utolsó frissítés: 2017. febr. 16.

Az ész hieroglifái - TEKINTÉLY VAGY TÖRÉKENYSÉG?


TEKINTÉLY VAGY TÖRÉKENYSÉG? 1883. február 23-án született Karl Jaspers, a huszadik században oly nagy hatású egzisztenciálfilozófia (vulgo egzisztencializmus) kiemelkedő filozófusa. Pszichiáterként és pszichológusként kezdte pályáját, s emiatt — némiképpen a Kierkegaard írásaira emlékeztető módon — filozófiájában középponti helyen áll a törékenységben (Brüchigkeit) feltáruló ember, olyannyira, hogy még a leginkább kategoriális, szigorú logikai formában megírt művei is olvashatók, a törékenység állapotát alapállapotnak tekintő alany fejtegetéseiként.

Jaspers filozófiája történetileg a halandóságot a filozofálás indítékaként megfogalmazó nagy gondolkodásrendszerek hagyományába tartozik, s ilyenképpen több köze van a szokratikus bölcselethez, a keresztény filozófusokhoz és Pascalhoz, mint az egzisztenciát a gondolkodás kiindulópontjaként megfogalmazó újabbkori rendszerekhez. Még mielőtt léte volna — hangsúlyozza Jaspers —, az embernek helyzete van, és nem minden helyzetből közelíthet létéhez, a helyzetek nem egyenértékűek a lét, a tudás lehetősége és a filozófia szempontjából. A kimondottan halandó-helyzetek a halál, a szenvedés és a bűn helyzetei, amelyekben az ember létezése a hajótöröttére emlékeztet. Ezekben, illetve ezekből az ember kifejtheti magát, feltárulhat előtte a láthatatlan. Léte tehát transzcendens igazsághoz közelítheti.

Létfelfogásának kétségtelenül vannak a romantikusokéra emlékeztető vonásai, amennyiben az egzisztenciát mindenki számára megközelíthetőnek tekinti — hiszen mindenki halandó; művészi képességeken vagy akár a pszichopatologikus állapoton múlik, hogy egyesek mégis közvetlenebbül kerülnek a kifejtettség (Ausgelegtsein) állapotába, s az esztétikai stádium transzcendens igazságot hordozó termékei, a műalkotások révén — hogy közkeletű romantikus műszóval éljünk — abszolútumokat, azaz létünk mélyebb alapjaira utaló tényeket közöljenek.

Azonban mi sem áll távolabb e filozófia szellemétől, célkitűzéseitől és eszközeitől, mint a fentihez hasonló, igazolhatatlan álláspont. Akár polémiaként is felfoghatjuk Jaspersnek azt az elképzelését, amelyet az esztétikai stádiumról dolgoz ki, pontosan a romantikus művészetfelfogással folytatott polémiaként. Hangsúlyozza egyrészt, hogy a művészben olykor meglévő skizofrénia (Strindberg és Van Gogh a példái) önmagában nem jelentéses, nem képesít létmegragadásra — részben azért, mert hiányzik belőle az átérzett felelősség etikai mozzanata. Másrészt kifejti, hogy az esztétikai stádium eredményeként létrejött, létértelmező műalkotás elmozdulást jelent ugyan a pusztán az önállítás képességével rendelkező lét < style=’position: relative;z-index:1’>< style=’left:0px;position:absolute;left:-101px; top:-58px;width:3px;height:590px’> tel szemben, a műalkotás maga egy teljes, alternatív valóság az egzisztencia valóságához képest — mégis, ez a valóság jelenti automatikusan a művészi alkotást felfogó alany saját valóságának megváltozását. A valóság szabad megragadása a műalkotásban csak egy megragadás, realizált szabadságában lét-valóság, de ez még nem kötelezi a műalkotást élvezőket az ebben rejlő lét elfogadására — amint Jaspers ismételten hangsúlyozza.

