utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái. Bukarest, Kriterion—Regio, 1993. - Szövegek és szövegírók


SZÖVEGEK ÉS SZÖVEGÍRÓK. Ez az elemzés nem azt tekinti céljának, hogy a tanulmánygyűjteményt1 mint kultúránk jelenségét méltassa és a fiatal filozófusok együttes haditettére hivatkozzék. Ennek axiometrikus és kultúrszociológiai megközelítését elvégezték mások, ennélfogva a mi feladatunk csak a szövegekkel való kritikai-analitikus foglalkozás lehet.

Van egynéhány előítéletünk. Ezek egyike a kötet módszerbeli polifóniájára vonatkozik: található benne idézetgyűjtemény, demonstratio, filozófiai esszé, szókratészi párbeszéd. Az olvasónak, ahhoz, hogy tájékozódni tudjon, legalább öt típusú recepcióra kell áthangolnia intellektusát. Innen az egészre vonatkozó első Tyché: a koncertterem látványa hangolással és székrecsegéssel. Egységesnek látszik máris a felszólítás a gondolat útjának kollektív végigjárására. A „kísérleti filozófia” jelleg következménye annak,  hogy a szöveg (a szó szemiotikai-kultúrtipológiai értelmében) nem a körülmény izzadmánya, hanem az öntudatáig felvergődő és felérő körülmény (pl. ilyen szerkezetek: „a viszony a látható dolgok mögöttivel”, „egyetlen birtoka öntudat” stb.), másrészt annak, hogy a szerzők a befogadásra hivatkoznak. Erre utal a szövegek formaszerűen kánonellenes közvetlensége, egyfajta aktivizmus, rövidre zárt igazság-áramkör.

Mindegyik szerző megtalálta már fogalmi önazonosságát, és az általában letisztult nyelv néhol öntörvényű, arányos építkezés, gondolunk itt Tamás Gáspár Miklós a tartalmi váz kifejtésének építkező romantikájától a fogalmi analitikáig vezető glissandóira. Különösen rokonszenves a nil figmenta, nil abiectio magatartás elvvé szilárdult szikársága, de ez már a harmadik előítéletünk.

„A történelem múltja sokkal strukturáltabb, mint a jelen a kortársak szemében, mert a történész célja tárgyára fényt, megérthetőséget vetíteni: arra törekszik, hogy megértse, magyarázza, megállapítsa egy fejlődési sor egymást követő állapotait, jelentéseket emeljen ki, újrafeltárjon értékeket” (Henri Irénée Marrou: L’objet de la recherche historique).

Tamás Gáspár Miklós előfeltételezése: történelem van, wie es eigentlich gewesen ábrázolható, tartalmáról viszont nem mondható el ugyanez. Megismerhető továbbá a történelmi a és b (oka), „értéke azonban nem”. Milyen értékről van szó? Ezt kéne konstituálni ahhoz, hogy a további ellentmondásokat elkerüljük. Szerző el is kerüli egy elegáns logikai kontraparáddal: a történetírás pszichomorális, szociológiai, ontológiai aspektusainak tételezése után az ideológiait felfüggeszti. A történelmi idő itt szükségképpen szubjektív — ebben egyetért Lévi-Strauss-szal („mi vagyunk konstitutív eleme”) —, ugyanakkor és ezzel szemben „objektív megismerőség” vagyunk a „tekintet problémája” függő.

Ez a történelmi tényt időrendi kódban létrehozó alany szükségképpen absztrakció, mert az epoché vonatkozhat tartalmi esetlegességekre, vonatkozhat a választási aktusnak mint értéknek és a választott értéknek az inadekvációjára (kuruc lelkesedéssel szolgálok, kuruc mezben labanc vezért; a háború megismerhetetlen, ezért választhatatlan, illetve választható, amennyiben a megismerés elhatárolás — ez pedig lehetetlen egy ad infinitum atomizált labanc kurucság, ill. kuruc labancság izomorfiájában, ahol a különbség csak a végül egymásba futó szegmentumok sorbeli viszonya), de nem vonatkozhatik az értéket szükségképpen valamiért konstituáló szubjektumra. A „miért” kérdése megközelíthető: „a történelem élményével ajándékozhatnák meg a közösséget”. De „ki” tenné ezt? A „mi” és „magunk” értékrendszere meglehetősen titokzatos. A fenomenológiai redukciót hordozó Sibylla III meg tudná szüntetni a tekintet függését, de nem szünteti meg, azaz a megszüntetés az általánosság olyan fokán, ahogy (formálisan) megoldást nyer valamennyi cselekvő felsorolása, a kvantitatív jegyek tekintetre vonatkozó kiemelésével, az ítélethozó szubjektum értéktextúrájára vonatkozóan nem állít minőségit.

