utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

A szabadság a filozófiában, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2003 - Függelék: az individualitás problémája


Függelék: az individualitás problémája

Az egyén az autonómia és a szabadság következménye, mely a személy formájában jelenik meg, egy genetikai produktum, de amely – természetesen – az elsődleges entitások párhuzamos kapcsolataiban jelentkezik. Az egyén által a görög szellem a maga hozzájárulását nyújtja a logikának, kijelöli az egyest az emberi nem keretén belül. Egy érzés, gondolkodás, cselekvés egyszerűsíthetetlenségét fejezi ki, elvszerű irreduktibilitást egy más gondolkodásra, más érzésre, más cselekvésre. Ezen elv által egy eredeti szétválasztás mutatkozik, amely minden emberi lénynek egyediséget és egyszeriséget ad, mely egy relatív önelégültségű szinguláris egységet kölcsönöz neki. (Ez az elv az ő elve.) Ugyanakkor, ahogy e problematika legutóbbi monográfusa hangsúlyozta: „az ember tehát nem csupán egy egyszerű sejtje egy társadalmi szervnek, mely felé törekednie kellene, és amely előre meghatározza, vagy egy őt megelőző és fölülmúló egész része – ahogyan e módszertani holizmus ellentétes elgondolása szerint feltételeznénk, melynek megfelelően a globális egyén-feletti entitások (csoport, társadalom, stb.) egyén-feletti entitásokként működnek.1

Mindenekelőtt le kell tehát szögezzünk egy dolgot: az egyénnek klasszikus történelmi fejlődése van, a történelemben mind az egyének közötti különbségek, mind az egyén-koncepciók (individualizmus) közötti eltérések sokkal élesebbek, mint azok, amelyek az elsődleges entitásokat jellemzik (szabadság, autonómia és személy). Mégis, az egyénnek is van egy teljesen meghatározható ontológiai alkotóeleme: a bizonyos normákon alapuló, első személyben történő cselekvés (normák, amelyek történelmi szempontból megítélve egyre inkább szétválnak a kollektív entitások normáitól). Egy jelentős metodológiai értékű paradoxon is megjelenik: az elsődleges egyének voltak azok, amelyek először és teljesen koherens és összevont, világos módon nyilatkoztak a kollektivitásra jellemző normarendszerről, ezt követően felhívván a figyelmet a normától való eltérés modalitásaira. Ebben a megközelítésben is megnevezhetjük Periklészt, illetve híres Testamentumát. Ezek szerint az egyén – habár teljesen eltérő meggyőződései, hitei lehetnek az érzékelés, gondolkodás és cselekvés normáira vonatkozóan – soha nem létezhet a kollektivitáshoz (illetve a kollektivitás értékeihez és normáihoz) való viszonyítása nélkül. E viszonyítás által – mely lehet fenntartó vagy elutasító, racionális vagy irracionális – az egyén egy világos egzisztenciális státuszt nyer. Az egzisztenciális állapot által hozzájárul annak a kollektivitásnak a fenntartásához – vagy megszüntetéséhez – amelynek tagja. Ha az egyén elfogadja („normálisként”) támpontok nélkül a kollektivitás érték- és normarendszerét, önmagát annak szerves részeként határozza meg, lévén, hogy ő maga szerves egyén. E kérdés teoretikusai kiemelik azt a tényt, hogy az egyén történelmi fejlődése ettől a modelltől való fokozatos eltávolodás, a megfelelő terminus e folyamat leírására az emancipáció fogalma.

Alain Laurent felhívja a figyelmet egy meghatározott és konkrét viszony felállításának fontosságára az egyén és személy között. „Az ember-egyén önmagában feltételezi az őt támogató és kifejező személy létezését (amennyiben a meghatározója), vállalván az egyén és társadalom közötti közvetítő szerepet”.2 Tehát a személy közvetítő, de nem tudja „elemészteni” az egyént. Ellenben a személy sem létezhet egyén nélkül.

A kommunikáció vonatkozásában kétségbevonhatatlan empirikus realitása a személynek, hogy a személy hazudhat, elrejtheti, fedezheti az egyént. Amikor kinevezünk valakit becsületes személynek, implicite célzunk a személy egyénnel való azonosságára. Mégis utópia lenne – hangsúlyozza a pszichológia –, hogy az egyén és a személy abszolút azonosságát követelnénk, ám – és itt jogi meggondolásokra hivatkozhatunk – minél jobbak egy társadalomban a törvények, minél adekvátabban fejezik ki az intézmények az egyének érdekeit, annál inkább csökken ez a távolság. Minél jobban terjed a félelem egy társadalomban, annál inkább próbálja a személy fedezni az egyén valódi motivációit. A modern társadalmak alapelve tehát az, hogy az egyén szabadsága hozzájárul a társadalmi értékek (az egyén ezen értékekhez való racionális viszonyítása által), a törvények és az állami intézmények fenntartásához. Ezek a meggondolások már az egyén liberális koncepciójához tartoznak.

