utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - Humánontológia avagy hogyan lehetségesek az értékek?


HUMÁNONTOLÓGIA AVAGY HOGYAN LEHETSÉGESEK AZ ÉRTÉKEK? Könyvének címe, Az elmélet küszöbén,1 önmaga lezártságára hivatkozva annyira egyértelműen hárít el mindenféle megítélést, hogy a kritikus mást nem tehet: megpróbál az olvasók számára egy követhető Molnár Gusztáv-breviáriumot szerkeszteni. De erre más is kényszeríti: elsősorban az, hogy (az elmélet küszöbén) a szerző következtetései nyitottak, megoldásai új (hiper- és hipo)téziseket sejtetnek, szempontváltozásai (amelyek egy sajátos módszert, szövegen belüli szemantikai dialektikát hivatottak megvalósítani) egy elméleti rendszer alapjairól lényegteleneknek nyilváníthatók — majd. Mindezekért nem alkalmazható az immanens kritika, ám viszonylagos támpontot nyújt az a felismerésünk, hogy Molnár Gusztáv végső soron az emberi értékek lételméleti megalapozását kívánja nyújtani, egy humánontológiát.

Elméleti eljárásainak szakaszai és részeredményei következésképpen megítélhetők e végcél szempontjából, ugyanakkor az egyes esszék önmagukban is élvezhetők, mivel a szerző is hódol ama rossz szokásnak, hogy analitikus, tárgy-centrikus esszék helyett egy, az évek során összeállt esszécsokrot nyújt át olvasóinak, akik ezáltal az after the fox érdekfeszítő nyomozó-helyzetében vannak.

Molnár Pascal-szövegéből kibontakozik a kiindulópont: az értelem, amely felismeri az emberi helyzet paradoxonát. Maga az értelem olyan, hogy belőle „csak paradoxon fakadhat”. E paradoxon „kettős negatív ítélet: az érvényesség nem áll, a fennálló pedig érvénytelen”. A mondatból nyilvánvaló, hogy most az érvényesség meghatározásának kell következnie, de nem — ehelyett jelzős létmeghatározást kapunk: az érvényes létét. Figyelem — nagyon fontos kitételhez érkeztünk! Az érvényességnek mint kategóriának nincs külön meghatározása, értelme csak a lét jelzője nem külsődlegesen felfogott elvontan-általános, spekulatív nembeliségből adódik, hanem a lét evilágiságában kell hogy létrejöjjön. (Esszéiben sok helyt éppen a lét érvényességének egy elvontan-általános nembeliségbe való transzcendálása ellen tiltakozik Molnár, ami újrateremtené a kanti értékdualizmust, újraposztulálná az evilági és nembeli értékek egybeeshetetlenségének elvét.) Az érvényes lét: „Egységes univerzum, emberi közösség, amelyben az ember egyszerre éli és érti a sorsát.” E meghatározás szervesen következik Molnárnak a Tragikum és filozofikum a görögöknél c. esszébeli álláspontjából. (Lásd a Szövegek és körülmények c. kötetben.)

Az értelem — fentebb kifejtett meghatározottságában — csak ürügy Pascal értelmezésére, annál is inkább az, mivel a Molnár által igazi pascali attitűdnek nevezett gondolati modellt (mely nála a valódi pascali attitűd kulcsa) nem követi egy immár ki tudja hányadik történeti-filológiai Pascal-értelmezés.

Ehelyett, s megint csak a humánontológia tételezésének mozzanataként, két Kafka-esszét olvashatunk. Miért probléma Kafka Molnár számára? „A transzcendentális lényegnek csak jelentése van, létezik, de nincs, mert nincs lét, amit ez a jelentés szentesíthetne. Nagyon jól tudja Kafka, hogy a transzcendentális lényeg mit jelent, de nem látja sehol. A világ pedig, amelyben él, csak van, de nem szentesíthető. Ez az emberi helyzet totalitása Kafkánál, mely logikailag csak paradoxonokban rögzíthető.” Mi e fenomenologikusan kibontakoztatott helyzet lényege? Az, hogy szükségszerűség van, mert Kafkának van tudata arról, hogy egyéni sorsának irrelevanciáját halála csak biztosítja (mert szenvedőleges), de nincs szabadság, mert még a halálban is csak ez a tudat alapozódik meg és nem cselekvés-elv.

