utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - Filozofémáktól a kritika elméletéig


FILOZOFÉMÁKTÓL A KRITIKA ELMÉLETÉIG. Tamás Gáspár Miklósnak e kötetbe1 gyűjtött több írásával nem először találkozik az olvasó; filozófiai, klasszika-filológiai tanulmányai és hangsúlyozottan teoretikus igényű bírálatai körül már megjelenésük pillanatában magasra csaptak a vita hullámai. A figyelem egy alkotói csoportosulásra terelődött, arra, amelyet ma esszéíró nemzedékként tart számon az irodalmi közvélemény. E nemzedék közös jegyei elsősorban filozófus alkatukban keresendők, ezek: a kutatás és kritika filozófiai előfeltételeinek megfogalmazása, a kialakult elvek és kritikai gyakorlatuk szembesítése, törekvés a kritika nyelvének teoretikus nyelvvé való tételére, ami azt jelenti, hogy a szellemi élet és ezen belül az irodalom minden eseményét a kultúra eredetének, céljainak, napi feladatainak, egyszóval egészének szempontjából kell megítélni — nos, mindezek az általában vett szempontok Tamás Gáspár Miklós szempontjai is. Az olvasó tehát egy koncepció kialakulását követheti — annak első mérföldkövéig, azt az utat, amelynek megtételét ez a kötet igazolja.

Az első olvasáskor — megértéséhez ez a könyv használatot igényel — TGM olykor szarkasztikusságig eleven, fordulatos stílusát élvezzük. Erről a manapság oly ritka dologról írja Flaubert Leveleiben: „A stílus egymagában is abszolút látásmódja a dolgoknak.” Ez az „abszolút látásmód” avatja az író TGM esszéit meghallgatandó és kellemes olvasmánnyá, a kritikus vitairatainak következtetéseit pedig az irodalom távlatairól és felelősségéről kialakított koncepcióvá. A filozófus tanulmányaiban az „abszolút látásmód” a szellem — néhol felülbírálhatóan — fensőséges mosolyaként jelentkezik, amennyiben a problémát vagy úgy oldja meg, hogy kimutatja: az sohasem volt probléma, csak azzá bonyolították, vagy kimutatja meggyökeresedett problémafelvetések őstéves (és éppen ezért megtévesztő) előfeltételeit. Horribile dictu! filozófiai feladványokat szerkeszt a maga számára.

Stílus és kultúra. Nem csak stilisztikai és főként nem külsődleges szempont itt stílusról beszélni. A stílusnak — a kultúrszociológus és szemiotikus Z. Zólkiewski szerint — a szerzőnek a történelmi helyzetre adott jelentéssel bíró reakcióját kell tükröznie. Kultúránknak van egyénisége, mert funkcióinak teljesítésében van eredetiség (gondoljunk itt csak a nagy teljesítményekre), következésképpen van többé-kevésbé egységes stílusa, tehát rendelkezik elvek, szabályok és normák bizonyos kombinációs struktúrájával. Ahhoz, hogy ennek a kultúrának a jelentője legyen, a kultúra tényeiről írónak a kultúra stílusáról is kell írnia. Előbbi a kritikus feladata, utóbbi a kultúrkritikus-nyelvfilozófusé. Ha tehát a kultúráról író a kultúra stílusában ír — ami nem zárja ki, sőt feltételezi a szabályok alóli kivételt és azok újraformálását —, stílusa a kultúra metastílusa lesz.

Egyszerű a recenzens feladata, csupán annyi, hogy kimutassa TGM görög és német klasszikán, Thomas Mannon és Németh Lászlón stb. nevelkedett stílusáról: az e kultúra metastilusa-e, más szóval, hogy az általa vizsgált tények problémái-e kultúránknak vagy sem? Ha igen, szempontjaira és megoldásaira fel kell figyelnünk — legalább a figyelembevétel erejéig.

