodás (az antropológiai funkcionalizmustól a nyelvészetig és az amerikai szociálpszichológiáig) éppúgy elválaszthatatlan a tőkés világpiactól és annak működési sémájától, mint a marxi dialektika.

Végeredményben tehát teljesen más a társadalmi objektivitás, illetve a társadalmi objektivációk rendszere és az arról való gondolkodás a középkorban, mint a modern korban. A kettő összehasonlításához komoly lefordítási művelet szükséges, mert a kölcsönös modellszerűség — a történelmi evolúció alapján — diakronikusan is érvényes módszertani elv. (Jóllehet ezt az elvet például Marx kizárólag visszamenőleg engedi meg a majom és az ember anatómiájának kapcsolatáról szóló híres tételében.) A társadalmi objektivációk középkori rendszerének középkori kulcsa az intézmény (amely egyben transzcendencia-viszony is, az ideális), modern rendszerének kulcsa pedig a világpiac formális totalitása, illetve ennek szubsztanciája, a tőke. A nyelv azonban, mint a társadalmi ontológia nyílt objektivációja, főként sajátos — tehát az uralkodó objektivációkhoz leginkább kötött elemei révén —, az összes többi objektívációk viszonylagos kulcsa is, természetesen azzal a fenntartással, hogy nem a nyelv formális szerkezete tekintendő nyelvi objektivációnak. Csupán utalásszerűen érdemes itt megemlíteni, hogy a nyelvnek mint nyílt társadalmi objektivációnak a sajátosságát leginkább a nyelv hatalmilag manipulált tömegkommunikációs elértéktelenítésében látják manapság. (Ennek a folyamatnak az elemzéséfez valószínűleg a jelszó, jelmondat és reklám vezetne el a legrövidebb úton. Zilahy Lajos adta mindeddig a legtömörebb jellemzését e modern tömegkommunikációs helyzetnek. Ezt írja A Dukay család II. kötetében: „Rádió nélkül Mussolini nem tudta volna így torkon ragadni az olasz népet”) A fentebb idézett elértéktelenedés is intézményesül a nyelvben, súlyosan befolyásolván a tulajdonképpeni face to face típusú helyzetet is.

Minden statisztikusan jelentős szituatív társadalmi használat intézményesül a nyelvben. Igyekeztünk eddig nem eljátszani Szilágyi ötleteivel és meghökkentő példáival, legalább egynek azonban nem lehet ellenállni. Említi, fagy egyes nyelvekben — ilyen például a csukcs vagy az észak-kaliforniai jana —, kis túlzással, külön férfi és női hangrend van. Ennek egyik magyarázó hipotézise az léhetne, hogy az elrabolt nők egymás között továbbra is anyanyelvükön beszélnek, s ebből nyelvszokás lesz. A legáltalánosabb magyarázat azonban az lehetne, hogy ahol felmerül az egymástól különböző női és férfi értékrendszerek létének-problémája (és a társadalmi szervezet ismer ilyen különálló értékrendeket: a patriarchátuson belül fennmaradt matriarchális elemek, vagy a társadalom kultikus-rituális megosztása, a „férfiház”, csak egy példa), ott szükségszerűen a női és férfi nyelvezetek különbségének problémája is fel kell hogy merüljön. Íme, hogyan nyilatkozik ezzel kapcsolatban Simone de Beauvoir (és ez alkalommal ne az ő megoldására, hanem a probléma kifejtésére figyeljünk): „Nem értek egyet azzal, hogy Annie Leclerchez vagy Mariella Ringhinihez hasonlóan visszaköveteljük a különbözőséget. Tudom, hogy a nők és férfiak között különbségek vannak, de ez a fiziológiai, biológiai különbség nem elegendő ahhoz, hogy kasztbeli különbséget hozzon létre. Azért is ékelődött akkora szakadék a nemek közé, mert ezeket a biológiai adottságokat a társadalmi-gazdasági kontextusban felelevenítették. Így visszakövetelni különbözőséget nagyon veszélyes, mivel a régi férfimondáshoz jutunk: jó, legyen egyenlőség, de a különbözőségben. Vannak nők, akik szerint az ember a testével, a nemével ír... Az a helyzet, hogy én férfias világban nőttem fel és kezdettől olyan értékek felé irányultam, amelyeket férfiasaknak lehetne nevezni — de amelyek egyetemes érvényűek voltak az én szememben. Sötétben tapogatózásaik érdekelnek tehát, de mostanig az a véleményem, hogy valóban csak sötétben tapogatóznak, amikor egy sajátosan női nyelvezetet akarnak felmutatni. [Kiemelés tőlem — E.P.] Ezek szerint a férfias nyelvezet használata számtalan kelepcét rejt. Ebbe az egyetemes nyelvezetbe a férfiak hímjellegű tartalmakat foglaltak, a nyelv használata tehát nagy óvatosságot feltételez. De tekintve azt, amit a nyelv eredetéről tartunk — azaz, hogy sohasem egy ember, ha nem valami saját léttel rendelkező közösség alkotásai —, nehéz elképzelni, hogy a nők feltaláljanak, az egyetemes nyelvezeten belül, egy saját kódot. Különben nem is ezt teszik, ők a férfiak szavait használják, akkor is, ha értelméből kiforgatva.”2 Valószínű, hogy az etnolingvisztikai tények birtokában Beauvoir álláspontja sem lenne ilyen kategorikus.

Ezek a kitérők is Szilágyi könyvét dicsérik. Szüntelenül párhuzamos gondolkodásra késztet, hipotéziseinek ellenőrzésére biztat. Leglényegesebb kritikai fenntartásunk talán éppen felvilágosító módszerét illeti: egyáltalán nem biztos, hogy a már hipotézisek hipotéziseit kifejező szaktudományos terminológia és elméleti modell helyettesítése a konkrét példákkal célravezető, ugyanis az elméleti modell erénye éppen áttekinthetősége, gazdaságossága, míg a példa szétforgácsolja az anyagot. Nem is tudja elkerülni — bár, amint utal rá, nem szívesen teszi — a generatív grammatikai meggondolásokat idéző ágrajzok használatát (amivel együtt jár a szemlélet használata is). Végül az okos empirizmus, a névszói rendszerből való kiindulás természetétől fogva nem ad teret a kontextuális jelentés, a szintaktikai jelentés kérdései elemzésének. (Egy helyen találunk utalást arra, hogy ebben az irányban a szerző lezárja a vizsgálódást. Azért kell ezt említeni, mert a magyar nyelvtudomány legérdekesebb eredményei — például Zsilka János jelentéselmélete — éppen ezen a vonalon születtek.)

E könyv erényei mellett azonban mindez csak akadékoskodás. Szervessége, az a tulajdonsága, hogy a nyelvészeti kérdéseket mindig történelmi és társadalmi kérdéseknek is tekintse (követendő módon!), valamint már jelzett tulajdonságai Szilágyi esszésorozatát az 1978-as könyvév kiemelkedő teoretikus eseményévé avatja. Éthosza azé az elméletíróé, aki nem áll meg a panasznál, hanem ésszel és bátorsággal követi a humanista parancsot. Ahogy Eliot fogalmazta meg csodálatos Hamvazószerdájában: küzdeni a világvilágító szóért, ez „még mindig az a szó, amely él / A világban...”

JEGYZETEK

1 Szilágyi N. Sándor: Világunk, a nyelv. Kriterion. Könyvkiadó, Buk. 1978.

2 Le Nouvel Observateur 1979. jan. 22–28.