Az esztétikai stádium és a műalkotás sajátos paradoxona — hogy kötelezhet, holott ő maga kötelezettség nélküli — feltárja a lét és művészet sajátos összefüggését is: az esztétikum igazsága harmonikus igazság, még ha diszharmonikus formába is öltözik. A rendteremtés minden művészi alkotás alapvető mozzanata, ennélfogva az igazi művészet létjelképeivel és nyelveivel olyan egzisztálás lehetőségét nyújtja, amely nélkül az ember sokkal inkább elmerülhetne eredendő hajlamainak valóságában, az állandó dühkitörésekben és az artikulálatlan bömbölésben.

Ebben a felfogásban a művészetnek van ismeretelméleti funkciója, Jaspers visszanyúl Schellingnek az elképzeléséhez, amely szerint a művészet a filozófia, illetve a metafizika egyik eszköze — továbbmenően azonban Jaspers azt is hangsúlyozza, hogy csak az egyik eszköze.

Mivel a lét jelentésviszonyokban létezik (például nyelvekben), megközelítésének másik módja a tudhatóság. Jaspers elfogadja a kanti hipotézist, s azon az állásponton van, hogy a lét a maga teljességében, mint világlét, soha nem lehet tudásunk tárgya, számunkravaló. Mivel részek vagyunk, szükségszerűen részként viszonyulhatunk csak, és nem az egészhez, hanem a részhez. Benne vagyunk azokban a jelentésviszonyokban, amelyekben a lét feltárul, magunk is ezek a jelentésviszonyok vagyunk. A részről való rész-tudás csak korlátolt lehet, érvényes kijelentéseink az egzisztencia szűk körére korlátozódnak.

Ómódi agnoszticizmus — szoktak jellemezni ezt a felfogást, szembeállítva a totalitáselvű filozófiák optimista ismeretelméleti opcióival. Ne vitassak ennek az igen egyszerű eljárásnak a legitimitását. Bizonyos azonban, hogy a halandóságot a lételmélet középponti tényének beállító szemlélet — s ez ismeretelméleti paradoxon — oly mértékben kényszerül az evilági, az ember személyes létében érvényes tudás megszerzésének kérdésére koncentrálni, hogy számára elvész az egyetemes tudás lehetősége, illetve az összemberi tudást (tehát ezek formáját: az intézményeket és a tudományos gépezetet) csak egy egzisztenciaszint valóságaként tudja szemlélni — ha akarja. Legtöbbször azonban függetlennek tekinti ezt a fajta tudást az ember létére vonatkozó filozófiai tudásától.

Heideggertől eltérően Jaspers sokszor kitér a tudás tudományosságának kérdésére, a tudományosság kritériumait a módszertanból eredeztette, és bár diszkurzív logika szerint írt, mind felfogásában, mind fejtegetésének módjában felfedezhetünk egyfajta deduktív-axiomatikus eljárást. Ebben az igényében a század tudományfilozófiai törekvéseire emlékeztet, míg azzal, hogy a megismerés lehetséges határait szigorúan kijelöli a jelentésviszonyokban, az analitikus nyelvfilozófiára. (Szerencsés vagy szerencsétlen opció, nem fontos. Mindenesetre rajta nem köszörülték a nyelvüket — mint Heideggeren — a két szemben álló elmélet egymásra jócskán fenekedő képviselői.)

