Mítosz és módszer

„Nyilván ti is elfogadjátok a borostyánkőről szőtt mítoszt…” – intézi szavait hallgatóságához Lukianosz. Nem azt mondja: „nyilván elhiszitek”, s azt sem: „nyilván megértitek” – így fogalmazza meg számunkra a mitológia módszertani dilemmáját: hogyan magyarázhatunk fogalmi logikával egy objektívet-szubjektívet sajátosan egymásba szervező többértékű logikáig felvergődött hitet?

Tudjuk, hogy nagy veszély leselkedik ránk, ha csak módszertana felől közelítjük meg a mitológiát. Kerényi ezt így fogalmazza meg: „Aki a mitológiát igazán meg akarja ismerni, egyelőre ne nyúljon elméleti megfontolásokhoz és értékelésekhez…”¹ A mitológia nem egységes tudomány, ahhoz viszont, hogy róla egységes képet alkothassunk, célszerű áttekinteni néhány módszertani alapvetést és tulajdonképpeni módszert, mítoszértelmezési technikát.

1.

Tartalmi megismerésre törekedvén a módszert valami kutatásának módszereként kell tekintenünk. Ez a valami a mitológia tárgya. A „mi a tárgy?” kérdést a kutató sokszor olyan formában teszi fel, hogy mit tekint feladatának a mítosz tanulmányozásakor. Figyeljünk meg néhány meghatározást: „Az általános mitológia feladata az lenne, hogy a jelenségekben megállapítsa az általánosan érvényest, s meghatározza azokat az elveket, amelyek minden különös mitológiai formáció alapját képezik.”;² vizsgálni kell, „hogyan működnek ennek a komplex jelölőnek a formái, hogy a mítoszi jelentést létrehozzák”, „a mitológus azon dolgozik, hogy a mitológiai nyelvet ideológiaivá fordítsa le”;³ „csak leírni lehet itt és mondani”.⁴

A fenti – igen heurisztikus – áttekintés kirajzolja a tárgymeghatározások két fő irányát: az egyik, empirikusabb, kutatásirány a mítosznak tekintett jelenség általános jegyeit vizsgálja, és a kutatás eredményeként olyan elveket igyekszik felmutatni, amelyek minden mítosszá-gondolás közös alapját képezik. Ily módon közvetlenül kapcsolódik a törzsi társadalmi formák, felszíni formák, antropológiai-, történelmi-, nyelvi-, gondolkodásstruktúrák együttes tanulmányozásához. A második irány a szövegközpontú tárgymeghatározásé. Ez a mitémák (C. Lévi-Strauss) vagy mitologémák (Kerényi) taxonómiáját tekinti feladatának, mintegy a mítoszi jelenség magyarázatának közvetett – bár döntő – tényezőjeként.

Mindkét irány jól meghatározott kompetenciával rendelkezik, ha ezt nem veszi figyelembe, a módszertani túlzás hibájába eshet. Az első esetben ez abban jut kifejezésre, hogy a kutató a mítoszt csak egy vagy néhány alaptényezőre akarja visszavezetni, ez lehet a társadalmi forma, történelmi-, nyelvi- stb. struktúra. Az ok-okozati viszony feltérképezése azonban csak a szöveg genetikáját magyarázza, de nem a szöveget, mint sajátszerű minőséget, amely okához viszonyítva különös. A szöveg és csak szöveg leírásának legmegfelelőbb módja a szöveg metanyelvén történő leírás. Ez a nyelv az immanens szövegstruktúrák elvonása által keletkezik, azon struktúrákéban, amelyekben kifejezésre jutnak a szöveget rendező (mitoszintaktikai) alapelvek. Ez az eljárás kettős veszélyt tartalmaz, 1) a kutató az így nyert nyelven többet akar magyarázni, mint a szöveg, a szöveg jellemzőit a szöveglétrehozás gyakorlatának jellemzőivé akarja megtenni, 2) az elvonás és rendszerezés logikai műveleteit a kutató saját kultúrájának logikai struktúrái alapján végzi. Hozzátehetjük: kényszerűen, éppen a mítosszá-gondolás komplex, többértékű-szimbolikus logikájának hiányos ismerete miatt.

2.

