Bölcsesség és nyelv egyetemes koszorúja

Apáczai Csere János

Apáczai Csere Jánost mind életében, mind munkáiban kísérte-kísértette hazájának és népének szörnyű állapota: úttalan utak, sár, fertelmes sötétség, tudás- és nyelv-nélküliség, iszonyú dadogás. Az Enciklopédia Tizedik részének XXXII. fejezetében (Iskolatan) írja (a hét classis rendtartásának kifejtése után): „… ha csak úgy lenne is, hamar világot (világosságot) látnánk, és lerázhatnók magunkról ama megmondhatatlan gyalázatot, amely miá más nemzetségeknek csudáivá és csúfjaivá lettünk volt.” A nagy fölvilágosító és nemzetkritikus pénzkérdésnek is tekinti mindezt, nem külhonba kell idegenbe-járással a rettenetes nagy summákat kitakarítani – 18 000 tallért három esztendők alatt –, hanem otthon kell iskolákat és akadémiát állítani, ha pedig ez nem sikerül, „ugyancsak ott fentereg a magyarság, amely sárban nagy költése előtt volt”. Mindenkori lecke a nemzetet siratóknak: a világméretű butaság, oktondiság és ostobaság tesz a sírba és töröl el bennünket (is) a föld színéről, nem más. De Erdély, miként Misztótfalusi Kis Miklóst, úgy a tudás, bölcsesség, nyelv és hit e valódi bajnokát sem becsülte meg, Hermányi Dienes József szavai rá is illenének, ámde itt idézzük most Bethlen Miklós, a nagy tanítvány szomorú perorációját: „Apáczait… az isten ebből az ostoba háládatlan magyar világból, mely ő reá méltatlan volt, kivette, azután az igen gyámoltalan belga feleségét, gyermekét is magához szedte…” (Emlékezzünk csak Áprily Lajos gyönyörű versére: Tavasz a házsongárdi temetőben: az Isten Aletta van der Maetnak még a sírkövét is úgy eltünteté, hogy azóta is csak keressük.) Minden egyéb vélekedéssel szemben: ez az igazi erdélyi modell!

Tsere János 1625. június 10-én született Apácán, már nem Erdővidéken, még nem a Barcaságon. 1636-tól Porcsalmi Magister keze alatt végezte tanulmányait a középfokú classisban Kolozsváron, majd 1643 őszétől a gyulafehérvári főiskolán (ahol 1630-tól a híres vendégtanárok, Alstedius, Bisterfeld és Piscator is oktattak). 1648. július 22-én beiratkozott a franekeri egyetemre, ám szeptember 5-től már Leidenben találjuk (keleti nyelveket tanul, és teológiai stúdiumokat folytat). 1649-től Utrechtben van, ahol részben a skót puritanizmussal, részben Descartes nézeteivel ismerkedhetik.

1651. április 3-án iratkozott be a harderwijki egyetemre, és már 26-án hittudományi doktorrá avatták. Művének címe: Disputatio Theologica Inauguralis de Primi Hominis Apostasia (röviden: Apostasia). A kutatás általában azon az állásponton van, hogy ez a mű az ortodox kálvinizmus védőburka alatt bizonyos karteziánus eszméket is tartalmaz, kétségtelenül Apáczai legeredetibb műve, nyilván a teológusnak kevés, a világi filozófusnak sok (de ez minden eredeti gondolkodással így van). Önálló álláspontot foglalni Isten – következésképpen a Teremtés – bizonyos fokú megismerhetőségének a kérdésében azzal a következménnyel jár, hogy az embernek bizonyos fokú (akár Istentől eleve nem adott – tehát „szerzett”, „másodlagos”) szabadságot juttatunk. Jelentős gondolkodó, aki a teológiai keresztény-keresztyén szabadság-elképzelésekkel is számol – alighanem csak erre az álláspontra helyezkedhetik –, s eme álláspontnak gyönyörű leszármazás-tabellája van Meister Eckharttól Schellingig. Mindezt azonban roppant nehéz teológiai argumentumokkal is követni, avagy inkább teológiai argumentumokkal elsődlegesen felvezetni. Abban a helyzetben vagyunk, hogy voltaképpen az Apostasia esetében kettős argumentációról beszélhetünk, ami csak egy elsőrendű eredeti gondolkodó esetében lehetséges. Ez a szöveg latinul íródott, s ezért mindig zavarta az Apáczai-kutatást, amely döntő módon a magyar művek esetében kellett hogy szomorkásan leszögezze: igen, a Mester eklektikus gondolkodó volt, de micsoda eklektika ez! A kiváló Horváth Cyrill még egy sajátos elméletet is gyártott a különbözőképpen fajsúlyos eklektikák rangsorolására. Ádám tehát azért bukott, mert jóllehet szabad volt, és értelme Isten megismerésére, valamint a bölcsességre lehetővé tette, elég akarata nem volt ahhoz, hogy – véges lény lévén – csak a végtelen megismerését kívánja. A véges megismerésének a vágya vezette a bűnre. Bűne pedig egyben üdv, nagyobb horderejében pedig teremtéstörténeti tény is. Apáczai a „rabbik tudományának” érveléséhez is nyúl annak demonstrációjában, hogy a bukás eleve lehetetlenné tette a „felsőbbrendű egyesülést és társulást”, az erre vonatkozó minden elképzelés tehát szükségszerűen utópia, s minden ez irányú cselekvés az emberiség reális (teremtéstörténeti) történelmével nem számoló veszélyes elfajzás. Logikus a tudásnak az a fajta második értelmezése, amely szerint mármost az isteni képmás bennünk megmutatkozó jóként való tudomásulvétele az egyetlen lehetséges korrekció, a moralitás ilyen értelemben helyettesítheti az első tudást. (De nem küszöbölheti ki, mondhatnánk a Jó Misztériumával kapcsolatos ortodox hitelvekre gondolva.) Mindenesetre ez a problémafelvetés roppant eleven még a 20. század filozófiájában is: Lev Sesztovtól Hamvas Béláig megtalálható.