Módszer. Felhívjuk az Olvasó figyelmét TGM szövegeinek sajátos dialektikájára: a logikai elemek közé — összefüggésüket nem megbontva — érzelmi mozzanatok ágyazódnak, ezek általában értékítéletek sajátos kifejezésformái. Ebből származik írásainak különös vonzereje — olykor megértésük legfőbb nehézsége —, és e jellegzetesség alapján tekintik őt is, az esszéíró nemzedékkel egyetemben, szövegírónak. E sajátos dialektika eredetét abban a kiindulópontban kell keresnünk, amelyet a szerző könyve fülszövegében megfogalmaz. A „szövegek megértésének” dilthey-i problémafelvetését elfogadva — a hermeneutika: írásosan rögzített életmegnyilvánulások megértésének művészi tana — és azt Max Weber nyomán ismeretkritikai elvvé kifejlesztve, TGM sajátos megoldással próbálkozik. A műalkotás lépten-nyomon tapasztalható varázsa túllendíti egy szűk szcientista szakfilozófusi magatartáson, és e sajátos dialektikával igyekszik a műalkotás műszerzőségéből, varázsából valamit olvasóinak közvetíteni.

Az abszolút kezdőpont: élettény vagy annak illúziója. TGM „hihetetlen hadserege” az explicatio lehetőségének nyomában csörtet Kányafőtől a Kőmálig. A vezér azt magyarázza zsoldosainak, hogy a szellem akkor talál valódiságára, ha élettényeit az értelmezésen túl megmagyarázza és kimutatja róluk, hogy azok valódi élettények, értékek. Ha lenne moralizáló hajlama, itt kimutathatná azt is, hogy lehetőség nyílik a felismert érték alapján az értékesség kritériumainak a felállítására, egy erkölcstanra.

De nem ez történik. Az értéknek a szellem értékévé kell válnia, hogy az boldog lehessen értékességtudata által. Ahhoz, hogy az érték tudatba emelése megtörténhessék, el kell távolítani a természetes világnézet hálóját, a csak partikulárisra való beállítottságot, de úgy, hogy megtartva szembeállítjuk a tudománnyal; amely viszont az értelmezendő meglelésének és értelmezésének módszerét adja. Utóbb felvesszük a filozófiát mint a magyarázat lehetőségét. Így egy triadikus formához jutunk, az életvilág háromélű szellem-szikéjéhez. Ennek intuícióját a nagy költészet varázsa képezi, mert a nyelvfilozófiával ellentétben, amelyik feltár jelenségeket és így mutatja be őket, a nagy költészet maga jelentés. Ennélfogva jogosult a hermeneutika mint a vizsgálat nem abszolút, de irányító módszere.

Milyenek a kombinációs szabályok avagy honnan és miért ered a stílus? Aiszkhülosz példája TGM számára a kultúra organicitásának követelményét jelenti. Illetve azt a dilemmát, hogy vajon lehetséges-e ma, más közösségi típus és a tömegkommunikáció korában egy olyan művészet, amelynek a funkciója ugyanaz legyen, mint a görög tragédiáé a maga korában. Tehát amint Jean-Pierre Vernant írja A görög tragédia interpretációs problémái c. tanulmányában, olyanszerű, hogy a tragédiaköltő „többnyire azt mondja, amit elvár tőle az athéni nép, mely a színházban ül és arról akar hallani, amit tud, mely tudja, hogy ki szól hozzá, hogy miről szól az illető, és hogy neki mi köze van mindehhez”. Aiszkhülosz gondolatmenetének szellemében TGM sem oldja fel az ellentmondást, nem ad választ. A dissoi-logoi szofista elvét követve csak annyit mond, hogy egy ilyen művészet lehetősége mellett ugyanannyi érv szól, mint ellene.

I.e. 414-ben Arisztotelész már kinyilvánította a tragédia halálát. Szerepét ekkor átvette a filozófia, ám a tragédia organikus jellegét nem vehette át. Hogy miért? TGM válasza: mert megszűnik a megfellebbezhetetlen közösségi Igazság-Egy, ha úgy tetszik, döntő tekintély. Az a filozófia már monolitikusan diszkurzív aktus, és többé nem a nyilvánosság ügye. Márpedig jelenthet-e Valami mindannyiunk számára Ugyanazt, ha igazságaink, következésképpen kritériumaink Mások?

TGM szereti az organikus kultúra Németh László-i eszményét, és sajnálkozva megmutatja viszonylagos lehetetlenségét, illetve ennek történelmi okait. De ha ragaszkodik a dissoi-logoi elvének szigorú alkalmazásához, meg kell mutatnia viszonylagos lehetőségét is. Ezzel marad adósunk.