Végül a „mi” a megfellebbítés során a felfogó tudatba transzcendál, a kuruc háborúk igazságához — mégis — metaforikus érték társul: „A mai fegyverbeszerzési nehézségek...” A Collingwood által jelzett veszély — everything in the world is a potential evidence for any subject whatever — a kissé neonominalista heurisztika esetében egy majdani igaz nyelvbe vetett kollektív hitünk által elhárítható.

Huszár Vilmos tanulmánya egyben érdekes filozófiatörténeti párhuzam, Ernst Cassirer szinte ugyanazt a hegeli kiindulópontot használja — kritikailag — Max Müller mítoszértelmezésével kapcsolatban.2

A mítoszértelmezést ő a szimbolikus formák általános szisztematikájának alapján véli kidolgozhatónak, mintegy a szemiotikai megközelítés előfutáraként.

Szerzőnk nem a szövegleírás módszerét használja; a hegeli nyelvet metanyelvként választva végez műveleteket a Lévi-Strauss-i elemzésben. Ennek eredménye a Lévi-Strauss által mitoszintaktikai alappozícióként tételezett természet–kultúra párhuzam dialektikus „fluidizálása” és visszavezetése a hegeli alap kategóriájára. Huszár Vilmos eldöntöttnek véli a kérdést: mindegy, hogy a mitoszintaxist Lévi-Strauss nyelvével vagy a hegeli metanyelvvel írjuk le. Ez a szemiotika szerint nem jogosulatlan, ámde ugyancsak a szemiotika részesíti előnyben a mítoszból vett nyelveket. Ezeknek használata több esélyt ad a totemikus gondolkodás polivalenciájának és komplexitásának leírására.

Erről Huszár Vilmos egyértelműen elítélő módon ítél: szerinte a totemikus gondolkodás esetleges és külső jegyek alapján alkot osztályt, tulajdonképpen nem is tekinthető „igazi” klasszifikációs logikának. Véleményünk szerint ez áll a gondolkodás szubsztanciájára, de ettől szigorúan el kell választanunk a rendszerezés logikai struktúráit, a tulajdonképpeni operátorokat. A választott jelek (mennyiségek) valóban esetlegesek, és a logika, ami őket működteti, az időt, a teret, (totem-topográfia), a törzsi hovatartozást rendezi vele, mégpedig úgy, hogy funkcionális értéke vitathatatlan.

Ami az „elgondolhatósági kritériumot” illeti, amelynek értelmében bármi, ami elgondolható, a totemrendszer eleme lehet, úgy véljük, a Lévi-Strauss-i fogalom ez esetben nem expressis verbis értendő: „a látszólag legérzelmibb magatartások, a legkevésbé racionális műveletek a prelogikusnak tekintett megnyilvánulások a legnagyobb mértékben jelölők” — írja Lévi-Strauss a Szomorú trópusokban. A szemiózis képességével rendelkező zoológiai, morfológiai, erkölcsi osztály elemei épp a totemikus rendszerben nyerik el jelentésüket (pl. névadáskor). A választás esetlegessége az individuális tárgyszint látszata, de itt az osztályok használata a lényeges, ezek egymást követése a jelsorban szigorúan meghatározott (minőségi szempont), az osztályozás egyben kvantifikáció (erre Cassirer mutat rá), mégpedig a pars pro toto elv alapján.

Huszár Vilmos sémája itt nemcsak az elméletet cáfolná, de az empirikus tényekkel is ellentmondásba került. Ez módszerének következménye és többször fenyegető veszélye, ami csak az empíriák nyomatékosabb figyelembevételével kerülhető el.

*

Huszár Vilmos írja: „a tudat nem közvetlenül a természettel mint magánvalóval áll szemben, hanem csak azt a formát teszi tárgyává, amelyben az megmutatkozik számára, vagyis egy lehetséges természetmodellt vizsgál, ami nyilván kulturális jellegű”. Husserl: „Az adottság-jusson benne pusztán elképzelt, vagy valóban létező, reális vagy ideális, lehetséges vagy lehetetlen kifejezésre, mindenkor valamely ismeretfenoménban adott, valamilyen gondolkozás fenoménjében, e szó legtágabb értelmében.”3 Szilágyi N. Sándor: „A fonológiai módszer logikai kezdete a megismerésnek az a mozzanata, amelyben a fonológus először vonatkozik [kiemelés tőlem — E.P.] tárgyára mint megismerő.” Husserl: „A megismerés-élményeknek — ez már lényegükhöz tartozik — intentio-juk van, valamit gondolnak, egy és más módon valamely tárgyiságra vonatkoznak.” Tamás Gáspár Miklós hivatkozik Husserl és Brentano nézeteire. Tisztázni kell: mit jelent a fenomenológiai módszer — nem csak idézetekkel példázható — ilyen bőséges jelenléte ebben az irodalomban.