E ponton meg kell jegyeznünk, hogy különösen az értelem és érvényes lét meghatározásaiból, de más Molnármondatokból is (pl. a Nov. 24–25-i Naplójegyzet-beliekből, ahol az „a priori emberi teremtőerő aktivitásáról”, az „önmagában szubsztanciátlan emberi teremtőerőről” beszél) kitűnik, hogy nemcsak Kafka kapcsán, de elveinek rendszerében is, ebben az elméleti keretben, a cselekvés-elv megalapozhatatlan. Miért? — ezt kell megvizsgálnunk a továbbiakban, mert a praxis-elmélet összetevőjeként felfogott cselekvés-elv kidolgozatlansága nemcsak lehetetlenné tenné egy humánontológia kiépítését, de a további totalizációkban is elmondhatatlan bonyodalmakat okozna. Mindezt Molnár részleteiben ugyancsak vitatható, ám egészében véve a kötet legnagyobb horderejű tanulmányában, Az elmélet küszöbénben védi ki (amelynek a Korunk Évkönyv-beli címe — A kollíziós társadalommodellről — sokkal szerencsésebb volt).

A Kafka-fenomenológia zárt. Molnár nem ad neki semmiféle konkrét etikoteleológiai jelentést. Ez így csak módszertani prizma, amely az érvényes lét ellenpólusát — illetve az érvénytelen lét szubjektumát — villantja fel. Sartre terminológiájával: Josef K. nem rendelkezik projektummal — mert nem rendelkezhetik —, amely által bizonyos objektív totalitásként célba vehetné önmaga létrehozását a világban. Josef K. nem cselekedhet projektumának megfelelően, azért — és e ponton Molnár kimondottan hegeliánus —, mert „a cselekedet olyan változás, amelynek egy valóságos világban kell léteznie, tehát ebben el kell ismertetnie, azért általában meg kell felelnie annak, ami abban érvényes. Aki ebben a valóságban cselekedni akar, az épp ezzel alávetette magát törvényeinek...”2 Ám a világ elutasítása, a nem-cselekvés és az egyéni sorsnak mint projektumnak elvetése által semmiképpen nem vezethet a cselekvés elvének filozófiai megszüntetéséhez. Már csak azért sem, mivel — bár Molnár ezidáig kimondottan ahistorikus szemléletének érvei ellen ez nem lehet érv csak külsődlegesen — a történelem az általánosnak tekintett kafkai világfenomenológia extrém helyzetében olyan partikuláris (történelmi, cselekvési) modelleket is kínál a teória számára, mint amilyen a francia ellenállás vagy a varsói gettó lázadása.

A Naplójegyzetekben sok örömet lel a filozófiatörténeti „nyitások” iránt érdeklődő olvasó: Descartes–Pascal ellentétezés és ó, végre nem Canterbury-i Anselmusszal, a credo ut intelligam alapján, hanem Szent Tamással rokoníttatik Descartes. A kanti transzcendentális öntudat-metafizika Descartes-ra való visszavezetése ugyancsak telitalálat. De egy közbevetett Dosztojevszkij-értelmezés (a kafkai alaphelyzet kapcsán) kiábrándító, mert teljesen elhibázott, amennyiben egyáltalán nem tud túlemelkedni a Dosztojevszkijhez — fájdalom — olyannyira kötődő truizmusokon, mint: „orosz létszféra”, „orosz lélek” stb. Ennek alapján lesz érthető, hogy miért nyúl Molnár — teljesen esetlegesen, preferenciálisan — Dosztojevszkijhez Az elmélet küszöbén c. esszéjében, Marx módszertani kívánalma, az „orosz lételem” státusának tisztázása kapcsán.

De a Naplójegyzetek igazi elméleti célkitűzése: bebizonyítani, hogy a hegeli lételmélet, tehát a fogalom és létezés lényegi „egybeejtése” a totalitás és öntevékenység elve alapján tételezett eszmében csak egy eredendő (kanti) dualizmuson belül lehetséges. Hegel Kant-kritikája tehát nem sikerülhet, és ugyanezért elfogadhatatlan Marcuse humánontológia-dedukciója. Kétségtelenül jogosult Molnár újabb exegézise, ám mögötte azt is meg kell látnunk,  hogy ő a kommentátorok jelentős hányada által a hegeli szellem lényegének tekintett monolitikus cselekvés- vagy tevékenység-elvet feloldja az objektum–szubjektum belsővé tevései, illetve objektivációjának kölcsönös folyamatában. Így kiküszöböli a tevékenység kategóriáját (az elvet azonban nem lehet; ezt a fogalmi szűkítést a rendszer nem bírná meg).

