utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Szabadság és szubjektivitás. Kolozsvár, Komp-Press, 2003. - Az agy problémája a filozófia történetében


Az agy problémája a filozófia történetében

„Az idegtudomány a filozófia unokája.”

(Buzsáki György, 2001)

Hagyományosan elterjedt vélekedés szerint a filozófiai szövegeknek egyféle olvasati módja van, ez a szemlélet pedig alapvetően a filozófia szisztematikus felosztási módjából származik: metafizika–kozmológia, ontológia, ismeretelmélet, etika–esztétika értékelmélet, állam-társadalom elmélet, stb. A filozófia a 20. századig azonban nagyjából univerzalista volt, ami azt jelenti, hogy egyetemes tudásra törekedett – a maga sajátos értelmében. Nem arról van szó, hogy mindenről akart mondani valamit, hanem – ahogyan főleg Immanuel Kant majd Edmund Husserl hangsúlyozta –, hogy egyetemes ismeretfeltételeket dolgozzon ki, ami episztemo-lógiailag egy érvényes tudásmodellt is jelent. A filozófia ilyen értelemben kívánt tudományos lenni, bizonyítási rendszerében (argumentációs logikájában) elsősorban a saját elméleti alapjait (alapeleveit, princípiumait) igyekezett követni és főleg rekurzíve igazolni. A filozófia tudományosságának kérdése tehát igen összetett probléma, és elsősorban a filozófiát magát érinti, azonban a filozófia minden korban viszonyult a tudományhoz és a tudományos ismeretekhez is. Ezt annál inkább megtehette, vagy meg kellett tennie, mivel művelői nem egy esetben gyakorló tudósok, kutatók voltak, akik a maguk empirikus ismereteit persze más kútfőkből is merítették, gyakran híres vitákban. A filozófia és a tudomány összekapcsolódásának tehát van egy klasszikus hagyománya, ez azonban minden esetben azt jelenti, hogy a tudományos tények – megőrizvén a maguk faktualitását – minden esetben egy gondolatmenetben célszerűen használt argumentumokká válnak. Ezt a filozófiai episztémét elsősorban Arisztotelésznek köszönhetjük, akinél a biológiai-anatómiai tudás a filozófiai rendszeralkotásba épült be és hozzájárult az ember egyetemes fogalmának kialakításához (a fogalom nélkül nyilván nem érdemes filozófiáról beszélni, jóllehet a posztmodernizmus elfeledtette ezt az alapvető szempontot). Az ember egyetemes fogalma azonban végig az egyik legproblematikusabb része is maradt a filozófiának, ugyanis egyetlen olyan univerzális attribútumot sem sikerült találni, amely az embert végül végképp meg tudta volna különböztetni, elválasztani az állattól. Mindig zavaró hasonlóságok sokasága maradt. S ha nem sikerül a végső különbség megtétele, azaz az emberben is marad valami az állatból, az állati princípium, akkor az ember eredendő felsőbbrendűségéről sem érdemes beszélni, az ember nem lesz a természet koronája, s ami jellemezni fogja az éppen az akcidentális jelleg, az esendőség, a relativizmusok. Ha pedig nincs emberiség, amelynek egyetemes törvénye van – szeretet és kötelesség –, akkor nincs a nemet zavartalanul képviselő ember sem. Ha nincs jó, a rossz lehet, azaz a fenyegető egyetemes pusztulás. Ennek az érvelésmódnak a betetőzője Immanuel Kant, mi annak érdekében idéztük, hogy jelezzük: minden, ami az emberrel kapcsolatos a filozófiában, az univerzális elképzelések felé vezető argumentáció, egyetemes értéke van. Azonban van egy helyi értéke is, azazhogy önmagáról mit képvisel, milyen tudást. Kutatásaink során egyre világosabbá vált számunkra az argumentumoknak ez a kettős jelentése, azazhogy például az aggyal kapcsolatos minden – akár töredékes kijelentés – csak az ember egyetemes fogalmának megalapozásával kapcsolatosan értelmes-releváns, de ez csak akkor lehet így, ha az aggyal kapcsolatos információk önmagukban is rendelkeznek egy episztemológiai érték-koefficienssel, ami nem jelenti azt, hogy kimondottan anatomo-fiziológiai tényeket s az azokra vonatkozó értékeket képviselnének. (Amúgy az agy problematikája egy más fekvésben mindig a test, a testiség kérdéskörét is megjeleníti a filozófiában.)

Ennek a dolognak aztán van egy nagyon sajátos következménye: az egyes filozófusok-gondolkodók álláspontja az aggyal kapcsolatban összehasonlíthatatlan-összemérhetetlen-inkommenzurábilis, jóllehet józan eszünkkel nagyon is jól tudjuk, hogy ugyanarról az agyról van szó. De olvasataink szerint ugyanez a helyzet a kommunikáció legáltalánosabb fogalmával is, erre a kérdésre azonban a kutatásnak egy további fázisában fogunk kitérni. Visszatérve tehát, a későbbi érvelésünket megelőzendő, Arisztotelész, Descartes, Locke, Hegel nem ugyanarról az agyról beszél, más célok fele mutat az argumentáció logikája, elsődleges filozófiai értelemben. Másodlagos értelemben azonban mégis ugyanarról az agyról van szó, s erre vagyunk mi kíváncsiak a továbbiakban.

Kutatásunk tehát alapkutatás is, de alkalmazott kutatás is, mert klasszikus filozófiai szövegeinket az agyról nem olvashatjuk a mai kutatáson kívül, amelyekben minden eddigi képzeletet meghaladó eredmények születtek. Az új perspektíva olvasata megsegíti a régiek jobb megértését. Itt tehát egy sajátos hermeneutikai perspektíváról van szó, és nincs – nem lehet szó arról, amit az egykori dialektikus-materialista szemlélet a különbözőképpen nevesített tudományok pl. a fizika, a biológia stb.) filozófiai problémái szintagmában foglalt össze.

