utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Szabadság és szubjektivitás. Kolozsvár, Komp-Press, 2003. - 1848-as szabadságkoncepciók


1848-as szabadságkoncepciók

„minálunk szabadalmak vannak, de szabadság nincs”

Kossuth Lajos, 1843

Az 1848-as szabadságeszmék elemzéséhez több szempontból lehet közelíteni, s mindegyiknek megvan a maga módszertani haszna: a kronológiai perspektíva számot vet azzal, hogy az előkészítés1 (az 1830-as évek elejétől) jelentős teoretikus elemeket tartalmaz, hogy az 1840-es évek elejétől egyre inkább a magyar társadalom adottságai és lehetőségei kerülnek az elemzők figyelmébe és az ezzel kapcsolatos szabadságproblémák kidolgozásra, majd 1844 és 1847 között a reformellenzék fő felismerése az lett, hogy az alkotmányos harc körülményei között a rendi szabadság jogi intézményeiből (a megyékből) kiindulva lehet a népképviselet korszerűbb formái felé haladni; végül maga 1848 és ’49 ezen eszmék megvalósulásának idejeként az állami szuverenitást célozta meg, összekapcsolva az általános népszabadsággal, közszabadságokkal, intézmények létrehozásával. Végül igen fontos az epilógus, a tanulságok megfogalmazása: Széchenyi István, Kemény Zsigmond, Teleki László és Eötvös József által.

Egy másik módszertani eljárás a tipológiai: ennek lehetőségei magában a tárgy természetében adottak. Elsősorban Széchenyi és Kossuth vitája mentén, másodsorban az igen markáns centralista csoport (Csengery, Lukács, Szalay, Trefort) doktrinér szempontból is egységes tevékenysége révén. A magyar eszmetörténészek közül elsősorban Gergely András követi ezt az utat, de talán kevésbé ismert, hogy 1990-ben megjelent munkájában (Geschichte der Philoso-phie in Ungarn) Hanák Tibor egy teljes fejezetet szentel a ’48-as nemzedék bemutatásának – már ami a politikai filozófiai apportot illeti, igen részletesen kitérvén a nyugati forrásokra.2

Harmadsorban egy rendszertani lehetőség kínálkozik: e sorok írójának véleménye szerint az 1848-as szabadságeszmék múlhatatlan szépsége (s koncepciónak azért érdemes nevezni, mert így elénk tárul a folyamatos alkotás, teremtés, koncipiálás, foganás) az, hogy képviselőik mindegyike a maga képzettsége és tehetsége szerint járult hozzá egy egységes műhöz, annak különböző komponenseit alkotva meg. És ez a mű igenis működik!

Ennek a rendszertípusú elemzésnek az elve önként kínálkozik Kossuth 1843-as programjából (A kérdések leglényesbike): „a szabadság kör e kifejezés pontosan megragadja, hogy a tiszteletre méltó ősinstitúciók mellé milyen újakat kell teremteni, hogy a különböző néposztályok a maguk szabadságaival a szabadság körébe beillesztethessenek.”3 Ez azt jelenti, hogy a majdani forradalom teoretikusai és vezetői nagyon pontosan tudták, kinek mit kell adni: jobbágynak, parasztnak, polgárnak, kis- és középnemesnek, mennyit szabad a főrendtől eligényelni (ez nem jelenti azt, hogy a megvalósítás során ne találkoztak volna számos speciális problémával). Végeredményben – s ez a fontos – kialakult a fogalmuk arról, miként lehet a különböző gazdasági, jogi, politikai, társadalmi, művelődési intézmények segítségével a magyar szabadságot működőképessé tenni. Ha úgy tetszik, ez a szükségletek karteziánus világosságú átlátását jelenti (a vélemények persze megoszlottak a szabadságfokok emelésének módját és idejét, ritmusát tekintve).

Kétségtelen, hogy a magyar társadalom alapvető szabadságproblémája – s ezt gyökerében és minden politikai összefüggésében átlátta Wesselényi Miklós – a jobbágyfelszabadítás, ami nemcsak az örökváltság érvényesíthetőségét jelenti, hanem az áttérést a „vad és bosszús” törvénykezésről egy más típusú jogrendre. Kérdés, hogy ez puszta jogkiterjesztés-e, ahogy mindközönségesen nevezni szokás, vagy annál több, történelmi igazságszolgáltatás azoknak, akiktől az adó és katona származott?