Alapfilozofémák. Visszatérünk kezdeti feltevésünkhöz. TGM a kultúra tényeihez viszonyul. Tudatosságának bizonyítéka: előbb filozófiailag kimutatja, hogy miként keletkeznek meg nem felelő tartalmak a tudatban, milyen a tévedés morfológiája, másrészt, hogy mi az, amiben keletkeznek.

A negatív példa Bergson. TGM bebizonyítja, hogy Bergson módszere filozófiai naplóírás. Bergson logikai alaptévedése: a megengedő következtetés alakzatát csak dedukciója végén alkalmazta. Ezért van szó nála csupán „kimondásokról” és nem szintaktikai szabályokkal számoló „mondatokról”. Következésképpen Bergson rendszerének deduktív jellege is csak álság, szamárbőr. In petto ez a filozó fia vélemények rendszere. Végül a „valóságos tartalmasságba visszavitt elme” délibábnak, logikailag pedig feloldhatatlan tautológiának bizonyul, hiszen az elmét a tartamossággal vagy ennek valamely létformájával határozta meg.

A tudatot meghatározó TGM kiindulópontja egyrészt fenomenológiai, mert egy elvont alanyt tételez „és követi primitívre egyszerűsített első lépéseit a világ, azaz a természet, a társadalom és önmaga gyakorlati és kognitív elsajátításában”. Másrészt ez a kiindulópont analitikai, mert az alany képzeletbeli mozgását természetes nyelvi közegben végzi és legszámottevőbb felismerései nyelvjátékhelyzetből származnak. TGM az, aki e módszert minálunk a legsikeresebben alkalmazza, de az analitika egyoldalú nyelvcentrizmusát nála szerencsésen egészíti ki a sokoldalú megközelítés. Pl. A forradalom nyelvi technikája c. írás bemutatja, hogy a nyelv a legközvetlenebb gyakorlat is lehet: „a bolsevikok a definiálható fogalmakon alapuló beszédet” ostromolják. Az általa feltételezett nyelvjátékhelyzet egy ilyen helyzet, ám ő a nyelvi avíttságokat önmagukban és elvontan töri meg, éppen egy belsővé tett gyakorlati (forradalmi) nyelvhasználat mintájára.

Ebből ered tétele is: „Amit meg lehet haladni elméletben, meg lehet haladni gyakorlatban is” (Erdélyi jobbágyok panaszlevele). Nem mindig szükségszerű a meghaladás, de lehetséges. Előbbire példa az utópiák, utóbbira a munkásosztály forradalmi elmélete.

A Mi a tudat? c. tanulmány az ismeretelmélet számára jelentős következtetéshez vezet: bebizonyítja, immanens érveléssel, hogy a klasszikus német filozófia jellemző ismeretelméleti posztulátumtípusa — a megismerő (megfigyelő) tudat önmagában és szemben a magánvaló léttel — alapján felépített tudatmeghatározás szükségszerűen megoldhatatlan ellentmondásokhoz vezet, mert a tudat pragmatikai és szintaktikai jellemzőit kénytelen elsülylyeszteni egy ismeretelméleti tudattalan bugyraiban. Emiatt azonban ezek a jellemzők sohasem válhatnak a tudat jellemzőivé. A tudat pusztán elméleti tudattá szegényedik. Topológiai elvről van szó; gondoljunk arra, hogy hány lélektani alapelvet — sokszor irreáliát — kellett Freudnak bevezetnie azért, hogy az egymástól elszakított és elszigetelt tudat és tudattalan közlekedésviszonyait helyreállítsa. És ez módszertani szempontból minden ismeretelmélet számára megszívlelendő hasonlóság.

TGM immanens, csak a klasszikus német filozófiára jellemző érvelési eljárása letagadhatatlanul elegáns. Ám ez az „önmagán végzett kísérlet” arra is felhívja a figyelmünket, hogy az immanens érvelés kristályszerkezete magából fejleszt nem megtagadható ellentmondásokat. Ennélfogva az érvelésnek az adott logikai rendszeren kívüli kategóriákhoz is kell nyúlnia. Ez a tanulmány azért is jelentős, mert a tudatot a szemiózis felől megközelítő mai törekvésekkel találkozik.