Módszertani bevezetőnket szükségszerűen a szépséges határkijelölő paradoxonnal kell, hogy zárjuk: az agy megismerése lezárja magát a megismerést. Az eszköz hatalmában nem állhat több, mint ami az eszköz maga. Ugyanekkor ez a valóságnak-világnak egy része, ezek szerint a megismerés mindig is a pars pro toto elvén működött. Ez mintegy feloldani látszik a kanti szkepticizmust, vagy azt, amit a filozófia történetében közkeletűen agnoszticizmusnak neveztek. Az agy és a megismerés ilyenfajta összekapcsolása egy logikai formulában nagyon is hasonlít arra a kanti elképzelésre, amely szerint mind az értelem, mind az ész képességek, és a megismerés semmi más, mint e képesség végső strukturális és funkcionális formájának a megismerése: „Ha az értelem az a képesség, hogy szabályok segítségével egységet vigyünk a jelenségekbe, úgy az ész az a képesség, hogy elvek segítségével egységet teremtsünk az értelem szabályai között. Így tehát az ész soha nem irányul közvetlenül a tapasztaltra, vagy valamiféle tárgyra; az értelemre irányul, hogy fogalmak útján a priori egységet vigyen annak sokféle ismereteibe. Ezt az egységet az ész egységének nevezhetjük; egészen más természetű, mint az az egység, amit az értelem képes teremteni.” (Kant, 1791.; 1996.)

Mai – főleg fenomenológiai vétetésű perspektíváink szerint – A tiszta ész kritikája Kant saját elmeműködése logikai struktúraleírásának tekinthető. Az agykutatás jelenlegi álláspontjai számomra egy olyan kérdést demonstrálnak, ami logika-fogalmunk szemantikai elemzésével aligha magyarázható. Íme, hogyan exponálja Altrichter Ferenc a problémát a Magyar Tudomány egyik példás, egészében az agy-tudat kérdésnek szentelt számában: „Már maga az a tény, hogy a mentális tartalom igazként vagy hamisként értékelhető, hiteinket, gondolatainkat beemeli a logikai térbe, és aláveti mentális állapotainkat a logika szabályainak, amelyek az emberi elme vagy tudat konstitutív szabályai. Számos filozófus hajlamos kijelenteni, hogy miután a logika szabályaihoz – például a modus ponenshez – még csak megközelítőleg hasonló dolgokat sem találhatunk a nem intencionálisan jellemzett viselkedési sémákban vagy neurofiziológiai folyamatokban, a reduktív fizikalista elméletek előtt máris és mindörökre becsukhatjuk a kaput.” (Altrichter, 2001.) Vizi E. Szilveszter az agyműködés kettős rendszerének modelljéből, valamint a közöttük levő (változó) összefüggésből indul ki: „1984-ben a szinaptikus kapcsolódási rendszer mellett, amely tulajdonképpen digitális elven működik, leírtunk egy olyan rendszert, amely lényegesen különbözik a »huzalozott« igen-nem elven működő információs átviteli rendszertől, és ez mind az agykéregben, mind a kéreg alatti területeken, vagy akár a limbikus rendszerben analóg módon működik. [...] Ezen mechanizmus segítségével képes az idegrendszer az emberi agy működésében a hangulati elemeket, a befutó szenzoros ingereket, az érzelemvilágot, a tanulási mechanizmusokat tartósan befolyásolni. A két rendszer, tehát a digitális és az analóg rendszer közötti, még nem nagyon ismert kapcsolat feltárása jelentős előrelépést jelent majd az agykutatásban, például a lelki jelenségek megismerésében”. (Vizi, 2001.) Nos, a digitális és analóg rendszer működési elve is egy logika, az utóbbi egy fizikai átkódolási eljárás szerint bizonyos rendszerekben az előbbire is lefordítható lenne, modellezhető lenne, a fontos azonban Vizi E. Szilveszter szerint a kettő változó kapcsolata. Ezek után az elmeműködés logikája és az agyműködés logikája közötti kapcsolat korántsem csupán a reduktivitási elvet jelentheti, melynek értelmében az előbbit az utóbbira vezethetjük vissza, azaz magyarázzuk. Sokkal inkább arról lenne itt szó, hogy egy relációelméleti szempontból pontosan körvonalazott heurisztikai értékű megfeleltetési viszonyt hozzunk létre, amely a szenzibilizáció, a beírás kezdeti pillanataitól folyamatosan nyomon követi az elme valóságfunkcióiban realizálódó jelentéseket, valamint a korrespondens agyfiziológiai folyamatokat.

A fentiekkel azt is meg kívántuk világítani, hogy a filozófusok számára nem az agy a megismerő funkciók hordozója, hanem – ezek speciális fogalomhasználati-terminológiai kérdések – az elme, a lélek, az ész, az értelem. Ezekben jön létre valamilyen filozófiai konvenciónak megfelelően a gondolkodás funkciója, majd a tudás abszolút igazságát hordozó fogalom és eszme. Ez valamilyen formában a legkorábbi időktől fogva így van. Ha azonban az elme kezdetben valami szent konvenció – a keresztény filozófiák a lelkes lényben ellentmondásmentesen adott lélek konstrukcióját igyekeznek megvalósítani –, akkor a megismerés folyamatában a fogalmak felől az elme (ész, értelem) realitása válik nyilvánvalóvá.

Ebben az egész spekulatív konstrukciós rendszerben az agy topikusan jelen van ugyan, de nagyon hosszú ideig – erre a kérdésre a későbbiekben térünk ki – központi szerepe sem a testsémában, sem a megismerésben nem kérdéses, nem is nyilvánvaló, nem is fontos. Az ember önmaga teljességében – a testiség itt is háttérben van – egyetemes megismerő, teleologikusan megismerő lény. Hogy miként kapcsolódik ebbe a testiségbe a megismerés, mert a döntő ez a kapcsolat, a szellem és az anyag összefüggése – azt legplasztikusabban John Locke írja le híres művében: „Először: vannak ideáink, amelyek csupán az érzékek ideái, egyetlen érzéken jutnak az elménkbe, azon át, amely sajátosan alkalmas rá, hogy őket befogadja. Így a fény és a színek (…) csupán a szemen át lépnek be; mindenfajta zaj, hang és zengés csupán a fülön át; a különböző ízek és szagok az orron át és az ínyen át. És ha vagy e szervek, vagy az idegek, ezek a kívülről az agyba, az elme fogadószobájába – ha nevezhetem így – vivő vezetékek oly rendellenessé válnak, hogy működésre képtelenek, hátsó ajtó nincsen, amelyen az ideák bejuthatnának; nincs más módjuk, hogy szem elé kerülhessenek, és az értelem észrevehesse őket.” (Locke 1690.; 1823.) Az elme fogadószobája nem a szoba, mint ahogyan a szoba sem az egész elme – nem talányos ez a megfontolás, hanem inkább sokat ígérő, azaz sok lehetőségnek biztosít teret.