Szintén a szabadság köreivel kapcsolatban hangsúlyozta többször Kossuth, hogy a pre-rogatívákat és a privilégiumokat fel kell számolni, minthogy a privilégium kiváltság a törvény alól. A kiváltságok felszámolásának programját Kossuth gazdasági téren is érvényesíteni kívánta, amikor a gazdasági szabadság lényegét a részvételben, vállalkozásban, versenyben láttatta. Meg kell jegyeznünk azonban, hogy nem akármilyen gazdaságot akart, amelyet egyszerű mintakövetéssel meg lehetne valósítani, hanem nemzetgazdaságot, amelyben a megosztott szabadság eredménye a jólét és a polgárosodás.4

De ha még egy elemzési szempontot behozhatok, hadd legyen az a nyelvi, vagy a szimbolikus. Egyáltalán, mai olvasatban is roppant elevenül hatnak ezek az eszmék, és 150 év távlatából kirajzolódik, hogy az 1848-as szabadságkoncepcióknak igenis van egy általános emberi jogi vonulata is: „csak minden emberi jogoknak teljes tisztelete azon alap, amelyen egy szabad alkotmány épülhet” – vallja Eötvös József 1843-ban a zsidók felszabadításáról.5 Ugyancsak az általános emberjogi vonulatba illeszthető – a büntető törvénykönyv kidolgozásával kapcsolatban – a halálbüntetés eltörlésének a problematikája. 1843. augusztus 19-én a pozsonyi országgyűlés kerületi ülésén elmondott beszédében Szemere Bertalan (Borsod vármegye követeként) a halálbüntetés eltörlése mellett érvelt, mondván, hogy az életjog eredeti, szent és sérthetetlen, személyes és velünk született. (Napjainkig igen eleven problémája ez a szabadságelméleteknek és a modern természetjognak, és még a mai magyar tudományosságban is élő kérdés. Csak utalok itt Ludassy Mária körkérdésére.6)

Az emancipációs gondolatkörbe illeszkedik a nők közéleti szerepét illető, igen emelkedett felfogás, amit Széchenyi, Kossuth is képviseltek.7 Honunk szebblelkű asszonyai tőlük telhetően támogatták a magyar szellem, társaság és szabadság ügyét, hogy aztán oly sokuknak ezért botozás, hosszú évekig tartó várfogság, kényszerlakhely legyen császári fizetsége.

Ebben a szimbolikus mezőben nem feledkezhetünk meg a világszabadság eszméjéről sem (amelyet Petőfi képviselt oly vehemenciával), s amelynek tartalma a szabad nemzetek s azok konfraternitása volt. E jegyben harcoltak a magyar szabadságért a különböző nemzetiségű légiók, s ezért pusztult el például 1849. május elején a Német Légió zöme is a Nyugati Érchegységben, Abrudbánya közelében – a román parasztfelkelőkkel vívott csatában.8

Fontosnak tartottam eme aspektusokra figyelmeztetni, mert íme a módszertani lehetőségeknek milyen gazdagsága bontakozik ki, ami mind a ’48-as szabadságeszme komplexitásából, szigorú architektonikájából származik. A magam kutatásaiban követem ezeket a szempontokat; nyilván ez alkalommal csak arra nyílik alkalom, hogy egyes megállapításaimat Önök elé bocsássam.