A tárgy meghatározása után az empirikus tudományelmélet értelmében az alapkategória, a mítosz meghatározása kell következzék. Azt a kérdést, hogy „mi a mítosz?”, megelőzi a „mi nem mítosz?” kérdése. Nem mítosz a filozófiai allegória, ma már érthetetlen mítoszok eredetének magyarázata, szatíra vagy paródia, érzelgős mese, kicifrázott elbeszélés, regösének, politikai propaganda, tanítómese, anekdota, teátrális melodráma, hősi eposz és reális elbeszélés.⁵ A pozitív meghatározások két fő típusát ismerjük: 1) tartalmi meghatározások – ezek szerint a mítosz = elbeszélés, ill. elbeszélő hagyomány (Graves, Trencsényi-Waldapfel), a nyelv belső szükségszerűsége (Max Müller), mágikus vezérlés objektivációja (Tylor, Frazer, Malinowski), a tudatelőttes lélek kezdeti megnyilatkozásai, akaratlan közlések a tudattalan lelki történésekről (Jung); 2) modális meghatározások – a mítosz itt nyelvi és ugyanakkor nyelven kívüli tény (Kerényi, C. Lévi-Strauss), természetes metanyelv, másodlagos szemiotikai rendszer (Greimas, Pjatyigorszkij). Ez utóbbi esetben a „mi a mítosz?” „hogyan mítosz a mítosz?” kérdéssel helyettesített.

Figyeljünk fel a módszer és definíció igen szoros kapcsolatára, szinte arról beszélhetünk, hogy mítosz az, amit a módszer annak tekint. A mítosz annak a kifejezése lesz, ami felől megközelítjük. A funkció felőli közelítés elméleti alapvetését Cassirer végzi el, aki leszögezi, hogy mítosz mint szellemi terület egysége sohasem határozható meg és nem biztosítható a tárgy felől, hanem csakis funkcióiból kiindulva (itt az alapfunkció a szimbolikus). Malinowski pontosan a tárgyi funkciót tekinti alapvetőnek, amikor kiemeli, hogy a mítosz alapfunkciója a mágikus cselekvésirányítás. A két felfogás szembeállítása elegendő ahhoz, hogy felismerjük: a funkció fogalma önellentmondásos, amennyiben használható mind szellemi, mind tárgyi értelemben. Ugyanakkor túl általános is, mert ha csak a mítosz gyakorlati funkcióját vizsgáljuk, akkor sem egyesíthetünk egy nemfogalom alá gyakorlatilag különböző „funkciókat”. Nyilvánvaló, hogy a totem-topográfia és mitogeográfia (pl. az Aluridja-törzs a felszíni formákat a mítosz egy mozzanatával jelöli) nem egyenértékű a görög mítoszok ama funkciójával, amely a társadalmi időt mintegy „bebútorozza”. Ez egy nevezőre hozás legjobb esetben is képtelen a differentia specifica magyarázatára.

A pszichoanalízis nagy kísérlete: a mítosz gondolkodásstruktúrákból való magyarázata eredeti (freudi) formájában sok olyan elemet tartalmaz, amely a preszókratikus világmindenség-magyarázathoz teszi hasonlóvá. Ez még nem fogalmi magyarázat, és ennyiben közel áll a primitív gondolkodáshoz, ennélfogva utóbbira belőle korlátozott érvénnyel következtethetünk. A pythagoreus Philolaos kifejti, hogy a lélek és a világ nem szintézis és egység, hanem azonosság. A lélek (mértéke) Kosmos és Harmónia, és a lelkes szubsztanciák maguk lelkes valóságból erednek.⁶ Freud kizárólag a lélekből kívánja magyarázni a mitikus világkép keletkezéstörténetét, de a mitikus kapcsolatteremtés nála csak lelki, és nem társadalmi-gyakorlati. Ezért nem magyarázható csak a projekció és introjekció fogalmaival. Ezt Freud felismeri, de a felismerésből nem származik módszertani-leíró kategória, csak metaforikus kijelentés: „A primitív gátolatlan, a gondolat egyszerűen tetté válik, a tett nála – mondhatni – inkább a gondolat pótlása. Kezdetben volt – a Tett.”⁷ Az a freudi eszme, amely szerint a gondolat egyszerűen tetté válik, nem helytálló, „a primitív embert éppen gondolkodási szokásainak és hiedelmeinek merev rendszere vezérli”.⁸ Freud felismerése: az animizmus, mint az emberiség első világnézete – lélektani elmélet, megőrzi érvényét. A megszorításokhoz éppen azt kell még hozzátennünk, hogy ez a lélektan a társadalmiasult ember lélektana, és az ember antropogenetikai önazonosságát nem időtlen lélektani általánosság, hanem társadalomtörténeti lényege biztosítja. (Marx számára a mitológia a népi fantázia által öntudatlanul művészi formában feldolgozott természet és társadalmi forma!) És mert ezt nem ismeri fel, Jung módszertana az elhibázott kiindulópont módszertanává válik.

