AZ ÉSSZERŰSÉG ILLÚZIÓI. Bacon és Descartes fellépése óta a modern filozófiában általában kialakult az az elképzelés és meggyőződés, hogy a módszeres ész képes a természet és az ember megismerésére, a társadalom „ellenőrzésére” — ergo a történelem belátására is —, továbbmenően pedig a helyesen megismert világ befolyásolható és igazgatható. Az ilyen ismeretelmélet opciót is jelent: ha a morális ész vezeti a világot, akkor az képes is az emberiséget a pozitív szellemi és társadalmi állapotba juttatni (eszközei: utópia és/vagy elmélet). A racionálisan, társadalmi szerződéses alapon kölcsönösen korlátozott társadalmi és egyéni szabadság létrehozhatja a társadalmi harmónia dinamikus politikai állapotát és pozitív történelmét. Egyszóval: az ésszerűségbe vetett hit többnyire párosult az optimista társadalomfelfogással, s mindennek mélyén ott bujkált az az előföltevés (vagy „előmeggyőződés”), hogy az emberek döntő többsége inkább hajlandó az ész és az ésszerű életviteli elvek alapján berendezkedni, mint azoknak ellenére.

Ha a racionalizmus nagy európai hagyománya elsősorban a helyes tudás, a helyes vélemény és viselkedés kidolgozásában és irányításában látta a filozófia feladatát, többnyire zárójelbe kellett hogy tegye a tudatlanság, az esztelenség, az irracionális élet és viselkedés tanulmányozását. Követni ugyanis valóban csak az előbbit lehet morálisan, hiszen az emberek aligha engednék magukat olyan érvek által meggyőzetni, amelyek értelmében valaminek a követését az esztelenség szempontjai igazolják. Még az esztelenség is igyekszik a módszeres ész formakövetelményei szerint érvelni.

Ám ha a módszeres ész empirikus is (azaz újra meg újra visszakényszeríti magát a tapasztalati világba), szükségszerűen meg kell látnia, hogy a racionális hipotézisen kí vül (mert aligha mondhatnánk, hogy mellett) létezik az irracionális is: a helytelen megismerésből, rosszul artikulált tudásból, balítéletekből létrejövő „nem-ismeret” komplexus és az ezek alapján működő életvitel. (Leginkább mitikusnak nevezhetnénk.) Az empirizmus mindig bekapcsolja a szkepszis valamilyen mértékét és valamilyen állapotát.

John Locke az európai racionalizmus nagy áramlatának viszonyrendszerében az ismeretelméleti empirizmus és realizmus koherens filozófiáját dolgozta ki, s ennek alapján a némiképpen Hume-mal kezdődő szkepticizmus előfutára is lett. Többnyire azt szoktak vele kapcsolatban hangsúlyozni (a tabula rasa elvének terminusaira utalva), hogy filozófiája tapasztalati elvű, ez a megállapítás azonban részlegesen igaz és pontosításra szorul: az Értekezés az emberi értelemről IV. könyve XII. fejezetében Locke hangsúlyozza, hogy a tapasztalás a szubsztanciákra vonatkozó tudás előbbrevitelében fontos eljárás, de: „a tapasztalás csak kényelmet szerezhet nekünk, nem tudományt”, mivel „a tudás előbbrevitelének igazi módszere elvont ideáink meggondolása”. Különbség van tehát a tudás, tudomány egyfelől, valamint a szubsztanciákról való tudás között másfelől. A szubsztanciákra vonatkozó tudásunk többnyire a természetfilozófiához tartozik, ámde Locke gyanúja szerint „ez nem válhatik tudománnyá”. Gyanúja messzemenően megalapozott volt, hiszen akár a múlt századi természetfilozófiákat sem tudjuk ma már mosoly nélkül olvasni.

Locke saját fordulatot hajtott végre az ismeretelmélet történetében, éspedig az „ideák” bevezetésével, „mindannak megnevezésére, amit az ember gondol, bármi is legyen gondolkodásának tárgya”; idea mindaz, „amit káprázaton, eszmén, fajon vagy bármi máson értünk, ami az elmét gondolkozás közben foglalkoztatja”. Ennek a fordulatnak a lényege, hogy a mindennapi ész, a logika és a tudományos megismerés elméletének legáltalánosabb szabályszerűségeit s kánonait együttesen lehet tárgyalni; mintegy a józan ésszel rendelkező szabad cselekvőképes polgár tudatának helyes működési princípiumait írja le. (A már Descartes-nál is meglevő elképzelés a józan észről kimondottan filozófiai kategóriává a Locke- és Hume-tradíciót variáló skót filozófiai iskolánál lesz, s folytatja diadalútját a másik kontinensen, a Thomas Paine common sense-elképzeléseit folytató amerikai gondolkodóknál.)