A fentiekhez hozzáfűzhetnénk egy más metodológiai elvet: a szabadság, autonómia és személy egyfelől, másfelől az egyén, más-más arculatai ugyanannak az éremnek – mint ahogyan már hivatkoztunk Norberto Bobbio metodológiai metaforájára. (Ez a tény mentesít a fejlődési szakaszok áttekintésétől – mint ahogyan a szabadság és autonómia esetében tettük.)

Viszont az egyén (individuum) és individualitás problémájának más tudományos jelentései is vannak: elhatárolja tipológiailag a társadalmakat a maguk történelmi fejlődésében. Például Indiában, Kínában a társadalmak kollektivisták maradtak (az ázsiai típusú társadalmak a marxista elmélet tipológiájában), az emancipáció hiányának köszönhetően. Egy másik számottevő, jelenkori monográfus, Louis Dumont, más explikatívumra hívja fel a figyelmet, állítván, hogy a laikus egyén (az európai fejlődés-modell alapja) a kereszténység koncepciójának a következménye az individuális lélekről. Ha – a Szentírásnak megfelelően – a lelkek egyenként üdvözülnek, Isten parancsát jelölve, akkor a lelkeknek (és laikus megtestesülésüknek: az individuális személynek) ezen a földön is el kell fogadniuk individualitásukat.3

Ugyancsak e művében – és igazolván feltevéseinket – a francia tudós így következtet: „Kálvin sem az Egyház, sem a társadalom, a közösség esetében nem ismer el egy olyan holisztikus természetű elvet, amely korlátozni tudná az egyén értékét. Kálvinnal együtt az Államot beszippantó Egyház mint holisztikus intézmény tűnik el.”4

Ennek ellenére, a Kálvin Jánosról alkotott apologetikus értelmezésekkel és az elsődleges tapasztalattal kapcsolatban bizonyos megjegyzések szükségesek: a genfi prédikátor egy apriorikus autoritással (Katolikus Egyház, Állam) végső fokon egy másik autoritást állít szembe. Ez a „végső fok” jelöli azt a pillanatot, amikor az apriorikus autoritás ellenkezik az Istenbe vetett abszolút hittel élő morális autoritással (egy független morális hatósággal: tehát egy individuuméval). Valami individuális végsőről van szó, ezt képviseli a lelkiismeret.

Másodsorban Kálvin bizonyos értelemben Descartes elődje, abszolút jogosultságot ad az egyénnek, aki felismeri ezt a helyzetet, tehát racionálisan dönt afelől, hogy az ő moralitása számára mi jogszerű. Tehát a morális öntudata az individualitás végső foka – a kollektív hatalmakkal való viszonyban. Ebből a szempontból Kálvin inkább logikusa, mintsem filozófusa és teológusa az egyéni szabadságnak.

Történelmi-tipológiai szempontból levonhatjuk a következtetést, hogy amit napjainkban modern egyénnek nevezünk, a XVI század vége felé körvonalazódik. Ám ebben a kontextusban az egyén attribútumai is megjelennek, elsősorban a méltóság, az önmaga értékeit felfedő egyén felfedezéseként. Ebben az értelemben a francia racionalizmus jóval megelőzi a német klasszikus filozófia elméleti megállapításait. „Elsősorban magunk kell legyünk” – hangsúlyozza Montaigne a Les Essais-ben – az a magunk azonban sakkal inkább egy szinguláris mint univerzalista szubjektumra utal.

Az individualitás elve (principium individuationis) még a skolasztika korától a filozófia központi problémájává válik. Az entitás fejlődésének sine qua non feltétele és a személyiség fejlődésében magyarázó értéke van. A Monadológia-ban Leibniz Isten egyetemes egyeduralmáról beszél, ahol az állampolgárok monász formában megjelenő bölcs lények, az individualitáshoz társulva az entitásnak ez az értelme is. Állíthatjuk, hogy az államról és társadalomról alkotott liberális elméletek megjelenéséig, az egyénre kettős szempontból tekintenek: mint oszthatatlan és mint monadologikus jellemre. De egyéni jogait társítván, ez az entitás egyre bonyolultabb lesz, megszűnve a kezdeti, ontológiai alapja, jogok és kötelességek összességévé válik. Állíthatjuk tehát, hogy az egyén egy absztrahálási folyamaton megy át, melyben őt a politikai, jogi, gazdasági jellemzői fogják helyettesíteni. E fejlődés elméleti következménye az lesz, hogy a kollektivitások individualitásáról is beszélni fognak – ahogyan az a jelenkorban történik.5

Jegyzetek:

1. Alain Laurent: Storia dell’individualismo. Il Mulino.Bologna,1994. 16.

2. I.m. 18.

3. Louis Dumont: Saggi sull’individualismo. Milano, Adelphi, 1983. 48.

4. I.m. 102.

5. Ebben az összefüggésben lásd: Jack Donnelly: Collective Rights. In: Human Rights in a Pluralist Word. Mecker LTD, 1992; Herman Burgers: Human Rights. Individual Rights. Collective Rights. In: Human Rights in a Pluralist Word. Douglas Sanders: Collective Rights. In: Human Rights Quarterly.13. (1991)