3.

A lélektani megközelítés tehát jogosult. A leírás elméleti alapkategóriáját kereshetjük a lélektan felől. A walloni kritériumokat figyelembe véve – a filogenetikus és ontogenetikus fejlődés összehasonlítása módszertanilag csak annyiban indokolt, amennyiben belőle az intelligenciának a gondolkodás fejlődésében játszott szerepére következtethetünk⁹ – kiindulópontul egy gyermeklélektani kísérletet választunk. Következtetéseinket – a fenti megszorításokkal – a primitív gondolkodásra is érvényesnek tekintjük. „Az I.B. szinten a gyermek megpróbálkozik azzal, hogy a tárgyakat megbízhatóan besorolja úszók és nemúszók közé.”¹⁰ Összefüggő osztályozáshoz három ok miatt nem jut el: 1. mert nem talál törvényt, megelégszik többféle magyarázattal – innen az alosztályok egész sora, melyet nehéz hierarchikusan összerendezni, 2. tapasztalás közben a gyermek új magyarázatokat talál, az eddigi osztályozásokhoz új felosztásokat tesz hozzá, de az egész átdolgozása nélkül, 3. az osztályozások némelyike ellentmondásos. Ha formalizáljuk a kísérletet, a következő alakzathoz jutunk el: a percepció számára egy tárgy vagy rendelkezik egy tulajdonsággal vagy sem – logikailag est vagy non-est. Létrejön a tárgyak két osztálya: p-vel RENDELKEZŐK és p-vel NEM RENDELKEZŐK. Figyeljük meg: egy dolog szempontjából az életvilág mindig értékelhető az IGEN–NEM oppozícióval.

Helyben vagyunk: megtaláltuk az alapkategóriát. Mennyire „racionális” ez a klasszifikációs logika: olyasmit vesz alapul, ami pszichofiziológiai alkatunk alapmechanizmusa (lásd az ingerületközvetítés bináris elvét), nem küzd az érték és jelentés problémáival. Az IGEN érték és jelentés, a NEM non-érték és nem-jelentés. Ellenőrizzük, nem mondunk ellent az etnográfus gyakorlati tapasztalatának? „A dichotomikus gondolkodás számára a minden vagy semmi elv heurisztikus értékű, a létezők tulajdonságát fejezi ki: mindennek jelentése van, másképpen semminek sincs jelentése” – írja C. Lévi-Strauss.¹¹

Szükséges volt ez a bő kifejtés, mert találkozunk olyan nézetekkel, amelyek szerint az oppozíciók csak absztrakt szemantikai osztályozók. Felvételük azonban, amint láttuk, nem önkényes. Történetileg az oppozíciók, mint univerzáliák gondolata Freudnál is jelentkezik, ő „ellentétes értelmű ősszavakról” beszél. A lingvisztikai oppozíciók és pszichikus aktivitás-kategóriák lényegi összefüggésének felismerésén alapult A. M. Pjatyigorszkij kortárs orosz indológus és szemiotikus módszere, aki a lingvisztikai oppozíciókat a mítosz pszichológiai jelentésterének modellálására használta.

5.

A szövegnek tekintett mítosz tipológiája nagyjából általános sémát követ. A hagyományos értelemben vett mítoszkomparatisztika mintájára a mitémákat variánsoknak tekinteni, a variánsokat invariáns séma megvalósulásaiként felfogni és ezeket összefüggésbe hozni egymással – ez az az út, amelyen a mítosz szerkezetének, a mitémák szervezőelvének megfejtéséhez eljuthatunk. Hagyományos komparatista módszer pl. a Gravesé, aki a mitologémák szerveződését történelmi-antropológiai fogalmakban írja le, a történelmi idő matriarchátus–patriarchátus irányának megfelelően. Kerényi szerint a szerveződés a sajátos zenei anyagéhoz hasonló, eredménye a „hangzó” szerkezet – csak egyet tehetünk megfejtése érdekében (némi esztétikai beleérzéselmélet-felhangokkal): kihallgatjuk. Lévi-Strauss is zenei hasonlatot használ, csakhogy itt nem a hangzó anyag, hanem a partitúra enigmatikus. A hagyományos taxonómiáktól eltérően, a megfejtés kulcsa nem a partitúra lineáris-szintagmatikus leolvasása, hanem paradigmatikus olvasás.