Végül Apáczai az Apostasia végén a Belga Hitvallásra esküszik fel (szemben a második Helvét Hitvallással, amelyre az 1646-ban tartott tokaji zsinatnak a külföldi tanulmányútra menők hitbéli állapotát szabályozó határozata értelmében előzetesen fel kellett esküdnie). Ennek drámai következményei voltak: 1655. szeptember 24-én, az akadémiai záróvizsgát követve került sor arra a híres jelenetre, amelyben a jól informált Basirius Izsák professzor (a kivégzett I. Károly udvari papja) Apáczai fejére olvasta, hogy independens. Tserénk vállalta is a hitvádat, minek következtében II Rákóczi György halhatatlan intelme is elhangozhatott: „Mást ne tanítson, mert Isten engem úgy segéljen, valaki mást tanít, a Marosba vettetem, vagy a toronyból hányatom le.” (Alkalmas siralomjáték-, avagy tragédia-cím: „Marosba vettetett… avagy Toronyból lehányatott nagy tanítónk, Apáczai”.) Végül is ilyen „szerves okok” következtében került 1656-ban Kolozsvárra, ahol a vadonatúj és frissen leégett Akadémia kormos termében megtarthatta híres beköszöntő beszédét (De summa scholarum necessitate). Íme, ezek a szép, igaz, valódi erdélyi történetek!

Apáczai tudás-koncepciója igencsak összetett, többszörösen rétegzett képződmény. Jeleztük, hogy van egy nélkülözhetetlen teológiai vonzata, amelyben az isteniségre vonatkozó tudás a középponti kérdés, van egy metafizikai összetevője, amelynek alapja a cartesiusi prima philosophia metafizikája (a világ oksági és dologi rendszere). Ez utóbbit gyakran összetévesztik a karteziánus kételkedéselvnek, a bizonytalanságból származó bizonyosságnak mint antidogmatikus protokoll-tételnek a szerepével a gnoszeológiai szubjektivitás megalapozásában. Végezetül (és e kérdést egykor egy tanulmányomban bővebben is kifejtettem) Apáczai egy nagyszerű szemiotikai elképzelést is beledolgoz az Enciklopédia első két fejezetébe. Ennek következménye, hogy a nyelv kérdésében is radikális álláspontra helyezkedik (jóllehet az erre vonatkozó megfontolások az Előszóban bukkannak föl): „Ehhez járul az újonnan alkotandó elnevezések megfelelő feltalálása is. Mivel erre fordítás közben igen gyakran szükség van, azért itt valóban nélkülözhetetlen a filológiai képzettség. Ennek segítségével jól látjuk a dolgok igazi természetét, és új neveket alkotunk ugyan, az eredeti elnevezéseket azonban – már amennyire a józan ész meg tudja ítélni – teljes hűséggel kifejezzük velük. Mert a dolgok neve olyan, amilyent a névadók tetszése szabott rájuk. Nevet adni pedig minden időben szabad. El sem képzelhető, hogy jöhet valaha olyan idő, amikor akár új dolgok feltalálása, akár új nevek adása megszűnnék.” (Mindezt Apáczai az Arisztotelészt és Theophrasztoszt latinra fordító és tanaikat ötvöző Theodozosz Gaza nyomán idézi.) Ebben a nyelvnek az az univerzális filozófiai modellje bukkan fel, amelynek gondolata még Bolyai Jánosunkat is a rögeszmésedésig foglalkoztatta Tanában (e mű megírásának háromszor is nekirugaszkodott nagy matematikusunk, de a magyar nyelvet a lingua universalis alapjául megtenni nem tudta, mivel akkoriban akadémiai nyelvszabályzatunk nem lévén, a c = cz = tz ekvivalencia-reláció – írott ábécénk akkori sajátosságaként – az őrülésig összebonyolítá a dolgot). A magyar nyelvvel kapcsolatos elképzeléseit Apáczai az univerzális nyelvről szóló filozófiai elképzelésre építette, a következő halhatatlan mondataiban: „Ezért erősen föltettem magamban, hogy ha a jóságos és hatalmas Isten néhány esztendő elteltéig megnyújtja és meghosszabbítja életem fonalát, nem halok meg addig, míg magyar nyelven nem közlöm a magyarokkal az összes tudományokat.” (Pasoptronnak nevezte: mindenek tükre, mindent látó könyv.)