Locke megfogalmazásában nemcsak az empirikus hipotézist kell látnunk: a „nincs más mód azt jelenti, hogy azok a jelentések, amelyeknek objektív, valóságos jelentést tulajdonítunk – lásd például „a mezőn heverünk” mondatban a „mező” –, másféle (eredetű) létezéskvantorral vannak ellátva, amely létezés a „föld”, „fű”, „bogarak” stb. – azaz a „mező”-t alkotó szinguláris entitások létezéseivel kapcsolatban állanak ugyan (ismertségi létezésben, Russell szerint), mint általános, gyűjtőfogalom azonban az elmémben léteznek csupán, mentálisan léteznek. A „mező” létezése szinguláris létezések relációsokaságából származtatott létezés: csak ebben az értelemben beszélhetünk „a mezőn heverni” kijelentés értelmességéről. A fenti problémával kapcsolatban Szécsi Gábor a következő megoldást adja: „Egy ilyen jellegű kísérlet természetes kiindulópontja lehet a nyelvi és nem nyelvi cselekvések kognitív hátterét alkotó fogalmi összefüggések logikai elemzése. A nyelvi jelentés kérdése ugyanis az általam javasolt megközelítésben erősen kötődik ezeknek a tudati intencionalitását közvetlenül reprezentáló fogalmi kapcsolatoknak a problémájához. Ennek oka egyfelől, hogy a jelölt dolog, azaz a denotátum fogalma rendszerint különböző komplexitású cselekvési szituációk kontextusában rögzül a nyelvhasználó tudatában, másfelől pedig, hogy valamely szó jelentésének szerves része a szó használatának fogalmi megjelenítése. E két tényező együttes vizsgálatával ezért olyan jelentéstani összefüggések megvilágítására nyílik lehetőség, amelyek ismeretében választ adhatunk arra a mentalista modellek szempontjából központi kérdésre, hogy miképpen válhat a nyelvi tudás a fogalomalkotási készség függvényévé.” (Szécsi, 2001.)

Az agy-paradigma átalakulása
a 20. század második felében

A 19. század második felében főleg Cesare Lombroso tevékenysége nyomán világossá vált, hogy a képzeleti tevékenység szempontjából rendkívül fontos mindaz, amit abnorma-litásnak tartanak, a nem normálisnak tekintett agyműködés-elmeműködés vizsgálata, a lángész-őrült paradigma felhívta a figyelmet az örökletes tényezőkre, a genetikai perspektíva pedig azt jelentette, hogy az agytevékenység megértésében az egyes ember korántsem solus ipse, ellenkezőleg követi felmenőit, valamilyen módon megtestesíti, folytatja, leképezi az emberi fajt. Ez előrevetítette a tömegesség, az átlagosság szemléletmódját, amit azután – a 20. század idegsebészete realizált igazán. A következtetés itt az, hogy egész képzeleti tevékenységünk, memóriánk, a tanulás abszolút közösségi jellege mintegy programálja az ismereteket, amelyeket azután egy-egy rendkívüli tehetség realizál.

Az idegsebészet hozadéka

Az idegsebészet számára adatott meg, hogy a kutatásban még így-úgy érvényesülő hagyományos deontológiát merészen elvetve (azazhogy a dura materen kutatási célokból nem szabad áthatolni, mivelhogy ami azon belül van, az az elidegeníthetetlen tiszta szubjektivitás) a legkülönbözőbb technológiákat érvényesítse gyógyászati és nyilván kutatási szempontjainak megfelelően. Így világossá vált az epilepszia és egyes elviselhetetlen fájdalmak elektromos természete – egyfajta rövidzárlat, de hasonló a helyzet a Parkinson-kórt kísérő reszketéssel, valamint bizonyos merevgörcsökkel. Ebben az esetben egy elektromos ingereket közvetítő elektrokatétert vezetnek a thalamuszba, amely egy impulzusgenerátorral van összekötve. Így az elektromos ingerületek – „lámpa” – közvetlenül elérik a megfelelő agyi központokat. Hasonlóképpen, ma már futószalagon működtetett megoldás a mikrochipek beültetése olyan sérült agyi idegpályákra, amelyeknek következtében végtagbénulás beállt. Ismételjük, mindez az agyműködés elektromos összefüggéseire, az agy saját elektromos struktúrájára irányította a figyelmet, amelynek következtében lehetővé vált egyes, részben megmagyarázhatatlan jelenségegyüttesek felderítése. Pontosan a memóriáról, a képzetekről, vagy a tanulásról van szó. Az újabb elméletek szerint az agynak saját, aktiválható elektromos „felhői” vannak, ezek részben szabályos, részben szabálytalan tárlók, amelyekhez a memória és a képzeleti tevékenység kapcsolódik. Ez az elmélet semmiben sem érintette a régebbi, az agyi ingerületközvetítéssel kapcsolatos modelleket, az a kérdés azonban már felvethető, hogy mivel a „felhő” lokális elektromágneses tér, mennyire lokalizálható az agykoponyán belülre, azazhogy a szubjektivitás fizikai értelemben is transzgresszív, túlmegy a testen. A már említett funkciók mellett igen fontossá vált a nyelvi központok-nyelvi funkciók érintettségének a vizsgálata, valamint a zavarok gyógyítása idegsebészeti eszközökkel.

Káosz

A fentebbi jelenségek kutatására külön interdiszciplináris invesztigációs rendszer és intézmények alakultak ki, középpontjukban a matematikai káoszelmélettel. Az eredmények értékelhetőségét tekintve, a kérdés egyik szaktekintélye, Lábos Elemér a következőket mondja: „A »kognitív« jelző 1975-ben már biztosan megjelent a »fuzzy« és 1986-ban (Nicolis) a »chaos« társaságában. Kérdés, van-e pontosítható alapja a fogalmak kapcsolatának, vagy maradnunk kell a Nicolis és mások által követett »heurisztikus« felfogásnál. Nicolis dinamikai fogalmakat használ az emberi agy tárainak és fogalomreprezentcióinak leírására. Pillanatnyilag – minthogy az emlékezetet csak a megnyilvánulásai, de nem mechanizmusai révén ismerjük – a kérdést legjobb nyitva hagynunk az analógiák szintjén” (Lábos, 1993.).

Itt azonban figyelmeztetnünk kell egy tudománytörténeti tényre: jóllehet nyilván soha nem gondoltak a szimbólumok és formák, archék és ősképek és jelentések, eidoszok agyi reprezentációjára, az olyan pszichológusok, mítoszkutatók, és filozófusok, mint C. G. Jung, Kerényi Károly, Ernst Cassirer, Ludwig Wittgenstein és Edmund Husserl világosan átlátták a memória-jelenségek tudati reprezentációját és a filozófia tudat fogalma persze nem zárhatta ki az agyat, de valahogyan úgy helyezte zárójelbe és elé, ahogyan azt Locke az agy és az elme viszonyában elgondolta.