A mitémák csoportosítása úgy történik, hogy az azonos jelentésűek egymás fölé kerüljenek. Így például az Oidipusz-mítosz esetében négy oszlopot kapunk, amelyek viszonylatcsoportokat jelentenek. Paradigmatikusan olvasva: az első oszlop a túlbecsült rokonsági kapcsolatokat jelenti; a második az alábecsült rokonsági kapcsolatokat, a harmadik az ember autochtóniájának tagadására, a negyedik ennek állítására vonatkozó viszonylatcsoport. Ekkor felismerhető, hogy a negyedik oszlop úgy viszonylik a harmadikhoz, mint az első a másodikhoz. A mitikus gondolkodás struktúrájának ez a megközelítése Lévi-Strauss szerint heurisztikai jelentőségű. Abban a formájában, ahogy a továbbiakban minket érdekelni fog, Greimas így fogalmazza meg: az A versus non-A jelentőségeknek kettős viszonyrendszerbe kell szerveződniük, az ilyen típusú oppozíciópárok pedig globális korrelációban vannak. A mítosz formulája ezek szerint:¹²

A lévi-straussi módszer szorosan – bár kritikailag – kapcsolódik Propp transzformációs módszeréhez. A proppi alapvető cselekménymozzanat vagy funkció homológja itt az oppozíció, mint jelentését a szövegkontextusban elnyerő jel. Kimutatható Jakobson fonológiaelméletének hatása: az oppozíció bizonyos jól megkülönböztethető jelek által válik elhatárolható jelentéssé. Később Greimas az oppozíciókat „nagy konstitutív egységeknek” nevezi, amelyeket megkülönböztető jegyeik alapján is elemezhetőeknek tekint. Ha a megkülönböztető jegyeket szémáknak nevezzük, akkor a mítoszi mondat fogalmai, a szémikus együttállások, szémanyalábnak, szemémának nevezhetők.

6.

Lévi-Strauss eljárása voltaképpen a mitémák deszemantizálásán alapszik, amihez ennek eredményeképpen eljutunk, nem más, mint a jel. S a megközelítés elkerülhetetlen mozzanata ez: a mítoszt egységes jelnek kell tekinteni, amelynek szintaktikájában a mitémák, mint jelek – az előző eljárás megfordításaképpen – jelentésre tesznek szert. Azonban a szimbolikus jelek, amivel a beszédben, a mítoszban, a művészetben találkozunk, az ebből a létből való származás szempontjából nem „elsők”, olyan értelemben, hogy bizonyos jelentésre tesznek szert, hanem általuk keletkezik a létezés a jelentésből. Tartalmuk teljesen visszavezetődik a jelöltek funkciójára.¹³

Itt szükségképpen felmerül a kérdés, vajon nem önkényes-e ez a saussure-i fordulat, nem önkényes-e a mítoszt autonóm jelnek tekinteni és bevonni a szemiotika vizsgálódási körébe? A fordulat szükségszerű jellegének bizonyítására megint az etnográfus gyakorlati tapasztalatára hivatkozunk: a Seminole indiánok a felnőttek nevének megalkotásakor kevésszámú elemet használnak, úgy, hogy nem veszik figyelembe ezek jelentését. Egy „erkölcsi” sorozat elemei (előrelátó, rossz stb.) kerülnek egy „morfológiai” sorozat elemei (kerek, négyszögű) és „zoológiai” sorozat elemei mellé (farkas, róka), így a deszemantizált jelentések egységes jelet adnak meg, amely a felnőtt nevét és totemisztikus-törzsi hovatartozását is jelöli.

Egyébként a mindennapi gondolkodás fogalma is kifejező: a mítosz a kutató számára megjelenik, pontosan úgy, ahogy a mitofenomén a kollektív tudat számára megjelent, pszichológiailag úgy, hogy felhívó jellege volt (K. Lewin). A lélektani közvetítés régi gondolata a kutató számára (Pjatyigorszkij) fontos kiindulópont, tekintettel arra, hogy a révület – a jelentés-megnyilatkoztatás eszközei – majd minden mitológiában jelen vannak: a görög nektár, ambrószia, keküón, az indiai szóma vagy finnugor sámándob mind ajzószerek, később maguk is éppen ezt a mitikus jelentést kapják. A mitoszintaxis létrejöttében tehát a psziché is szerephez jut, éspedig „pszicho”-technikaihoz.

7.

A mítosz, mint egységes jel felfogásában itt is Cassirer jelenti az előzményt, szerinte azt a kérdést kell vizsgálnunk, hogy a nyelv mint egész, a mítosz mint egész, a művészet mint egész mennyiben rendelkezik a szimbolikus alakzat általános jellegével. Az egészlegességnek ez a gondolata a kutatás szintjén újszerűen Lotman textus-fogalmában jelentkezik (lásd Korunk, 1975. 3). Ennek a koncepciónak a kialakításához Pjatyigorszkij is hozzájárult.