Filozofémák gyakorlata: a kritika doktrínája. Több írás (A kritika dilemmái; A szövegre merőlegesen; Kritika hétfőtől szombatig) új kritikát követel (milyen régi dolog ez). Ennek feladata: „világosan átlátható kritériumok szerint diszkurzív és elméleti-tudományos ellenőrzéseknek alávethető szöveget nyújtani”. A bökkenő csak az, hogy az elméleti-tudományos ellenőrzés lehetősége — egyelőre — nem mindenki számára adott. Nem egyszempontúság, hanem közös nyelv kell, ami végre ne a jobb publicisztika nyelve legyen. Ez igény, és minek tagadjuk, lelkesítő program. (Ma elmondhatjuk — program maradt. Példa rá az a súlyos, wittgensteini jelentésű csönd, amellyel kritikusaink ezt a könyvet is beburkolták.) TGM bízik abban, hogy reális célkitűzés is: „az elmélet bárki által elérhető”, A „szigorú elmélet” mint a „legdemokratikusabb szellemi forma” hihetőleg véget vet a nézetek, vélemények és érvek ellenőrizhetetlen kavargásának.

A teóriára elsősorban Bretter György nyelvfilozófusi érzékenysége és mitikus-erkölcsi parabolái hatnak.

A doktrína alkalmazásai. Valéry költészetében szándék és megvalósítás egybeesik, és az eredmény mégis megfoghatatlan — írta Németh László egy régi recenziójában —, mert a vers magva a dolgok lírailag lehetséges Abszolút Egyértelműsége, amit persze a változó formájú értelem mindig másként észlel. Ami Németh László számára jelenség volt, TGM tollán példává változik, és Valéry azért kap helyet a gondolkodói példatárban, mert megmutatta, hogy minden, ami teremthető, létezik; a megnevezés, a halhatatlanítás első foka. A munka a szóban képes felmutatni tájaink és életmozzanataink formáját. E formák által magunkhoz kerülünk közelebb — íme a valéry-i példa!

Pilinszky költészetét nem lehet költői erényeiért szeretni. Pilinszky költészetének szeretete értelmi probléma. De nem elég e költészet transzcendenciaigényéről tudni és azt az auschwitzi alaptraumával megmagyarázni (amennyiben Auschwitz és a magyarázat összeférhető fogalmak) — vallja TGM. Pilinszky lírájának igazi megértése: megmagyarázni azt az alapot, amelyről a pervertált erkölcsöt feledtető és meghaladó üzenet elhangzik, ez pedig a lét tényeiről szóló legtisztább üzenet. A létértelmetlenséggel, ezzel az alapvető fájdalommal Pilinszky a már értelmes vers-fájdalmát állítja szembe. Ez az értelem azonban a létértelmetlenség arányaihoz viszonyítva félelmetesen kevés. Vajon hatástalan-e a létértelmetlenség meghaladásában? Hinnünk kell ellenkezőjében, mert nem ellenőrizhetjük. Az evilágiságban létrejött a transzcendencia, quod erat demonstrandum. Az elmélet az exegézisben összhangban van gyakorlásával. Összhangban van a filozofémákkal is: ez már több értelmezésnél, ez magyarázat.

Nem zárszó: következtetés. Elemzésünk eredeti kérdésfeltevésére kell válaszolnunk: vajon TGM stílusa kultúránk metastílusa-e, válaszai érvényesek-e kultúránk kérdéseire? Úgy véljük, igen. TGM a kultúra elé állított saját kritikai mércéjét követi, innen származik a kultúra szimbolizációjának magasan egyéni jellege. A fehér foltokat megszüntetni akaró szerző kultúránkhoz való viszonya a kiegészítés viszonya, és milyen nehéz a megtalált új kérdések megfogalmazására és megválaszolására a megfelelő új kategóriákat megtalálni! Ezért ne tévesszen meg a szövegek olykor barokk verete, ez módszertani szükségszerűség.

Szokás szerint végül jelzőkkel kéne körülaggatnunk Tamás Gáspár Miklóst, hogy a későbbiekben kényelmesen tehessük-vehessük, rakosgathassuk és elfeledhessük teóriáját. Ezért nem tesszük. Egy gondolkodót adott periódusban nem jelzők, hanem a kérdés, a válasz, a megoldás, a módszer jellemez. Ezeket megpróbáltuk felsorolni, körülírni; az ész örömét most a teória használata kell hogy kövesse, a honosítás. És ebben a szerző immanens kritikai álláspontja segítségünkre siet: TGM „hihetetlen hadseregének” pozitív hitetlensége a teória legfőbb, örök esélye.

JEGYZET

1 Tamás Gáspár Miklós: A teória esélyei. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1975.