1830-as gazdaságfilozófiai munkájában, a Hitelben, Széchenyi az egyesülési szabadság és a testületi elv alapján álló szabadságkoncepciót fejtett ki. Mai szemmel nézve ez egy igen eredeti haszonelvű nemzetgazdaságtani elképzelés, de annál több is, társadalmi cselekvési modell, amely szerint valamely célra konkrét tervben megfogalmazott elképzelést kell kidolgozni, s azt egy, ennek a vállalkozásnak az időtartamára működtetett egylettel végrehajtani. Mintegy egyetemes panaceának tartja ezt az elképzelést, meghagyván a jogot azoknak, akiknek nem áll módjukban vállalkozni, hogy ne vállalkozzanak, „’s akárki mit mond, csak azon társaságbeli szabadság, melly mindenkinek helyeztetése szerint igazait ’s terheit kiszabja, emelheti fel az egészet legdicsőbb pontra; ’s kit a’ sors alacsony helyzetbe tett, hol kézi munka által teljesítheti be czélját, az ne vesztegesse óráit hijába, hanem állhatatos munka legyen foglalatossága, de arra ösztöne s vágyódása is legyen.”9 Nyilván azt is meg kell fogalmazni, hogy bizony a vállalkozás csak bizonyos társadalmi státusban levők privilégiuma. Az 1831-es Világ abból az eredetileg bibliai eredetű felfogásból indul ki, miszerint a szabadság az Istennek legszebb ajándéka (Fortescue lordkancellár a XVI században így fogalmazott: a szabadságot az Isten ojtotta az ember természetébe). A mai teológiai felfogások visszatérnek a konceptusra, s erre alapozzák az egyház megújulásának egyik lehetséges irányát. Széchenyi – s ez igen szép metafizikai gondolata – hangsúlyozza a szabadság rejtettségét, ismeretlen jó-szerűségét. Ezt tehát felszínre kell hozni, megismerni, kimunkálni – nem automatizmus. Hangsúlyozza, hogy a szabadság – rend, amelyet törvény tart fenn. Óv az önkényességtől is, de a civil társadalmat figyelembe vevő sajátos magyar nemtörődömségtől is, kiemelvén, hogy ez valami török szabadság.10 Programiratában később Kossuth is hangsúlyozta: „a rend hiányától forrásozó veszélyt is csak éppen azon egy mód által lehetne legsikeresebben elhárítani, mely egyedül képes a szabadsághiánybóli veszélyt eltávolítani, és ezen mód ismét a képviseleti rendszer behozatala. [Megjegyezzük: ez lenne nyilván az ellensúly, a felelősség.] Ezen találkozás újabb bizonysága annak, hogy a rend és a szabadság nem csak nem két ellenkező fogalom, sőt lényegesen ugyanazon egy; mert a szabadság épp abban áll, hogy elnyomatva senki ne legyen, sőt inkább jogát mindenki bátran gyakorolhassa, hogy tudniillik saját jogunk gyakorlata másokat hasonlóban ne gátoljon.”11 Valóban, Kossuth történetfilozófus is volt – amint Benkő Samu is jelzi egy utóbbi tanulmányában12 –, aki biztos szemmel jelölte be a magyar viszonyokra, hogy mi a pozitív, és mi a negatív szabadság.

Itt kell megjegyeznünk, hogy Kossuth szabadságeszménye a szó tocqueville-i értelmében demokratikus,13 John Stuart Mill-i értelmében pedig modern liberális szabadságeszmény volt, lehetővé tette, hogy „a status a gyöngébbnek az erősb ellen ótalmat ad”, mind társadalmi, mind kereskedelmi-gazdasági értelemben, hiszen végül is ebből az elvont fogalomból nagyon is konkrét merkantilista értelem származott.

A törvény, szabadság és rend összefüggéséről még a felelős magyar végrehajtó hatalom is igyekezett megemlékezni: „Budapest, 1848. április 15-én a ministerelnök elnöksége alatt tartott ministeri tanácsülésben egy proclamatio kibocsátása határoztatott, melyben ki lesz fejezve, hogy a ministerium a kormányt átveszi s a törvény, szabadság, rend és nemzet további kifejlésének érdekében minden honpolgárt közremunkálásra felhí.”14 Valóban, aminthogy a politikusok korábban is figyelmeztettek arra, eljön a pillanat, amikor a szabadság párban kell mutatkozzék az állam- és honpolgári kötelességgel, mert végül is – egy adott pillanatban – a haza védelme lesz a szabadság legfőbb tartalma.

Térjünk vissza ismét a szabadság köreire.