Az egzisztenciálfilozófiák egyik jellemző tulajdonsága, hogy nem őrzik meg a filozófia hagyományos, arisztotelészi elveken és gyakorlaton nyugvó rendszerfelosztását. Az alapvető hipotézis értelmében (Jaspersnél: a határhelyzetben levő ember számára lehetséges a létkifejtettség; a művész felidézheti a határhelyzetet) lét és létezés egybeeshetik, sors és akarat azonosulhat, az individuális ember önmaga levése lehet. Természetesen mindehhez egyfajta misztikus élmény is társulhat, a filozófiai vizsgálódás számára azonban nem a misztikus élmény léte vagy hiánya a döntő, hanem a léttudat. Az egzisztenciálfilozófia ennek megfelelően lemond a rendszeres-skolasztikus, ontológiára, ismeretelméletre, etikára, esztétikára, szociológiára stb. tagolható szemléleti-konstrukciós hagyományról. Amint Jaspers sokszor hangsúlyozza, filozofálássá válik, olyan filozofálássá, amelynek központjában a bensőségességét, szubjektivitását folytonosan és meg-megújuló nyelvezetekben kereső ember áll. Az egzisztenciális értékrend átrajzolja a hagyományos filozófia struktúráját, az egzisztenciális értékrenddel rendelkező ember állandó dialógusban van önmagával, sorsa és akarata között ezért képes határozni magáról, ennyiben szabad, szabadsága által pedig elnyeri önmagát. (Az objektív idealizmus filozófiai rendszereiben is találnak hasonló értelmű meghatározásokat; Esztétikájának egyik helyén például Hegel akármelyik egzisztenciálfilozófiába maradéktalanul beilleszthető szabadságdefiníciót ad. Ámde az egzisztenciálfilozófia mindig azt hangsúlyozza, hogy nincs szabadság önmagában és objektíve, a szabadsághoz mindig a Másik képzete is hozzátartozik. Jaspers jelesül a Másik szeretetétől tette függővé a szabadság kierőszakolásának szükségességét — a későbbi követők számára ezért vált oly fontossá a szabadság összefüggése az affekcióval. Sartre és utána mások is az érzelmek elméletét avatták a filozofálás önálló diszciplínájává. Ez valószínűleg igen jelentős fordulat a gondolkodás modern kori történetében; az eszköz- és tárgyszerűsége ellen tiltakozó tudat legközvetlenebbül mindig affekcióiban realizálja szabadságát, s ha megmarad ebben a közvetlenségben, gyakorta kultikussá teszi érzelmeit. A jaspersi filozófia fegyelmezett mondatai gyakran fednek ugyancsak heves érzelmeket.)

Azokban a korszakokban, amelyekben a szabadságfilozófia az uralkodó és a rendszer-igényű filozófiának le kell mondania az etikáról (erre az egyik kiemelkedő példa Lukács György), megszűnik a gondolkodás alanyának hagyományos helyzete is. Nem gondolkodhatunk önmagunk nevében, és nem gondolkodhatunk a közösség vagy a társadalom nevében. De még e kételemes alakzat mégoly pontos kombinációi sem határozhatják meg a gondolkodás támadópontját a szellemi mezőben.

Jaspers az európai filozófia nagy hagyományának szellemében ismételte sokszor, hogy a tanácsot nem szabad a tekintélyek törvényeitől és parancsaitól elfogadni; a mégoly bizonytalan egyéni felelősségben szabad csak bízni. Elég a gondolkodónak a delphoi parancs, az „ismerd meg magadat”, hiszen ez azt jelenti: „ismerd meg a változót”.

Goethe-tanulmányában kiemelte: „A legkisebb csoporthoz csatlakozz!” (Szinte ugyanebben látta John Stuart Mill a XIX. század közepén a felelős törvényhozó feladatát; a gondolkodónak még akkor is meg kell hallgatnia a kisebbséget, ha a kisebbség téved.)

Jaspersnek Svájcba kellett emigrálnia, ha akart volna sem „csatlakozhatott a hadhoz”; 1945-ben visszanyerte heidelbergi filozófiaprofesszori állását. A halandóságot egyre inkább a törékenységgel felcserélő filozófus az ötvenes évek végén már pontosan látta az életvilág organikus alapjait érintő és fenyegető erőket és fejleményeket, ekkor írta könyveit az emberiség jövőjéről és az atombombáról. 1969. február 26-án halt meg, Bázelben.