Mi azonban nem kívánunk a kognitív elméletek irányába elmenni, ez alkalommal csak azt jelezzük, hogy milyen apportja lehet a hagyományos filozófiának a kognitív tudományok számára – amelyeknek posztmodern felfogására azonban ki fogunk térni.

Káosz és az illat problematikája

Arisztotelész azt hangsúlyozta, hogy csak az ember képes az illatot érzékelni, ugyanis nagyságához képest az embernek nagyobb és nedvesebb az agya, mint a többi állatnak. Az illatok melege és mozgása ugyanis harmonizál azzal, hogy az agyban a nedvesség és a hideg van túlsúlyban. (Íme tehát Arisztotelész ezt a szaglási problémát az emberi specifikum megalapozására használja, van itt egy argumentációs télosz. Ehhez azonban kell rendelkeznie egy pontos másodlagos agy-konceptussal. Azt kell mondanunk, hogy ebben a vonatkozásban Arisztotelész – és Immanuel Kant – sikeresebb gondolkodó, mint a 20. század szellemóriása, Martin Heidegger, aki az ember fogalmának problémáját tisztán fundamentálontológiai szempontból – ha át is látta – nem tudta megalapozni.) (Heidegger 1982). Arisztotelésznek aztán megvan az a képessége, hogy minden ilyen probléma mentén – az összehasonlító perspektívát alkalmazva – egy egész rendszert bontson ki.

A szaglás kérdéskörében Arisztotelész felvetette az ötödiktől különböző érzékszerv problémáját, kérdőjelesen. Egyes kutatók szerint az orrüreg–szaglóhám–szaglógumó–szaglóideg komplexuson túl kell menni, ugyanis a szaglás amellett, hogy a memóriában is fontos szerepet játszik, a kémiai helyérzékeléssel is, és egyfajta, a feromonok recepciójára szolgáló komplexussal egységes szintetikus érzékszervet képez, végeredményben ez a gravitációs térben való tájékozódásunkat segíti.

A Lábos Elemér nyomán is kutató Molnár Márk így foglalja össze problematikánkat, csak a káoszelmélet szempontjából: „Freeman (1990., 1991.) az idegrendszerben felismert kaotikus működési alapelvek segítségével kívánja olyan fontos funkciók, mint pl. a percepció mechanizmusát magyarázni. Megfigyelte többek között, hogy egy szaginger a szaglórendszerben pillanatszerűen megváltoztatja az egész struktúra elektromos tevékenységét: az inger magas frekvenciájú (40-80 Hz) »orsóalakú« hullámokat vált ki, az elektromos tevékenység »rendezettebbé«, szinkronizáltabbá vált. Az említett »orsók« azonban szaginger nélkül is megfigyelhetők, Freeman szerint azokat a rendszer nélkül is képes előállítani. Ez utóbbi tulajdonság önszerveződésre képes rendszerek sajátossága (Szentágothai és Érdi, 1989.). A kaotikus működési alapelv egyik előnye Freeman szerint az, hogy egy ilyen rendszer állandóan új »aktivitási mintázatok« előállítására képes, mely kézség többek között a percepciós tanulás folyamatának mechanizmusában kapna fontos szerepet.” (Molnár, 1996.)

Maga a vizsgálati módszertan sem érdektelen a mi szempontunkból, alvó és éber állapotban regisztrált EEG-görbék pontkorrelációs vizsgálata, valamint az agyi potenciál változása figyelő és nem figyelő állapotban, cél-ingerek, illetve deviáns ingerek hatására.

A filozófiában Hérakleitosz óta nagy jelentősége van az alvásbeli és ébrenléti tudat, valamint az epifenomének különbségtételének. A lélek III. fejezetében Arisztotelész a keringési rendszerrel foglalkozva jelzi, hogy ennek központja a szív, más munkáiban aztán az ember egészének – akarat – központjává teszi meg. Éppen az álom és ébrenlét közötti radikális különbségtétel – apória: a képzet álom is lehet! – vezeti az agyvelő szerepével való számvetésre. Lehetséges, mondja, hogy a szervezetnek a termikus rendszere, amely szintén egyfajta hideg-meleg kiegyenlítődésen alapul, vezet ahhoz, hogy az agy kihűl és bekövetkezik az álom. A másik megoldás azonban jobbnak tűnik számára. „A testrészek közül az agyvelő a leghidegebb, azoknál az állatoknál pedig, amelyeknek nincs agyvelejük, az annak megfelelő rész a leghidegebb.” (Arisztotelész, 1988.) Az ébredés azzal is összefüggésben van, hogy akkor a legfinomabb és legtisztább vér már a fejben van – az emésztést követően. (Úgy értelmezzük, hogy ez a nemes vér alapja a gondolkodásnak.)

A genetikai és neurokémiai oldal

Amikor kiemeltük az agyi elektromos tevékenységgel kapcsolatos, felmérhetetlen nagyságrendű újabb elméletek fontosságát, akkor pillanatnyilag sem feledkezhetünk meg a másik oldalról, amely ugyanilyen nagyságrendű. Itt arról van szó, hogy a kóros elváltozásokat szenvedett agyidegsejteket genetikailag is lehet menteni, azaz, hogy egy „trójai faló”-nak nevezett vírus segítségével javító géneket visznek be az agyideg sejtmagjába. Ez egy olyan agyse-bészeti–géntechnológiai eljárás, amely az olasz iskola két jeles tagjának, Angelo Vescovinak és Eugenio Paratinak a nevéhez fűződik. A beteg agyidegsejt mentése kémiailag azt jelenti, hogy a sejtek újból alkalmassá válnak a megfelelő mennyiségű specifikus transzmetter (neurokémiai átvivő) termelésére. Ezek közül a legfontosabbnak a dopamin bizonyult, de a kutatók feltételezik, hogy – szintén a tömeges technológiai eljárások segítségével – alkalom nyílik majd agyidegsejt-specifikus – segítő – fehérjék létrehozására is.

Mindezek a tények a filozófiában azt jelentik, hogy lehetséges – ámbár persze nem szükséges – szubsztantív módon elgondolni azt, ami tudatelőttes, specifikus értelemben az agyat. Ez volt azoknak a gondolkodóknak az álláspontja – elsősorban René Descartes-é – akik a szubsztantív kérdések ismeretében vélték azt, hogy a szubsztantivitással a gondolkodás magyarázatában nincs amit kezdeni, a szubsztantív elgondolás determinisztikus és reduktív. Az önmagát elgondoló agy messze nem attól függ, hogy mi az agy, hogy mi a szerkezete és milyen funkciói vannak.