A Világban Széchenyi a szabadság és a ráció összefüggését hangsúlyozta, a filozófiai formát tekintve a felvilágosodás konceptusaira emlékeztető módon, ámde – s ez szinte rögeszmeszerűen visszatérő gondolata – a ráció konkrétan „csinosult elme” – e nélkül a legfőbb jó elérhetetlen. Programatikusan, a közműveltség nélkül sincsen szabadság, a vadságon a polgári szabadság talpkövei nem nyugodhatnak. Széchenyi azonban úgy gondolta – s ennyiben megismételte a Hitel immár idézett gondolatát –: „csak azon országokban legbátrabb a hatalmas fejedelemtül lefelé a legtehetetlenebb napszámosig a lehető legnagyobb rész, melyekben mindenki sorstul nyert körei közt szabadon foroghat15, azaz a szabadság körei alapjában véve megváltoztathatatlanok, a rendiség – örök adottság (persze, itt csak bizonyos szemléleti fékekre célzok). Ezen a polgári, azaz az egyes individuális szabadsága segíthet, melynek alapja: a tulajdon szentsége, civilisatio, cultura, végül pedig a mindezt biztosító és összefoglaló szabad nemzet.” Eléggé elvont Széchenyi korai szabadságkoncepciója, számos ponton az angol Westminster-modellt áhítja, megjegyzi azonban azt is, hogy az „ennenes”, önző, individualista szabadság-elképzelések ellentmondanak az emberiség szabadsága eszményének. Magyarország azonban nem Anglia – jelenti ki Kossuth 1842-es Eszmetársulatában –, s a parlamentarizmust megelőzően a magyar státus problémája a közteherviselés, amely feltétele a nemzeti egységnek is, meg a magyar arisztokrácia újabb történelmi szerepvállalásának is.16 Az angol felsőház tagja, Lord Henry Brougham, akire Kossuth előszeretettel hivatkozik, nemcsak az arisztokráciát ostorozó debatter volt, hanem korának egyik legtehetségesebb szakírója is. Alkotmányjogi alapmunkája, a The British Constitution. Its History, Structure and Working közkedvelt olvasmány volt, benne az Osztrák Monarchia (sic!) alkotmányát tökéletlennek és reformálandónak tartotta, de van felvetése a független Magyar Királyságról is.17

A lelkiismereti-, vallás-, gondolat-, szólás- és sajtószabadság – például a Szatmár megyei követ, Kölcsey Ferenc révén – gyakorlatilag 1833 óta napirenden volt az alsótáblán.18 Mindezek nyilván olyan individuális szabadságjogok, amelyek nélkül a modern polgári nemzet elképzelhetetlen. Az 1832. szeptember 5-én elhangzott megyei közgyűlési beszédében Kossuth a sajtószabadságnak igen széles értelmet adott, mai felfogásban szükséges információáramlásnak tartotta, mely nélkül a kormány egyszerűen nem ismerheti a véleményeket. Másfelől a sajtó nemcsak a maga funkcionális formájában elengedhetetlen biztosítéka az állampolgári szabadságnak, de a „nép szavának” a hordozója is.

Az új büntetőkódex kidolgozására delegált választmány élén Deák Ferenc korszakos munkát végzett. Jogászként is átlátta az esküdtszéki rendszer felállításának szükségességét – amely nélkül a modern polgári jogszolgáltatás elképzelhetetlen –, de átlátta a modern szabadságeszme azon követelményének a szempontjából is, amely a hatalmi ágak szétválasztását követi. Hangsúlyozta: „Az esküdtszéki rendszer mellett ugyanis egészen a nemzet kezében van a büntető hatalom – szabadon választott s önállású független férfiak ítélnek a vádlott felett, s a kimondott ítélet után visszalépnek ismét a polgárok sorába, melyből választattak.”19 Ilyeténképpen az esküdtszéki rendszer a népszuverenitás elvét érvényesíti a jogrendben.

Deák közjogi koncepcióját tükrözi az Ellenzéki Nyilatkozat is, amely végeredményben a ’48-as szabadságkoncepciók summája. A magyar történetírás álláspontja szerint ez közös alkotás is, Kossuth kontribúcióját lényegesnek tekinti, s megemlíti, hogy a végleges szöveg Szemere Bertalan, Klauzál Gábor, Lónyai Gábor és Teleki László indítványaival is bővült. Társadalmi-politikai szempontból tehát a magyar szabadság tartalma a következő volt: „a. A közterhekbeni osztakozás. Mire nézve az eddig egyedül adózott nép terheinek megkönnyítését főbb kötelességünknek ismerjük; az alkotmányos biztosítékokat, ezekre nézve is, mindnyájunk számára gyarapítani törekedendünk; de az ország közszükségeinek eddig el nem látott fedezésénél a célok országgyűlési meghatározását, számadást és felelősséget föltételeül kötjük. b. A honpolgárok nem nemes osztályainak, mindenekelőtt pedig királyi városoknak és szabad kerületeknek, képviselet alapján, úgy törvényhozási, mint helyhatósági jogokban valóságos részesítése. c. A törvény előtti egyenlőség. d. Az úrbéri viszonyoknak kármentesítés mellett kötelező törvény általi megszüntetése, mire nézve legkívánatosabbnak véljük, hogy előlépések történjenek, miszerint az örökváltság, a státus közbejöttével, országos eszközlésbe vétethessék. e. Az ősiség eltörlésével a hitel- és birtokszerzés biztosítása.”20

