HUMANISTA FEGYVERTÁR.¹ A humanista reflexió századunk etikájának és társadalomfilozófiájának alapösszetevője, a különböző „humanizmusok” már rég a reflexió önálló területei. Mindebből az származik, hogy — amint Bretter György Gondolatok a humanizmusról c. tanulmányában rámutat — a humanizmus, változatainak sokasága és eszmerendszerének viszonylagos „szüksége”, kidolgozatlansága miatt, lényegében meghatározhatatlan, ezért funkcióinak aligha tud megfelelni. A humanista reflexióról mint gondolkodásmodalitásról azonban nem lehet lemondani, különösen a mi filozófiai kultúránkban nem, főképpen mert épp a humanista reflexió e filozófiai kultúra legfontosabb előzménye.²

Ágoston Vilmos, aki az „esszéírók” közül leginkább jeleskedik a stílus világosságának és áttekinthetőségének karteziánus erényeivel, „az irodalmi reflexió humanizmusát” elemzi, így szolgáltat érveket az általában vett humanista reflexiónak. Legfontosabbnak tekinti Ágoston azt, hogy léteznek bizonyos kritériumok: a kor, a művelődés szerkezete, az alkotói cél, amelyek — bár a humanizmus általános, nem visel el sajátos meghatározottságokat — szükségszerűen meghatározzák az irodalmi reflexió humanista jellegét. Ezért humanista költőink, az ún. második felvilágosodás és több más történelmi és irodalomtörténeti korszak Ágoston számára elméleti modell, nem csupán szubjektív vonzalomból származik használatuk.

Könyvének bevezető esszéiben olyan gondolataira találunk, amelyek látszólagos töredékességük ellenére, az esszéformából származó sajátos kifejezésmód ellenére nagyon is rendszeres gondolkodóra vallanak. E gondolatokat azért szükséges összefoglalni, mert szerzőnk irodalomtörténeti elemzésének módszertana és következtetései, valamint szépírói stílusfordulatai főként ebből érthetők. Eszerint: az (irodalmi) humanizmus elválaszthatatlan egy adott történelmi és korhelyzettől, illetve attól a határhelyzettől, amely a történelem és kor leglényegesebb meghatározottságaival ellentétben radikálisan kifejezésre juttatja az értékeket. A társadalmi jelenségszféra látszólagos egyneműségéből a „humanizmus, a halál imperatívusza”, a „humanizmus mint kultúrfélelem” kibontakoztatja az értékeket és az „irodalmi humanizmus” művészetteremtő gesztusával veszi védelmébe őket. Maga a művészet a halál szigorította helyzet támadása a halál ellen (mert mint művészet általános, mert „az egyetlen transzcendencia a műalkotás”), maga a művészet e gesztus által a humánum evilági tételezése. A művészet ezért érve a humanizmusnak, a humanizmus ezért magyarázza a művészetet. (Meg kell jegyeznünk, hogy Ágoston nézetei nem rokoníthatók az ún. halálesztétikákkal — pl. a Balázs Béláéval —, mert a „félelem”, „halál” stb. motívumai nála éppen az irodalmi reflexió humanizmusának sajátos meghatározottságai.) Ha a görög hármas mintájára: szép–igaz–jó — szerzőnk ragaszkodása e kánonhoz nyilvánvaló — megpróbáljuk kategóriákba összefoglalni a fentieket, azt mondhatjuk, hogy az esztétikai (és etikai) alapelv itt a szépség–humánum kettősség. Egyszerű, de nem banális! — mert az elemzésekből pontosan kiderül, hogy mit tartalmaznak e kategóriák.

Igen fontos szerepe van e nézetek rendszerében a formának, ami intellektuális elem. Ágoston is kísérletet tesz arra, hogy leírja a műalkotás genetikáját. E létrejövést az élmény–forma, bensőség–külső artikuláció fogalmaival írja le, ezáltal szervesen kapcsolódik az arisztotelészi magyarázathoz, hagyományhoz. Nagy meggyőző erővel mutatja be, hogy a mitológia mint forma hogyan teszi közvetítetté a műalkotást a második angol romantikában. További esszéinek egyik alapmotívuma ebből eredeztethető: mint lesz a társadalmi szimbólumrendszerek többrendbelisége (az egységes mitológiaival szemben) a formaképzésnek és ezáltal magának a művészetnek akadályává.

Vitatkoznunk lehet és kell Ágostonnal: a tragikus szituációról szóló tételes fejtegetései nem meggyőzőek, szimbólumelméletével pl. a nagyközépkor irodalmi szimbolikája nem magyarázható.

Ágoston Vilmos irodalomtörténeti okfejtéseinek fennkölt körmondatait szarkasztikus körmondatok szakítják meg, kritikáinak „jelenidejűsége” klasszikus nyugalmú. Ennek jelentése az, hogy nem ismer múltat és jelent, és mivel e kettő nem válik el, cezúra sem lehet, csak kultúra van. „...oly kevésre vágyunk, s értelmünk legfeljebb a vágyainkig ér el” — írja egyik kisesszéjében. Ez ellen kell küzdeni,  vallja szerzőnk, hiszen ez nem kultúrateremtő magatartás.

Ágoston könyvét polcom elérhető helyére teszem, mert sokszor fogom használni. Megnyugtató, hogy már lehet használni. Ha megunom Cocteau-t olvasni, elolvasom, hogy mit ír róla Ágoston könyvének számomra legkedvesebb írásában. Mégis szomorú vagyok és nyugtalan: Ágoston gondolkodói heve, szépírói lendülete Horizont-utószók irodalomtörténészi nyugodságává sűrűsödik és hűvösödik. Azért vagyok nyugtalan, mert újabb könyvének megjelenéséig — tudom, nem az ő hibájából — lapjaink rovataiban és hasábjain egyetlen Ágoston-írást sem olvashatok.

JEGYZETEK

¹ Ágoston Vilmos: Humanizmus: ettől-eddig? Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1977.

² Lásd Gáll Ernő: A „kisebbségi” humánum. = A humanizmus viszontagságai. Politikai Könyvkiadó, Buk. 1972.