utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

A szabadság a filozófiában, Csíkszereda, Pallas-Akadémia, 2003. - Bevezető


Bevezetés

E könyvnek két bevezetője is van. A tulajdonképpeni bevezetés a módszertani, melyet a következő fejezet tartalmaz. Az alábbiakban arra szorítkozunk, hogy kutatásunk néhány alapproblémáját jelezzük.

E kutatás ezelőtt húsz évvel kezdődött, amikor is jelen sorok írója felfedezte John Stuart Mill könyvét, az On Liberty-t. Szerencsés véletlen volt, hisz ez a klasszikus mű egyben (kantiánus) bevezetés is a liberalizmus újabb kori problematikájába. Újabb korit mondunk, mert a szabadelvűség a filozófia egész történetének folyamatában megalapozott (az általunk idézett szerzők szilárdan ezen az állásponton vannak, -ám természetesen nem akarjuk a filozófia ide tartozó klasszikusaitsem liberális elméletalkotókká „átírni”). A J.S. Mill felfogásával kapcsolatos kutatások első formában egy, a Kriterion Könyvkiadónál, (Bukarest, 1983.) megjelent kötet Bevezetőjeként jelentek meg. Ekkor – a totalitarizmus végső kiterjedésének évtizedében – sikerült kiadni a brit klasszikus művét, első ízben magyarul, Romániában.

A kutatás második szakaszát a liberális állam problematikájának elmélyítése képezte Charles Louis de Secondat, de la Bréde et de Montesquieu bárója műveinek tanulmányozásával. A törvények szelleméről mai napig a liberális állam elméleti megalapozásának számít, a két klasszikus szerző egyaránt azon a véleményen volt, hogy mind a szabadság, mind a liberális állam az erkölcsön (erényen) alapul, amely nélkül nem képzelhető el sem az egyik, sem pedig a másik. Ez az „üzenet” igen élő, és áthatja a mai klasszikusok, Friedrich A. Hayek, illetve Isaiah Berlin műveit is – a modern liberális-demokratikus állam technicista megközelítéseiben azonban rendszerint el szoktak vonatkoztatni tőlük. E kutatás következtetései képezték a Betést egy olyan kötethez, mely részleteket tartalmazott A tövények szelleméből. (Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1987.)

Vizsgálataink egy újabb szakasza a szabadságra alkalmazott racionalitás modernitásbeli problematikájához vezetett. Megkíséreltünk összefügő választ adni a nagy kérdésre: vajon a racionalitás elve a maga teljességében elfogadható, javallott, vagy pedig bizonyos limitatív elvekkel szükségszerűen számolnunk kell. Ezzel, valamint a modern demokráciák problémáival kapcsolatos tanulmánysorozatot Az ész hieroglifái (Kriterion – Regio, 1993) című kötetemben közöltem. Ezek a tanulmányok a maguk eredeti formájában nem jelennek meg ebben a monográfiában.

A következőkben az autonómia kérdéskörével foglalkoztunk, az autonómiáéval, amelyben a szabadság és a liberalizmus problémarendszere egy igen konkrét társadalmi-politikai összefüggésrendszerben jelenik meg. 1997-ben megjelent kötetemben (A jelenlétről, Komp-Press, Kolozsvár, 1997.) a szabadság és a kényszer témakörét is negjelent, akárcsak Schellingnek, azon klasszikus német filozófusok egyikének a szabadság-felfogása is, aki a szabadságnak egy általános és abszolutista, ritka módszertani gazdagsággal végigvitt nézőpontjával rendelkezik. (A jelenlétről, Komp – Press, Kolozsvár, 1997.) Későbbi tanulmányaimban nem térhettem ki a felvilágosodás – kanti – örökségének az értékelése elől sem, hiszen ez a filozófia szabadsággal kapcsolatos programatikus középpontját érinti. Ugyanakkor meg kellett immár jelenítenem a szubjektum-kérdéskört is, ugyanis ezt a XX. századi emberiség realitásában sokkal inkább a töredezettség, mint az egység felé mutat. Ez persze nem azt jelenti, hogy a posztmodern filozófiák szubjektum-felfogását egy percig is elfogadnám. Perssze a kritikai szubjektivitás koncepcióját sem tartom valódi, csupán csak átmeneti megoldásnak.

Ha a szabadság mindig a filozófia középponti kérdése volt, amelyhez – amint a fentiekben megfogalmaztam – egyfajta generikus szabadságfelfogás is társult, a liberalizmus a XIX. században ennek a szabadságfelfogásnak az örököseként jelent meg (J.S. Mill révén). A liberális társadalomelmélet, majd doktrína szükségszerű következmény, az egyik szükségszerű következménye a filozófia generikus szabadságfelfogásának. (Mint ahogy az egyenlőség-elvnek a szocializmus, a hagyomány tekintélyének pedig a konzervativizmus.)

Hipotézisem a következőképpen fogalmazható meg: a szabadság nem(csak) egy fogalom: „nyitottan-maradásra” és jelenvaló-létre törekvő tendenciája – M.Heidegger fundamentálontológiai megközelítésmódja természetesen itt is megkerülhetetlen –az egzisztencia folyamata és ténye, sajátos feltétele és tartalma a kibontakozásnak, vagy maga a szubjektum kibontakozása. Amikor a kérdést társadalomés az eemberiség összefügésében közelítjük meg, nem tekinthetünk el a liberalizmus apportjától, mint ami felfogásunkban a filozófia szabadságfelfogásából törvényszerűen adódó alkalmazási dimenzió. (Az a kérdés, hogy „helyes”-e avagy „helytelen”, itt és ilyen értelemben teljesen irreleváns. A liberális elméletek és doktrínák sokkal inkább következmények, azonban maguk immár – a módszertani „vissza”tekintésben – a filozófia klasszikus szabadság-problematikáját is átírják. Ezt a kérdést nem látják át azok, akik nem tudnak és nem akarnak e ténnyel történeti és értéksemleges perspektívában szembenézni. Azon persze természetes, kell és illik vitatkozni, hogy a mai liberális elméletek mit, milyen irányban és milyen alkalmazási hatékonysággal képviselnek.)

A szabadságnak szakaszai, fázisai vannak, azonban sohasem olyasvalami, ami „elérhető”. E folyamatszerűség számára a genetikus elemzés kézenfekvően adódik, nyilvánvaló azonban, hogy a szabadságnak szisztematikus, az egyénhez, az autonómiához, illetve a személyhez – és még annyi minden máshoz – kapcsolódó összetevői is vannak. A filozófia nagy hagyományában az van, hogy amikor a szabadságról beszélünk, voltaképpen mindenről beszélünk, illetve hogy a filozófia nagy tematikus kérdései mindig „visszavisznek” a gondolkodás programatikus középpontjába, a szabadsághoz. Ez az európai bölcseletnek mindig azzal a mély belső meggyőződésével függ össze, hogy végül talán mégis lehetséges az emancipáció, azaz az ember leválása a természetről és a saját rossz természetéről.