Az Ellenzéki Nyilatkozat valóban olyan program, amely az alkotmányos kereteken belüli végső szabadság-minimumot fogalmazza meg. Megvan már benne a trónfosztás lehetősége, és előrevetíti a szabadságharcot – Deáknak nem voltak különösebb illúziói az osztrák abszolutizmussal kapcsolatban. Azonban amikor a függetlenségi háború fejezetére térünk – azaz elfogadjuk azt az elvi álláspontot, hogy a nemzeti szabadság kereteinek megteremtése nélkül e program kivihetetlen –, továbbra is szem előtt kell tartanunk, hogy a magyar szabadság továbbra is egy nagyszerű politikai, jogi, gazdasági, társadalmi, művelődési, szellemi konstrukció. Ennek mozgósító ereje hatalmas volt: az 1848 tavaszán tartott különböző megyegyűlések és közgyűlések a köz szempontjainak kiemelésével iterálták jogukat s kötelességüket a magyar szabadságban részt venni, sorolták fel az elmulasztott intézkedéseket, kértek számon s tettek hitet. A föld népe is nyomban megértette, hogy eljött a szabadság, s azt meg kell védelmezni.21

A ’48-as szabadságkoncepció epilógusa, következménye a nemzetiségi kérdés beillesztése a magyar szabadság problematikájába. Ennek a megközelítésében nagyszerű módszertani lehetőségeket kínál Teleki László híres, Párizsból 1849. május 14-én Kossuth Lajos kormányzó-elnökhöz írott levele. „Liberté, égalité, fraternité még nem elég. A népek nemzetiségi életet kívánnak élni.” Mint ismeretes, Teleki javaslata az volt, hogy a corpus jurisból valamit áldozni kell…”22

Véleményem szerint a ’48-as szabadság-elképzeléseknek van egy teoretikus folyománya is, például Eötvös József munkája: A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra – hogy csak az általam legfontosabbnak tartott teoretikus munkát említsem.

Ilyen értelemben nagyon fontosnak tartom Eötvös József e művének kontextuális értelmezését is: igaz ugyan, hogy a mű a pozitív állameszme 19. századi chartájaként íródott (s a magyar kutatók pontosan el is helyezték Európa eszmetörténeti térképén23), s az is igaz, hogy Georges Sorel korszakos művében később bebizonyította, hogy minden pozitív eszmestruktúra egy meghatározott politikai haladáskoncepcióra (illúzióra) épül; mégis mi úgy véljük, hogy az 1848–49-es forradalom és szabadságharc summája is – pontosan a szabadságkoncepció szempontjából is. Eötvös a forradalom tapasztalatait immár az elméleti kritika eszközeivel építi be szabadság-fogalmába.

Atomjaiból kell újraépíteni az emberiséget, a tiszta individualitásig kell lecsiszolni a történelmi deformációkat – hangsúlyozza Eötvös –, s ilyen értelemben definiálja a filozófiai szabadságot. Ezek szerint „a szabadság azon állapot, amelyben az ember mind saját tehetségeit, mind az őt környező természet erőit, a lehetőség határai között, maga által választott czélok elérésére használhatja.” Figyeljünk fel a czélok kiemelésére, ez nem jellemző a szokványos szabadságdefiníciókra. A polgári szabadság az erők megléte s az azokkal élni-tudás: „Ott, hol az egyes erőinek gyakorlatában gátoltatik, s hol az oly cselekvényekre nézve, melyek sem mások szabadságával, sem a társaság szükségével nem állanak ellenkezésben, ott nincsen polgári szabadság, nincsen semmiféle szabadság egyáltalában.”