Isten hipotézise és a testiség

René Descartes megoldása összefoglalt szinte minden addigi megoldástípust. Feltételezése szerint létezik egy adott anyagtalan szubsztancia, amelynek tulajdonsága a gondolkodás. Lelkisége és testisége között radikális különbséget tett. Harmadsorban pedig konkrét szerepben láttatta az Istent, szerinte Istennek az a szerepe, hogy biztosítsa az átmenetet a tudatból a létbe, és itt a hangsúly az átmeneten van. Ezzel a megoldással ő kikerült azon gondolkodók sorából, akik a szellem a gépben reménytelen álláspontját választották.

Ez az álláspont nem azonos a régebbi filozófusok ama meggyőződésével – Platón és Arisztotelész hagyománya –, akik szerint a forma mindig megelőzi az anyagot. Az Egyház bölcseinek és szentjeinek az álláspontja még inkább hangsúlyozta, hogy az isteni eredetű és természetű lélek tiszta szubsztanciájához képest az esendő és mulandó testi szubsztancia, a testiség elhanyagolható mennyiség, és mindig az első hatálya alatt áll. Lehetséges a gyógyulás csodálatos formája.

A testiség kérdésének helyes megoldása

Descartes tézise az volt, hogy a lélek a test minden részével egyesülve van, és semmiképpen sem lehet azt mondani, hogy a testnek valamely részében van a többinek kizárásával. Hozzátette, hogy a test oszthatatlan, részei olyan szoros kapcsolatban vannak egymással, hogy valamelyikük elvesztése az egész testre kihat és ártalmára van. Hangsúlyozta, hogy azért is van a lélek az egész testben, mert a léleknek olyan természete is van, amely semmi viszonyban nincs a testet alkotó anyagnak sem kiterjedésével, sem méreteivel, sem más sajátosságaival, hanem csakis a test szerveinek egészében való megteremtettségével van összeköttetésben. (A megteremtettség itt visszautalás az átmenetre, azaz a test és lélek isteni kötőanyagára.)

Ezt az álláspontot képviseli Hernád István is: „Descartes – akit egyesek tévesen tesznek felelőssé a dualizmus ötletéért – Damasio (1996.) egy korábbi könyvében, a Descartes tévedésében is szerepel. Ebben a munkájában Damasio azt állítja, hogy Descartes tévedett, amikor megpróbálta elválasztani egymástól azt, ami az agyban elválaszthatatlan, a lelkit (az elmét) és a testit (a testet). Az agy működésében – mutat rá Damasio – nincs ilyen működésbeli kettősség. Ez igaz, de ne feledjük, hogy az agy egésze, tehát a szerkezet és a működés egyaránt „testi”, pontosan ebben téved tehát Damasio a mozgások és az érzelmek kapcsán, a The Feeling of What Happens-ben. Az érzelmek funkcionális része, vagyis a testi rész, mint Damasio állítja, csak mozgás. De az érzés rész más: ugyan száz százalékban korrelál az agy szerkezetével és működésével, de mint már mondtuk, a korreláció nem magyarázat. A korrelációkat oksági alapon kel tudni megmagyarázni, márpedig az egyetlen rendelkezésre álló magyarázat, a távmozgatásos dualizmus eleve ki van zárva.” (Hernád, 2001.) A mai személyiséglélektanok, különösen a fenomenológiaiak hangsúlyozzák a testegész, testséma fontosságát a személyiség önkoncepciójában, azaz éntudatában, azaz a tudatban. Később ez a tudat képviseli a személyiségegészet, még akkor is, ha a testsémában változás következik be. A változás roppant belső személyiségi konfliktusok forrása is lehet. (Carver–Scheier, 1998.; Baron, 1999.)

Az agy mint szellem
és szubsztancia közvetlen kapcsolata

Descartes mégis megkísérli szellem és szubsztancia közvetlen kapcsolatának bizonyítását, jelezvén, hogy van egy olyan érvrendszer – a gyakorló anatómus merészen kihasználta ismerettényeit –, amelyben közvetlenül egymásra vetíthető a szellem és az anyag, és kölcsönösen, dialektikusan befolyásolják egymást. Szerinte az agyvelőben van egy kis mirigy, amelyben a lélek különösebb módon fejti ki funkcióit, mint a többi részben. Az agyvelőnek a legbensőbb része ez, éspedig egy bizonyos piciny mirigy, amely a szubsztancia közepén helyezkedik el, és így függeszkedik ama vezeték fölött, amelyen át az elülső homorulataiban levő szellemek a hátsókban levőkkel közlekednek úgy, hogy e mirigy legkisebb mozdulatai is képesek legyenek a szellemek menetén változtatni, viszont a szellemek menetében felmerülő legkisebb változások is képesek a mirigy mozdulatain változtatni. (Meg fogjuk látni, hogy ez az elképzelés-rendszer az alapja Hegelének és akkor eleve elvetjük azt az előzetes gyanút, hogy a hegeli szellemi koponyatan tiszta spekuláció.)

Itt már meg kell fogalmaznunk azt a meglátásunkat, hipotézisünket, amely szerint az agyműködéssel kapcsolatos minden elképzelés, kutatás részleteiben és globálisan benn és kinn van, az agyban és azon kívül. Amikor e sorokat írom, az agy és nem agy, szubjektivitásom megvan önmagában és elhagyta magát, az agyhoz, és kezeimhez, nyelvemhez, nyelvezetemhez képest többletté, excedenssé változott, amelyet látva azonnal vissza is kerül az agyba és ott orsóvá, felhővé változik.

Az egység-gondolat

Descartes egy dinamikus sémát dolgoz ki annak bizonyítására, hogy az agy biztosítja a cselekvés egységét, összerendezi a különböző tevékenységformákat – már a perceptív szinten. Ez a gondolat feltétlenül szükséges annak az alátámasztására, hogy minden ember egyugyanazon és önazonos lény, hogy már a perceptív szinten sem multiplikálódhat. Az agyvelő összes többi része páros – mondja Descartes –, de léteznie kell olyan helynek, ahol a két szemen át érkező látkép, vagy a többi kettős benyomás, amely a többi érzék páros szervein át érkezik eggyé váljék mielőtt a lélekbe jutna, hogy ennek csak egy tárgyat mutasson be. (Meg kell jegyeznünk persze, hogy van kettős látás, amely mind a látószerv, mind a látóideg, mind pedig az agyi központ sérüléséből származhatik.) E képzetek az agy homorulatait megtöltő szellemek közvetítésével egyesülnek – ez az egyetlen hely, ahol ez megvalósulhat (Descartes, 1649.; 1953.).