Kérdésünk most már az, hogy a szemiotikai megközelítés nem vezet-e el a természeti funkció teljes mellőzéséhez. Úgy véljük, hogy a jel természetének a megvilágítása maga ad választ erre a kérdésre: „A magában nem valóságos, hanem akaratomat csak bemutató birtokbavétel jel a dolgon, s jelentése az, hogy én beléje helyeztem akaratomat. Tárgyi terjedelme és jelentése szerint ez a birtokbavétel nagyon határozatlan. […] Az ember azzal, hogy jelt adhat, és így szert tehet valamire, épp uralmát mutatja a dolgokon”.¹⁴ A szemiotikai megközelítés ezt a funkciót nem mellőzi, csak éppen nem tekinti közvetlen tárgyának. Módszerében azonban immanensen tartalmazza egy ilyen alapú magyarázat lehetőségét.

Pjatyigorszkij metanyelvének fogalmai azon alapulnak, hogy a gondolkodás és nyelv egysége alapján bármilyen élethelyzetben való tájékozódás lemérhető a nyelvi tény szintjén. A „választás minimális szabadsága” azt fejezi ki, hogy a világgal való kapcsolatában a világot és önmagát osztályozni kényszerülő alanynak mindig választani kell, ennek erkölcsi jellege a választható helyzetek minimum-maximum origóján a minimum felé zuhanásakor a tragikus fogalmával írható le. A „semlegesítő” mint lingvisztikai operátor ezt „írja le”, de nem ezt jelenti, hanem azt az eljárást, hogy a VMSZ-t kifejező oppozíció mindig egy másikkal helyettesíthető. Kizárólag képszerűen megközelítve annak a folyamatnak a kifejezése: a helyzetről való „tudás” alapján a negatív ismeretet valami mással helyettesíthetjük.

Erósz ólomvégű nyíllal lövi meg Daphné szívét, Apollónt pedig szerelembe ejti iránta. Daphné menekül Apollón szerelme elől, de érzi, nem bír tovább futni. Ekkor apját, Péneiosz folyamistent kéri: mentse meg. Péneiosz földbe gyökerezteti Daphné lábát, testét babérfává alakítja.

Mi ennek a mítosznak a jelentése? A felkelő nap elűzi a hajnalt? (Max Müller) A fiatal lány ösztönös irtózása a nemi aktustól? (Pszichoanalízis) Az akhájok elfoglalják a krétai Földistennő szentélyét? (Graves) A SZABADSÁG– KÖTÖTTSÉG felváltása a MULANDÓSÁG – ÖRÖKLÉT oppozíciójával? (Kísérletezünk Pjatyigorszkij módszerével) Ez utóbbival valahogy így állunk: egy bot minden ösvényhez használható. A sok ösvény láttán így nem fogunk elszomorodni, mint Lukianosz, akinek kicsúszott kezéből a borostyánkő, pedig már azt is eltervezte, mi mindenre fogja fölhasználni.

JEGYZETEK

1. C. G. Jung und K. Kerényi: Einführung in das Wesen der Mythologie. Amsterdam–Leipzig, 1941. 9.

2. E. Cassirer: Wesen und Wirkung des Symbolbegriffs. (részlet) Helikon 1973. 2–3. 321.

3. A. J. Greimas: Mitologia comparată. In: Poetică şi stilistică. Buc. 1972. 452.

4. L. Wittgenstein: Megjegyzések Frazer „Az aranyág” c. könyvéhez. Világosság, Melléklet, 1969. X. 23.

5. R. Graves: A görög mítoszok. Bp., 1970. 11.

6. Kerényi K.: Pythagoras és Orfeus. Bp., 1938. 22.

7. S. Freud: Totem és tabu. Bp., 1918. 174.

8. H. Wallon: A gyermek lelki fejlődése, Bp., 1958. 29.

9. I. m. 27.

10. B. Inhelder, J. Piaget: A gyermek logikájától az ifjú logikájáig. Bp., 1967.

11. Gîndirea sălbatică Buc., 1970. 330.

12. Greimas: i. m. 453.

13. E. Cassirer: Philosophie der Symbolischen Formen. Berlin, 1923. II 42.

14. G. W. F. Hegel: A jogfilozófia alapvonalai…. Bp., 1971. 85.

vissza a tartalomjegyzékhez »