Amint breviáriumunkban utaltunk rá, Az elmélet küszöbén új fejezet, főként mert itt — bár Molnár kifejezetten elméletet akar művelni és nem filozófiát — világosan megragadható a tárgytételezés mozzanata. E tárgy a társadalom, amelyet a rajta kívül álló kutató (a kívülállás elméletileg megalapozott módszertani elv) többnemű, nem egységes létszféraként fog fel. Nyilvánvaló az is — vallja a szerző —, hogy nem beszélhetünk a társadalomról általában, ha el akarunk jutni a kultúra közvetítettségének feltárásához, végső soron az ember tiszta immanenciájáig. Ha a kultúra közvetítettségéből indulunk ki, máris kirajzolódik egy világosan elkülöníthető kulturális modell: a középkori kultúráé, amelynek társadalmi gyakorlatát a szimbolikus cselekvés határozza meg. Ami azt jelenti, hogy minden evilági jelentés csak akkor létezik a gyakorlat számára, ha az túlvilági-transzcendens eszme jelentője is egyben, a maga empirikus lényegének megfelelő léte nincs. E Gurevicsre támaszkodó eszmefuttatás minden kétséget kizáróan Molnár legelegánsabb okfejtése. Pusztán egy circulus in demonstrando van: a társadalmi gyakorlatnak a cselekvés ad formát, ez határozza meg, maga a jelzős cselekvés pedig a gyakorlat által meghatározott. Ez a nem definiált kategória Molnár preelmélete leggyengébb pontjának bizonyul. (A középkori világ nem történeti, hanem elméleti kategóriaként kezelendő.)

A középkori társadalmi modell a polgári, amelynek saját  (technikai) cselekvésmodellje nem lehet önmaga adekvát megismerésének modellje is, mint ahogy a középkorié sem adja önmaga tudatához a kulcsot. Fontos a kollízió elvének figyelembevétele az egyes társadalmi formációk elemzésében, enélkül „olyan totalizálásokkal állunk szemben, amelyek egyneműsítik az általános (és valóságos) társadalmi gyakorlatot, ami azt jelenti, hogy az egyik társadalmi gyakorlatból vezetik le a másikat...” — s ez hallatlan torzításokhoz vezethet.

Bár végül adósunk marad a beígért horizontális elemzés eredményeivel: NYUGAT-, KÖZÉP- és KELET-EURÓPA társadalmi gyakorlata sajátosságainak posztulálásával (amelyhez, véleményünk szerint, a történelmi megalapozás is elkerülhetetlen), Molnár elégséges alapot ad következtetéseinek. Nem többre és nem kevesebbre válaszol: hogyan lehetséges a társadalmi lét közvetlensége, az ezáltal társadalmiságához (lényegéhez), magáértvalóságához jutó szubjektum számára? „A társadalmi közvetlensége csak a tudat számára lehet közvetlen, míg az érzéki-valóságos ember számára a nyelv, pontosabban a nyelv használata, vagyis a társadalmi kommunikáció által közvetített.” Innen a programatikus következmény: a kultúra (amelybe az összes jelentéses-hatalmi viszonyok is vetülnek) mint társadalmi gyakorlat vizsgálata. Ez már viszont a „küszöbön” túli birodalom lehetősége.

Breviáriumunk végére értünk. Még csak annyit kell elmondanunk az Olvasónak, hogy Molnár Gusztáv, aki a hajdani „esszéíró nemzedéken” belül is legérzékenyebb volt a kérdésfeltevés erkölcsi formája iránt, gondolkodói fejlődésében e tulajdonságát átalakítva megőrizte. Bár a hangsúly érezhetően hagyományosabb kutatási területekre tolódott, minden gondolatának mélyén továbbra is ott munkál tragikum-felfogása, amely — le merjük írni — a gondolkodási aktusnak drámai jelleget kölcsönöz, olyan feszültséget, ami stílusát is (az erőszakosan befejezett mondatok miatt, a sietség miatt) érdekessé, töredezetté teszi. Ezért érezzük a jéghegy-arányt, azt, hogy minden leírt mondat után hét le nem írt következik. Ez pedig nem erény, de azt ma már senki nem vonhatja kétségbe, hogy Molnár Gusztáv az értékek (és eszményeink) megalapozásában a maga útján eljutott addig a pontig, ahonnan már felsejlenek a humánontológia rendszer-alapvonalai. Szeretnők remélni, hogy kifejtése is rendszerszerű lesz.

JEGYZETEK

1 Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1976.

2 A jogfilozófia alapvonalai. 148.