Descartes eredetileg a gondolkodás természetének mindenoldalú megfejtésére törekedett és A lélek szenvedélye című 1649-es nagy tanulmánya csak pontosította az Elmélkedések az első filozófiáról gondolatait. Sokkal erősebb paradigmában gondolkodott, mint Locke, nála az agy nem előszoba, hanem inkább az összetartó fogadószoba: „Azután arra figyelek föl, hogy az elmére nem a test valamennyi része gyakorol hatást, hanem csak az agy vagy talán annak is csak egy kis része, amelyet a közös érzék színhelyének mondanak. Ez a kis részecske, valahányszor csak azonos állapotba kerül, az elme elé mindig ugyanazt tárja, még akkor is, ha a test többi részének az állapota időközben megváltozott.” (Descartes, 1641.; 1994.)

Végül ki kell térnünk arra, hogy Descartes agy-modelljében szerepet kapnak a különböző lebenyek funkciói, elsősorban a motorikus és perceptív funkciók egysége foglalkoztatja. Szerinte az agyvelő homorulataiban olyan élet-szellemek helyezkednek el, amelyek különböző módon jutnak az izmokba, amelyek ezek hatására mozgásba jönnek, a mirigy pedig úgy helyezkedik el ezen a homorulatok között, hogy a szellemek annyiféleképpen hozhatják mozgásba, ahány különböző mozgás a mirigyben végbemegy. Az agy az idegeken át az izmokba nyomja a mirigyet körülvevő szellemeket, a mirigy a tagokat mozgásra készteti.

Eredetileg nem volt szándékomban semmilyen módon kortárs – filozófiatörténeti szempontú – értékelések szempontját használni. Most mégis meg kell említenem – mintegy eredeti elképzelésem igazolására is –, hogy az általam használt olvasati szempont sokkal elevenebb, dinamikusabb Descartes-képet rajzol ki, mint a sztenderd kézikönyvek, amelyek továbbra is a „pszichofizikai egység” és a „testgép” elképzelést képviselő Cartesiust látják (Röd, 1988.). De a gondolkodás mibenlétére kíváncsi Descartesról nem feledkezhetünk meg, az ész egyik legjelentősebb filozófusáról. Amikor erről beszélünk, mindig célszerű a latin kifejezés konnotációira emlékeztetni: az ingénium tehetséget, alkotó szellemet is jelöl.

A potencialitás kérdése

A filozófiatörténet egyik legkorábbi feltételezése szerint – s ennek természete mind a mai napig voltaképpen nem változott – az ész tiszta, vegyítetlen valóság (nem feltétlenül szubsztantív értelemben). De a valósághoz hozzátartozik egy viszony, e viszony által van, meg akkor is ha nem in actu. „Az észnek úgy kell viszonyulnia a gondolkodás tárgyaihoz, ahogy az érzékelés az érzékelés tárgyaihoz viszonyul.” Mivel vegyítetlen, a megismerő, azaz uralkodó észnek semmi egyéb természete nem lehet, mint az, hogy potenciális. Az ész észre tudja venni a parányt is úgy, hogy felnagyítja az argumentáció, a szimbolizáció. Ilyen értelemben az ész messzemenően teremt, kreatív. Az arisztotelészi elme-topikában az ész a lélek része, ezzel gondolkodik és alkot elemző ítéletet a lélek, amely, mielőtt gondolkodni kezdene, a létező dolgok egyikével sem azonos. Végeredményben tehát logikai előfeltevés, vagy következtetés, hogy az ész a létező dolgok egyikével sem azonos, tiszta potencialitás. Ismételjük, lényege szerint tiszta alkotás, teremtés. Filozófiai értelemben az ész soha nem lehet azonos egy, az agyhoz – elméhez – kapcsolt instrumentális működéssel, funkcióval. De az agy strukturális valósága nélkül is elképzelhetetlen az ész (s valószínűsíthejük, hogy Hegel alant következő megfogalmazásai pontosan azokra utalnak, akik az észnek ezt a kettős valóságát, természetét nem képesek felismerni). Visszatérve a szimbolikus kérdéshez, ami alighanem a probléma megértésének kulcsa: az ész nem a valóság természete szerint van a valóságban (jóllehet a valóság nem lehet rajta kívüle) „…az ész, ha olyat gondol el, ami módfelett tárgya a gondolkodásnak, nem kevésbé, hanem még nagyobb mértékben fogja elgondolni azt, ami gyengébb … az ész független a testtől.” (Itt nem kívánunk belemenni abba a vitába, ami arra vonatkozik, hogy Arisztotelész veleszületettként, vagy preegzisztensként gondolta-e el az eszet?!) Arisztotelész álláspontja végeredményben szemiotikai volt, az ész esetében a gondolkodó és a gondolt azonosak, mint ahogy azonos az elméleti tudás az ilyen tudás tárgyával. Feltételezzük, hogy az ész-problémához tartozik Arisztotelésznél a gondolkodó lélekrész idősülésének a problémája: hogy valami előbb vagy később van, az mint memória- és képzelet-probléma végeredményben konstitutív tényezői.