Konklúziókról lévén szó, természetesen definiálni kell az egalité liberális szempontból oly kétélű – hogy ne mondjuk, veszélyes – elvét: „Az egyenlőség, a mennyiben ezen elvnek az állam körében alkalmazásáról van szó, az államéletnek oly módoni szabályozása, melynél fogva az egyes sem előjoggal nem bír, sem külön teherrel nem illettethetik. Mindenkinek egyenlő alávettetése vagy egyaránti függetlensége, mindnyájoknak egyenlő jogosultsága az államhatalom gyakorlatában: ezt értjük a politikai egyenlőség alatt.”

Az egyenlőség (szabadságkomponens) kétélűsége (hogy ne mondjuk: kétéltűsége) abban a bizonyos „a nép nevében” szintagmában van: 1. népszuverenitás nép nélkül (státuselv); 2. az egyenlőség abszolút eszméje, mely megelőzi az egyenlőket (kommunizmus). Eötvös mindkét elfajzással – kristálytiszta liberális alapon – számolt.

Végül: „a nemzetiség eszméje az egyes népek azon törekvésében nyilvánul meg, mellyel mindenikök azon helyzet elfoglalása után fárad, melyre magát múltjánál (történeti jogánál), nagyságánál, vagy más tulajdonságánál fogva jogosítottnak véli.”24 A történeti jog fogalmát még így-úgy körülírhatjuk, de hogy a „más tulajdonságánál fogva jogosítottság” alatt mit érthetett Eötvös József? – az számomra csak a nemzetiségi elv korabeli kvázi-kezelhetetlenségét mutatja fel… megannyi csábító spekulációs lehetőség a kiegyezés és a magyar századforduló korára vonatkozóan.

Eötvös szabadságkoncepciója úgy liberális, hogy esszencialista is. A szabadság fogalma szerint kizárja a korlátlan hatalmat, de a szabadság veleszületett is, ugyanakkor a népszuverenitás megelőzi – hasznos alapként, eszközként – az egyéni szabadságot, amely immár a szabad erők polgári kibontakozásaként fogandó fel.

Úgy vélem tehát, hogy a magyar szabadság politikai summája egy bő negyed századnak, amelynek csúcspontja a forradalom és a szabadságharc (milyen filozófusnak való gondolat: a szabadság katonai története). Az utóbbi idők elemzéseiben kissé háttérbe szorult, hogy ez a hatalmas koncepciós munka és nemzeti vállalkozás a világszabadságot is képviselte.

JEGYZETEK

1. Ehhez tartozott magának a modern szerkezetű társadalmi nyilvánosságnak, a politikai-társadalmi közvéleménynek a megteremtése, ennek alapján működhetett csak a konszenzus. Ezzel kapcsolatban lásd: Veliky János: Liberális közvélemény-értelmezések Magyarországon a 19. században. In: Forradalom után – kiegyezés előtt. (Szerk. Németh G. Béla). Gondolat. Bp., 1985. 313–335.

2. Tibor Hanak: Geschichte der Philosophie in Ungarn. Dr. Rudolf Trofenik. München, 1990. 76–77.

3. Kossuth Lajos: A kérdések leglényesbike. In: Magyar liberalizmus. Századvég Kiadó. Bp., 1993. 65.

4. Kossuth Lajos nemzet-gazdaságtani eszméiből nyújtott irányzatos válogatást Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek című kiadvány. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989. (Szerk. F. Kiss Erzsébet) pp. 44., 48., 51., 67.

5. Eötvös József: A zsidók polgárosításáról. In: Magyar liberalizmus. Századvég Kiadó. Bp., 1993. 41.

6. Magyar Tudomány, 1999/2.

7. Lásd Széchenyi Hitelének emelkedett ajánlását, Kossuth levelét Wladár Kristófnéhoz (1836).

8. Vö. Böhm Jakab: A német légió szervezése és tevékenysége az 1848–1849. évi magyar szabadságharcban. In: Hadtörténeti Közlemények, 1970. 2. sz. VII évf. 194–218; Hermann Róbert: Az abrudbányai tragédia, 1849. Heraldika Kiadó. 1999. 5–330.

9. Széchenyi István: Hitel. Pesten, Trattner-Károlyi. 1830. 100.

10. Széchenyi István: Világ. Bp. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1904. 247–248.

11. Kossuth Lajos: A kérdések leglényesbike. I. m. 65.

12. Benkő Samu: Kossuth történetfilozófiájának néhány sajátossága. In: Emlékezés Kossuth Lajosra Erdélyben 1994-ben. Az Erdélyi Múzeum-Egyesület kiadása. Kolozsvár, 1994. 58–63.