Mesterünk azonban nemcsak kitervelte, hanem végre is hajtotta a dolgot. Megalkotta a filozófia és a tudományok első magyar nyelvét. Itt nem az eredetiségről van immár szó, ehhez zseni kellett: értsük meg jól, hogy ma is az ő nyelvén beszél, aki jól beszél (az már csak adalék, hogy a Heidegger-fordító is hozzá kell visszaforduljon, ha valóban magyar szót akar találni a Seyn-ra – az Apáczai-féle lételt). Ez a nyelv az eredet maga: amikor a dolog, a szó, a kép együtt vagyon egy angyali rendben – a nyelv a tudás maga, és amint már Plótinosz is figyelmeztet: tudás az látást jelent. A későbbi korok megfeledkeztek erről: olvassuk a filozófiát és tudományt magyar szavakból megalkotva, de nem értjük. Nem értjük, mert nem látunk úgy valamit, ahogyan Apáczai látta. (De ez visszafelé is így lehet: gondolom, hogy aki nem bírja már megérteni a bérekesztőlegesen egybevettető értekezést, annak ma már semmi köze a magyar nyelv szelleméhez.)

A tudás mindenki által világosan való bemutatása azonban nemcsak a magyar nyelviségben letéteményezett dolog: Apáczai nemcsak hogy iterálja az ismereteket, hanem igenis definíciószerűen közli, valaminő egymásbóli leszármaztatás axiomatikus megszerkesztettségre emlékeztető módján. Ami persze nem zárja ki az olyan helyi jelentőségű közléseket, mint például: „Németországban sok jó savanyú (bor-) vizek vannak, mint Erdélyben is, kik közül az erdővidékiek legnevezetesebbek, melyek mellett a boldog emlékezetű és mindenfelé tündöklő hírű nevű nagy Bethlen Gábor halála előtt nem sokkal medikusi tanácsaikból három holnapig mulatott.” Sajnos hiába, mint tudjuk, köszvényben halt meg a nagy fejedelem, egyrészt sok húst és bort fogyasztván, másrészt nem élt a fenyőolajjal. Ugyanis: „A gyalogfenyőből vött olaj jó a köszvény ellen, sőt a test egyéb fájdalmi ellen is, ha ővele a hátgerinc megkenetik. Ha fülbe bocsáttatik, a süketséget elveszi. Ételben bevétetvén, a komor kedvet elűzi. Az ő gomija (enyve), ha tikmonyfejérrel megelegyíttetvén a homlokra és a vakszemekre kenetik, a fő csepegését megállítja. Temjénporral és tikmonyfejérrel a hasra kenetvén, annak folyóságát megkeményíti.” Enciklopédiája egy tudásállapot is, s mint ilyen, közhasznú ismeretek tára is kell hogy legyen.

1658 novemberében Apáczai Barcsai fejedelem elé terjesztette akadémiai tervezetét. Címe: A magyar nemzetben immár elvégtére egy Academia felállításának módgya és formája. Részletes költségvetési számítások és tervezetek alapján deliberálja a tudás köztársaságának alapjait, megjegyezvén, hogy a szegény Skóciából fölös számban importálhatni tanárokat, akik mellé idővel a mieinket föltétlenül csatlakoztatni kellene. (Vendégtanárok intézménye.) Külön kitér a már Barbarossa Frigyes Törvénykönyvében foglalt akadémiai szabadság kérdésére, az autonómiára. Beszél az akadémiának a nemzet felemelkedésében játszott döntő szerepéről; ezek után rátér a fakultások és a képzés belső rendjére. Végezetül jelzi, hogy könyvtár, nyomda és kert szükséges, és „nem ártana egy konyhának is lenni”.

1659. december 31-én tüdőbajban elhalván (35 évesen!), ezt az álmot nem érhette meg.

Mi pedig, akik manapság a kolozsvári magyar nyelvű autonóm egyetem megálmodásával vagyunk elfoglalva (ismét), főhajtással olvassuk nagyszerű Tserénk eszméit (jóleső érzéssel, mivelhogy angyali logikával voltak azok végiggondolva). Jó kis történet. Ismét.

Mivel nem maradt fenn róla ábrázolás, kéziratára vagyunk utalva. Van, aki arc nélkül ábrázolja. Gergely István kolozsvári szobrászművész „megfejtésében” kistermetű ember lehetett, kicsinyded arcban eleven, ámde mélyen ülő és szomorkás szemekkel. Amit lát, visszavetül az arcra, mely ettől erőt és elszánt magabiztosságot kap. Vonalai finomak és sugalmatosak, mivel valami olyat is tud, amit nincs, akivel közölnie. Magányos.

vissza a tartalomjegyzékhez »