Önmagaság és másság

A szellem fenomenológiája Ész c. részének Fiziognómika és koponyatan című fejezetében Hegel demonstratíve hívja fel a figyelmet arra, hogy sem a természettudományos, sem a filozófiai episztémé szintjén nem nélkülözhetjük a szellem fogalmát, nemcsak mint konstruktív, hanem mint leíró fogalmat sem. Arról van szó ugyanis, hogy az embert nem lehet sajátos emberi voltán, azaz tevékenységén kívül vizsgálni, nincs kísérleti ember, amiként állatorvosi ló, hanem minden ember egyéniség, s ez a sajátossága szellemi mivolta és testisége minden szintjén tükröződik. Sajátos kérdés a hegeli irónia, az apológia és a kritika között itt az irónia képviseli a helyes álláspont, igazság pozícióját. Először is, Hegel eleve rossz felismerésnek, kiindulópontnak tartja, ha agy és koponya között összefüggéseket teremtenek, ha a koponya bármit is ki akar fejezni abból, ami az agyban, mint a magáértvalóság a lét szervében van. A megfigyelő tudat nélkül nincs helyes felfogás az agyról, mert éppenséggel nem az agy, mint állati rész áll az egyik oldalon, hanem az agy, mint az öntudatos egyéniség léte. Hegel szempontjából az agynak magának is van jelentése – azaz szervszerűségének is van egy bizonyos, egy öntudatos egyéniség létével kapcsolatos felfogás-módja, vagy másképpen, hogy a szabadság legáltalánosabb összefüggésében mit akarunk ezzel az aggyal. Hegel tehát arra int, s filozófiájának ez az üzenete megkapó, hogy az öntudat neme s szervének a felfogásmódja nem lehet csupán instrumentális, hanem nagyon is filozofikusnak kell lennie. A kutatás és a technológiák, amelyekre az előbbiekben utaltunk, mintha éppenséggel az agy e szellemi dimenziójáról feledkeznének meg, s amikor – kísérleti szempontokból – a macska-agy és az emberi agy között semmilyen különbséget sem tesznek, akkor csak azt fejezik ki, hogy a szó szellemi értelmében semmilyen jelentést nem tulajdonítanak az emberi agynak, semmit nem is akarnak vele. S ezzel aztán valóban létrejön az agymosás, filozófiai összefüggésben persze, amelynek a technológiáit a különböző pártok és titkosszolgálatok immár túlontúl is birtokolják. A hegeli üzenet tehát így szólt: „Az egyéniség mint állandó jellem és mozgó tudatos tevékenység magáért-való és magában-való; ezzel a magáért és magában való létével szemben áll valósága és más számára való létezése; a magáért és magában való lét a lényeg és szubjektum; ennek az agyban van léte, amely neki alá van rendelve és értékét csak az immanens jelentés által kapja.” (Hegel, 1807., 1979.) Két megjegyzés ide kívánkozik: először is, az úgynevezett szubjektivitáskritika óta (Honneth, 1997.) a szubjektumról – el kell fogadnunk – a filozófiában mást kell képviselni: a töredezett, a különböző diszpozícióból, elszánásokból, attitűdökből, beállítódásokból, hajlamokból helyzetfüggően megnyilvánuló heterogén szubjektivitást (Deleuze– Guattari, 1991.; Deleuze, 1993.). E kérdésekről én magam is több tanulmányt írtam (Egyed, 2000.; 2001.). Másodsorban: ha valaha evidens volt, hogy az agykoponya az agy határa, akkor ma szembe kell néznünk azzal a megdöbbentő élménnyel, hogy a különböző kórházi és kísérleti monitorokon lényünk, szerveink, agyunk a legváltozatosabb konfigurációkban néz ránk, és hogy mindez mi magunk vagyunk, szubjektumunk, vagy rész-szubjektivitásaink rajtunk kívül. (Mindezekkel a kutatás-deontológiai problémákkal kapcsolatban igenis azt kell sugalmazni – s ezt teszik a már többször hivatkozott Magyar Tudomány szerzői is – hogy az agykutatás tudományos szempontból végképp nem érték-semleges terület, hanem igenis humanizmus-kérdés.)

A kognitív tudományok perspektívája

Dolgozatomnak az a szempontja, amely szerint a hagyomány üzenetével kezdtem (Arisztotelész, Locke, Descartes, Hegel) egyáltalán nem véletlen. Meg kívántam erősíteni a filozófia agy-perspektíváját, amely tehát az agyat mindig az elme és a szellem összefüggésében, szemlélet és igen bonyolult dialektikus összefüggések részeként, azaz – s ez dolgozatom tézisének tekinthető – filozófiai szempontból az agy céltárgy, megismerési eszköz, a megismerés feltétel-horizontja, amelyben a rá vonatkozó emberi értékesség-képzetek is helyet kapnak (ezt nevezte Hegel magán- és magáértvaló létnek). Mindezeket összevéve azt, mondhatjuk, hogy a filozófia szempontjából az agy sohasem öncél, hanem az öntudatnak egyik összefüggése és minden rá vonatkozó tudás az öntudat kiterjedése. Ezzel szemben – főleg a kognitív pszichológia és kognitív tudományok az agynak egyfajta reduktív szemléletét képviselik, amely szerint egy helyesen megalkotott agy-modell önmagában képes leképezni a megismerést, hogy az agy reprezentatív tevékenysége önmagában teljes értékű megismerés stb. Nem mondom, hogy rossz, hogy helytelen – kétségtelen azonban, hogy a filozófia hagyományához képest ez egy reduktív modell.

Komputacionális modellek

A jelenkori legjelentősebb kognitív pszichológus, Stephen Michael Kosslyn véleménye szerint ha példának egy, a mechanikai optikához tartozó tanulmányból indulunk ki, azt tekintjük példának, akkor az, ami igazán számít, nem a kép, hanem az a mód, ahogyan ezt megjelenítjük, reprezentáljuk (Kosslyn, 1980.). Az Image and Mind alaptézise szerint a mentális mérnökiség egy hasonló agytevékenység eredménye, mint a komputer esetében, a processzáció minőségétől függő tevékenység meghatározza minden egyén ikonikus tisztaságát: „Hipotézisünk értelmében a vizuális képek egy katódcsőn (CRT) megjelenő olyan kijelölők – displayek – amelyeket egy számítógép-program generál (plus data). Megjegyzésünk az, hogy az általunk idézett adatok, megfigyelések szerint az agytevékenység legalábbis több szimultán »program« alapján zajlik, szabadságfoka pedig annál alacsonyabb, minél ismertebb, szokásosabb, sztenderdebb a probléma (kevés alapelv – sok változó – modell). Az agy komputacionális modellje egyrészt úgy tekinti az agyat, mint a természetes szelekció eredményeként létrejött rendkívül nagyszámú változat egyikét, amelynek egyetlen szerepe a problémák végtelen sorának a megoldása. (Ezt még az ész dekonstrukciós modelljének is nevezik, amely az észt egy koponyába foglalt ideg-számítógépnek tekinti. Michael Kosslyn felfogásában a mentális műveletek komputer-műveletekhez hasonlatosak, amelyben az olyan funkcióknak, mint FIND, SCAN, ZOOM, ROTATE hasonló jellegzetességű mentális műveletek felelnek meg: konfiguráció, egyik szintről a másikra való áttérés, indikáció, integráció, előhívás, újrarendezés, méretezés, megvilágítás stb). Ez az ész-mérnökség a mentális képet úgy írja le, mint egy kvázi-festői, funkcionális reprezentációt, eredményeként foltok jelennek meg egy visual bufferen, amely az ikont a mátrix pontjának kitöltésével jeleníti meg. Ezek nyomán Kosslyn a kép ontológiai státusának konkrétságáról beszél, mely dolog tehát a kognitív tudományok apportja lenne.

Ez azonban nem egészen így van, a filozófiai ismeretelmélet Locke óta kiemelt szerepet tulajdonít a képnek, Kant pedig a képzelőerő és a tiszta ész összefüggését hangsúlyozza, egész szkéma–sematizmus-elméletet dolgozott ki: megérzékítés, látványszerzés, képadás – ezekkel a terminusokkal jellemzi Heidegger a kanti felfogást (Heidegger, 1929., 2000.).