13. Veliky János egy tanulmányában – Kossuth önjellemzését idézve – jelzi a két nagy vitapartner közötti alapvető eszmei különbséget. (A két program alapja. Rubicon, 1995. 1–2. 49.) Kossuth azonban – a Pesti Hírlapban, 1842. február 27-én megjelent tanulmányának tanúsága szerint – tisztában volt a demokrácia határaival, mint ahogy a szabad versenyével is.

14. xxx: Az 1848–1849. évi minisztertanácsi jegyzőkönyvek. Akadémiai Kiadó. Bp., 1989. 21.

15. Széchenyi István: Világ. Bp. Kiadja a Magyar Tudományos Akadémia. 1904. 249.

16. Kossuth Lajos: Eszmetársulat. In: Magyar liberalizmus. Századvég Kiadó. Bp., 1993. 58.

17. Lord Henry Brougham: The British Constitution. Its History, Structure and Working. London, Griffin, Bohn and Company. 1861. 407. A megfontolandó felvetés a következő: „If, for exemple, Hungary where a separate state unconnected with Austria, and the king had no resources but what he derived from his Hungarian Parliament, many of the most opressive restrictions upon industry, as well as other grievances, would long since have ceased.”

18. Kölcsey Ferenc: A vallásról vallásra való szabad általmenet tárgyában: A szólásszabadság ügyében. In: Kölcsey Ferenc minden munkái. Bp., 1886, VI 129–134. 143–146.

19. xxx: Az 1843-iki büntetőjogi javaslatok anyaggyűjteménye. Szerk. Fayer László. Bp., Magyar Tudományos Akadémia. 1896. 1. 239–243. 262–272.

20. Deák Ferenc beszédei. Összegyűjtötte Kónyi Manó. Bp., 1903. II 168.

21. A helytörténeti kutatások számtalan – nem kerülhetjük meg kimondani – megható példával szolgálnak arra vonatkozólag, hogy miként is zajlott le a szabadság megértése. Tipikus volt, hogy – a nagybirtokon – maga a birtokos, avagy az ispán/intéző tette közhírré, hogy vége az úrdolgának, robotnak. Ugyanakkor – mégis – mindenhol egyedi módon történt meg, hogy az egyének és közösségek új jogi státusukba beilleszkedtek, s csak ez után tehettek eleget az ebből származó újabb feladataiknak, kötelmeiknek. Íme egy példa: hogyan is történt a hétfalusi jobbágyok felszabadulása? „A magyar szabadság isteni szavai meghatották e nép keblét is, öszveíratta félszázados földsérelmeit, s elküldötte megbízottját orvosoltatása végett a kolozsvári utolsó országgyűlésre. A forradalom első szikrája óta pénzzel, ígéretekkel és erőszakkal törekedett a brassói tanács biztosai által megnyerni szász érdekeinek Hétfalu magyar polgárait; de megtört minden aljas igyekezet szilárd és rendíthetetlen magyar rokonaink jellemén. Kimondatott Kolozsvárt s kihirdettetett a Magyarhon minden népei között, hogy megszűnt az úrbériség, nincs robot s szabad minden polgár! És Hétfaluban még sincs szabadság!…” Ellenőr, 1848. júl. 9. 38. sz.

Amikor a negyvennyolcas szabadságkoncepciókkal foglalkozunk, természetesen számolunk a népi szabadságtudatok különböző – téri és idői – formákat öltő evolúciójával, tudatában vagyunk mérhetetlen fontosságának.

22. Teleki László Válogatott munkái. Szépirodalmi Kiadó., Bp., 1961. 27.

23. Gál István: John Stuart Mill magyar kapcsolatai. Filológiai Közlöny, 1969, 1.; R. Várkonyi Ágnes: A pozitivista történelemszemlélet a magyar történetírásban. Bp., 1973. 389., 454.; Veliky János: Eötvös József. Új Mandátum Könyvkiadó. Bp., 1988. 5–248.

24. Eötvös József: A XIX század uralkodó eszméinek befolyása az álladalomra. Révai. Bp., 1902., 35. passim.

vissza a tartalomjegyzékhez »