Másodsorban, Locke a karteziánus ismeretelmélet ontológiai alapzatán is változtatott. Minden idea egység-idea, hangsúlyozza (II. könyv, VII. fej., 7.): „Lét és egység olyan két további idea, amelyeket az értelemnek minden külső tárgy és minden belső idea sugalmaz. Mikor ideák vannak értelmünkben, azokat úgy tekintjük, hogy ténylegesen ott vannak; ez annyi, hogy léteznek, vagyis létük van; és bármi is, amit egy dolognak tekinthetünk — akár valóságos lény, akár idea —, az értelemnek az egység ideáját sugalmazza.” Az ideában foglalt egység posztulátumával Locke sikeresen kapcsolta ki az ismeretelmélet módszertani felépítésének és kategoriális megalapozásának Descartes-tól Kantig megfigyelhető dualista buktatóit, amint William James megfogalmazza: „Az első csapást a dualizmus e konkrétabb felfogására Locke mérte, amikor az »idea« szót megkülönböztetés nélkül használta dolog és gondolat számára egyaránt...”¹ Ennyiben elképzelése a századforduló fenomenológiai iskoláinak is előfutára. Ha bizonyos következményeiben erősen támadható is ez az ismeretelméleti alapvetés, arra kétségtelenül rámutat, hogy egy realista ismeretelméletnek az ontológiai egységgondolatot bele kell építenie az ismeretelmélet fundamentumául szolgáló alap kategóriába — vagy kategóriákba. Ebben Locke Giordano Bruno és Schelling rokona.

A megalapozás konvencionális formájából adódnak viszont a tudás és a helyes vélekedés azon zavarai, amelyeknek magyarázatára Locke számos paragrafust fordít. Ezekben, nehézkesen ugyan, de elkülöníti az ideák ismeretelméleti, logikai és konvencionális használatából eredő hibalehetőségeket. Megalapozza az ideák összefüggésének koherenciakövetelményeit, az előzetes igazságkritériumok szükségességét az ítéletalkotásban. Kitér az ideatársításoknak az emberi gondolkodás természetéből következő mivoltára, a különböző értékképzetekkel (s ennek megfelelően értékrendszerekkel) rendelkező, végtelen sok egyedi változatban gondolkodó emberek észevidenciáinak különbségére. „A legtöbb emberben van valami ésszerűtlen” — hangsúlyozza Locke, „a legtöbb emberben megvan az eszelősségnek egy bizonyos foka”. Bele is mélyed az eszelősség (saját terminusa, a nem egyetemes észevidenciák alapján álló tudatműködés) tanulmányozásába. (Bocsánatot is kér az erős kifejezésért, de az angol filozófusokra jellemző intranzigenciával eljárását megbocsáthatónak tartja, és az okok kutatásába mélyed.)

Az eszelősséget eredményező okok közül Locke kiemeli a „véletlenből és a megszokásból” eredő ideakapcsolatokat, amelyek nélkül ugyan elképzelhetetlen a zenész játéka, de amelyek nem motiváltak, ha esetleges benyomás vagy elnézés folytán jöttek létre és helytelen cselekvések vagy tévedések forrásai. Ugyanez a helyzet a neveléssel, motiválatlan értelmi megszokásokkal, filozófiai vagy vallási szekták állandó lármájával. „Ez ad értelmet az üres beszédnek, bizonyítást a képtelenségeknek, összefüggést az értelmetlenségeknek, s ez az alapja a világ legsúlyosabb, majdnem azt mondtam, a világ minden tévedésének.” (Kiemelés tőlem — E.P.)²

Ha meggondoljuk, hogy nemcsak egyének, hanem közösségek elképzeléseiben és véleményalkotásában is mennyi hasonló ideatársítás akadhat — Gordon W. Allport konkrét elemzésekben tárta fel a csoport-előítéletek anatómiáját —, akkor valószínűleg ma is megbocsátunk John Locke-nak, aki az észből és a tapasztalatból eredő feladatnak tekintette az eszelősség kutatását.

JEGYZETEK

¹ Létezik-e tudat? = Pragmatizmus. Bp. 1981. 307.

² „A világ legsúlyosabb tévedése” — töprenghetünk e feloldatlan s éppen ezért misztikusnak ható gondolat és mondat Locke intencionálta eredeti tartalmán. Ámde a filozófusnak nyomós okai lehettek a dolog wittgensteini elhallgatására, talán éppen az a vád a világgal szemben — s ez a nyomasztó gondolat Platón óta kísérti a filozófusokat —, hogy a világ — s ez a legsúlyosabb tévedése — nem ésszerű.