Megfigyelhető, hogy az agy/ész problematika leírására a komputer-lexikát használják, de az is, hogy olyan – a tudat-kutatásban hagyományos és nélkülözhetetlen dimenziók, mint a társadalmi interakcionizmus, a nyelvhasználat, kommunikáció kérdései – kimaradnak. Itt az agy nem más, mint egy valóban megismerő-funkcióra, problémamegoldásra és reprezentációra redukált valóság. Az ilyen módon leképezett agy a filozófiában ismeretes szubjektivista-szolipszista modell sajátos változatát képviseli. Ennek megfelelően, egy lehetőségképpeni, általánosított valóság résztvevői vagyunk (a külső „valóságé”, ahogyan látjuk azt), jóllehet ennek nem vagyunk tudatában? „…a valóság, úgy, ahogyan ismerjük, nagymértékben az idegrendszer belső építménye, és, egyszer megépítve, visszavetítődik a valóságra, mégpedig a mi lokális tárgyainkkal kapcsolatos interaktív viselkedési modelleinkkel. Következésképpen, a külső események logikája és konzisztenciája inkább a »felfogónak« semmint a »felfogott« tárgynak a tulajdonsága. A világról alkotott képünk lehet, hogy sokkal szubjektívebb mint ahogy gondolnánk, túl minden kulturális konvención.” (Finkel, 1992.) Természetesen messze túllépné e mégiscsak exploratív, filozófiatörténeti tanulmány kérdésfelvetési kereteit a kép-problematika: az egyik mérvadó álláspont szerint a vizuális tudat, a mentális kép az emberi agyban a kép élményszerűségének függvénye (Kovács, 2001.), egy már igen filozófusi álláspont pedig azt javasolja, hogy a mentális képeket teoretikus konstrukciókként kell megközelítenünk (Nyíri, 2001.). Ezzel a referenciális képelméletek egy sajátosan logikai szférába kerülnek és a sajátos esztétikai percepció összefüggésében megkérdőjeleződnek.

Ennek az agy-percepciónak természetesen egy civilizációs–kulturális extenziója is van, de nem célunk a kognitív tudományok szerzőit követni ezen az úton, amelyet egyesek a szellem dekonstrukciójának neveznek.

Irodalom

Altrichter, Ferenc

2001 A tudat két aspektusa: intencionalitás és qualia. 46. 10. 1207-1214.

Arisztotelész

1988 Lélekfilozófiai írások. Budapest, Európa Könyvkiadó

Baron, Robert A.

1997 Psyhology. Boston–London–Toronto–Sydney– Tokyo–Singapore, Reussealer Poly-technic Institute, Allyn and Bacon, 466-497.

Carver, Charles S. – Scheier, Michael F.

1998 Személyiségpszichológia. Budapest, Osiris Kiadó, 30–83.; 202–390.

Deleuze, Gilles

1993 Differénce et répétition. Paris, Presses Universitaires de France

Deleuze, Gilles–Guattari, Félix

1991 Qu’est-ce que la philosophie? Paris, Les Éditions de Minuit

Descartes, René

1641 Meditationes de prima philosphia. Paris

1649 Les passions de l’âme. Amsterdam

1994 Elmélkedések az első filozófiáról. Budapest, Atlantisz Kiadó, 23–63; 89–200.

1953 Válogatás. Bukarest, Állami Tudományos Könyvkiadó

Egyed, Péter

2000 A szabadság és a szubjektivitás. In: Filozófia az ezredfordulón. Budapest, Áron Kiadó. (L. kötetünkben is)

2001 A filozófia szabadság–programja és a szubjektivitás kritika – a posztmodern után. Megjelenés alatt. Kellék. Kolozsvár. (L. kötetünkben is.)

2001 Emberiség valamint szubjektivitáskritika. Megjelenés alatt. Kellék. Kolozsvár. (L. kötetünkben is.)

Finkel, Leif H.

1992 The Construction of Perception. Jonathan Crary & Sanford Kwinter eds. Zone 6. Incorporations

Hernád, István

2001 Az érzés-működés viszony. Magyar Tudomány, 46. 10. 1182–1188.

Hegel, Georg William Friedrich

1807 Phänomenologie des Geistes. Jena

1979 A szellem fenomenológiája. Budapest, Akadémiai Kiadó, 161–180.

Heidegger, Martin

1929 Kant und das Problem der Metaphysik. Bonn, Cohen

1982 Grundbegrieffe der Metaphysik. Freierburg, Hermann

Honneth, Axel

2000 Kant és a metafizika problémája. Budapest, Osiris Kiadó, 122–135.

1997 A decentrazilált autonómia. In: Elismerés és megvetés. Pécs, Jelenkor Kiadó, 122.

Kant, Immanuel

1781 Die Kritik der reinen Vernuft. Riga, Hartknoch

1996 A tiszta ész kritikája. Budapest, Ictus Kiadó

Kovács,Gyula

2001. Vizuális tudat Magyar Tudomány, 46. 10. 1188-1193.

Kosslyn, Stephen Michael

1980 Image and Minde. Stanford, California, Stanford University Press

1999 How the Mind Works. New York, Academic Press

Lábos, Elemér

1993 Káoszelmélet és neurobiológia. Magyar Tudomány. 38. 4. 479–492.

Locke, John

1823 The Works in Ten Volumes, London

1979 Értekezés az emberi értelemről. I. Budapest, Akadémiai Kiadó

Molnár, Márk

1996 A káoszelmélet alkalmazása az agy elektromos tevékenységének elemzésében. Magyar Tudomány. 41. 6. 680–690.

Nyíri, Kristóf

2001. Mentális képek, mint teoretikus konstrukciók. Magyar Tudomány. 45. 10. 1226-1231.

Rod, Wofgang

1982 Descartes. München, Verlag C.H. Beck

Szécsi, Gábor

Intencionalitás és nyelvi jelentés In Magyar Tudomány, 46. 10. 1214-1219.

Vizi, E.Szilveszter

2001. Az agy és a tudat kapcsolata, digitális és analóg ingerületátvivő rendszerek. Magyar Tudomány, 46. 10. 1214-1219.

Megjegyzés

A tanulmány eredetileg egy szakpublikáció számára készült. Jegyzetelési formája más, mint a könyv többi írásáé, ezt azonban nem láttam célszerűnek megváltoztatni, mert a tanulmány szerkezetét is módosítani kellett volna.

vissza a tartalomjegyzékhez »