Szilágyi N. Sándor tanulmánya kissé dezorientálja az olvasót: filozófiai problémát jelez a cím — ez elől kitér —, ismeretelméleti premisszái sok esetben egyszerűsítők: „Két módszer közül az a helyesebb, amelyik nagyobb mértékben dezantropomorfizáló.” Fonémakoncepciója tulajdonképpen a fonológiai „zenei skála” elméletet követi, amely szerint a fonológiai sablon a természetbe való kulturális beavatkozás logikai útja. Ez annyiban önkényes opció, amennyiben egy sor szerző (Jakobson, C.G.M. Fant, M. Halle, G.A. Miller, P.E. Nicely stb.) a fonémát egyértelműen nem pszichofonetikus ténynek, tudati intenciónak tekinti (Szilágyi N. Sándor: „a fonéma mindenképpen csak megismerési kategória lehet”), hanem a megkülönböztetés funkcióját oppozicionalitás által megvalósító szövegi sajátszerűségnek. Ez az alapállás aztán kényszermegoldáshoz vezet, amennyiben később a fonémához, ill. fonematikus kettősséghez már hozzárendeli a nyelvhez kapcsolódás képességét. A diafonéma fogalmának felvétele egy ilyen szűk tanulmány keretében még az eredmény világos és elegáns szemléltetése ellenére sem igazolja megnyugtatóan az értelmezésbeli önkényt. A diafonéma értelmezésében használt „lingvisztikum” és „tiszta nyelviség” definiensek az általánosság magasabb foka következtében elfogadhatatlanok akkor, amikor a diafonéma operacionális értelemben mindvégig terminus technicus.

Úgy véljük, a fonológia igazán „nagy” filozófiai kérdése — megkülönböztető jegyek fogalma — elkerülte a szerző figyelmét. A fogalom rohamos adaptálása a folklór- és mítoszkomparasztikában felveti az extrapolálás jogos elméleti lehetőségét.

A filozófia lelkiismerete mindenhol főmondat, ott ér véget, ahol a gondolat immanenciájában vagy (totalitásfilozófiák esetében és) értékének gyakorlati funkciójában zárul, a kettősponton túli magyarázó mellékmondatra, a filozófus lelkiismeretére, a filozófia mint tárgy nem tart igényt; a filozófia és a (valóságos) tárgy általi megtagadtatás ellen a filozófus, aki számára ilyenkor különösen igaz a spinozai heus — „az igaz ügy aránylik a téveshez, mint lét a nemléthez” —, az érzéki bizonyosságok projekciójával felel. De hova — Platón tudhatta —, ha a bizonyosság pozitívum és nem a kétely hiánya? A város a végzet, mondja Molnár Gusztáv — nem Selbsportrait esszéje —, és az élet teljes megélése csak a „parázsra lépő lábú” sorsa, amennyiben a tőle, egyestől elidegenedett, de az erkölcs legtisztább útjait járó cselekvés (miért van ez?) csak látszólag történik a saját természet szabadsága visszahódításáért, a visszahódítás ő maga, a cselekvés egyszeri, amit az értelem csak megkettőzhet azzal, hogy tud a halálról (ezért). (Hermész mondja: „Tudva, nem is váratlanul / estek a romlás végtelenül mély/ hálójába...”, mert „hogy is vezetne bukásra a gőg”?

A kanonizáló teljességigény az élő lelkiismeret ilyenszerű elvonatkoztatásait posztulálná erkölccsé, ennek a habitusnak az élő fele való megfogalmazása Ágoston Vilmos Fábry-tanulmánya, legnemesebb értelmében: egy magatartás apológiája.

Előítéleteink lehetnek, az ítélet önkény, mert a szövegek értéke használatuk (is). Nem magatartásról kell hejehujázni vagy azt kiáltani: „a füleket bosszantó tárogató síp”.4 A gondolat — még a rosszul végiggondolt, tehát felelőtlen is — felel magáért; ezért bízunk bennük. Így nyílt áramkör ez — a szövegek szerzői erre számítanak — és bennünk zárul. Baj akkor van, ha megszakad.

JEGYZETEK

1 Szövegek és körülmények. Kriterion Könyvkiadó, Buk. 1974.

2 E. Cassirer: Philosophie der Symbolischen Formen. Berlin 1923. 23. 3 A fenomenológia ideája. Válogatott tanulmányok. Bp. 1972. 103. 4 Laczkovics János: Ímhol egy nemes ember.